Társadalompolitikai fordulat vagy végjáték – Az Egyesült Államok Trump után

Azt már tudjuk, hogy a 2020-as amerikai elnökválasztás a történelem szemétdombjára hajította a hivatala viselésére minden józan és tisztességes mérce szerint alkalmatlan és méltatlan Donald Trump-ot. Tudjuk azt is, hogy a Demokrata Párt nem fog többséget élvezni a Szenátusban az elkövetkező két évben, igaz, a republikánusokkal azonos számú mandátumot még elérhetnek januárban, a Georgia-ban megismételt szenátorválasztásokon. Azonban ezek eredményétől függetlenül világos, hogy az idős Joe Biden elnöksége során vagy a kompromisszumok kivételesen nagyformátumú mesterének bizonyul, vagy kormányzásától nem remélhető több, mint az elődje által okozott borzalmas, felmérhetetlen károk egy részének reparálása – semmiképpen sem lebecsülve ezzel az utóbbiak akár történelminek is nevezhető jelentőségét.

picture

Kétségtelen, hogy az emberi méltóság és a szabadság értékeinek érvényre jutása, nem különben a nyugati világ békéjének és biztonságának, továbbá a klímakatasztrófa és átmenetileg egy globális pandémia sikeres menedzselésének tekintetében egészen más az a világ, amelyben az Egyesült Államok elnöke egy rosszindulatú, korlátolt, tudatlan, erőszakos, nárcisztikus, gátlástalan pojáca, mint amelyben nem az. Ezért a fellélegzés, sőt az ünneplés is indokolt, de látnunk kell, hogy a gonosz bohóc távozása önmagában nem old meg semmit, még a relatíve kisebb problémákat sem, hát még az alapkérdéseket, amelyektől az Egyesült Államok, és így közvetve, de mégis jelentős mértékben a szabadság tiszteletének talaján álló társadalmak, közösségek sorsa függ a következő évtizedekben.

Az Egyesült Államok sorsának alakulásában, mint az ilyen szempontból kitüntetett időkben minden társadalom sorsának alakulásában a döntő elágazási pont az elit viszonya a jövedelmi és vagyoni különbségek tendenciáihoz, akkor, azokban a pillanatokban, amikor az egyenlőtlenséget folyton növelő természetes folyamatok elvezetnek a társdalom szétszakadásához. Amerika már jó ideje elérte ezt az állapotot, de még nem látszik, hogy melyik úton indul tovább az elágazásnál.

Mindenkinek vannak a fejében idézetek, amelyek valamiért többször, talán túl sokszor jutnak az eszébe. Nekem ez az egyik, a híres amerikai történész Will Durant „The Lessons of History” című könyvecskéjéből:

“In progressive societies the concentration [of wealth] may reach a point where the strength of number in the many poor rivals the strength of ability in the few rich; then the unstable equilibrium generates a critical situation, which history has diversely met by legislation redistributing wealth or by revolution distributing poverty.”

Azaz egy mozgásban lévő, szabad társadalomban a vagyon koncentrációja elérhet egy pontot, amikor a szegények számosságukból, sokaságukból adódó ereje és a kevés gazdag hatalomgyakorlási képessége kiegyenlíti egymást. Ez az instabil egyensúly kritikus helyzetet eredményez, amely a történelmi tapasztalatok szerint vagy úgy jut nyugvópontra, hogy jogalkotással újraosztják a vagyont, a gazdagságot, vagy forradalommal újraosztják a szegénységet.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A JÖVEDELMI ÉS VAGYONI EGYENLŐTLENSÉGEK NÖVEKEDÉSE ÉVTIZEDEK ÓTA FENNTARTHATATLAN PÁLYÁN VAN, EGYRE GYORSULÓ ÜTEMBEN, LESZEGETT FEJJEL SZÁGULDANAK A FAL FELÉ.

Az amerikai a fejlettnek mondott világ legmerevebb társadalma, a mobilitás esélyei itt a legkisebbek, Barack Obama vagy legutóbb Kamala Harris nem az amerikai álom valóságának bizonyítéka, hanem éppen ellenkezőleg, dísznek jó kivételek az ezzel homlokegyenest ellenkező szomorú valóságban. A komolyan vehető minőségű oktatáshoz és a technológiailag lehetségeshez közelítő színvonalú egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés esélyét illetően külön világban élnek a szétszakadt társadalom kasztjai.

Kétpártrendszer az Egyesült Államokban

A pártrendszer lényegében berendezkedett erre a helyzetre, a politikai piaci igények kiszolgálására. A republikánusok a gazdagok gyorsuló abszolút és relatív gazdagodásának katonái, kétely és megfontolás nélkül, hiszen adományozó, pártdonor beszél, a kutya pedig ugat. A demokraták pedig a pártszakadás szélén lavíroznak jó ideje, ha nem a kétpártrendszert törvényszerűen bebetonozó választási rendszer lenne az Egyesült Államokban, és ha nem egy társadalompolitikai kérdésekben meglehetősen egységes és fegyelmezett republikánus falanx állna velük szemben, már régen szétváltak volna egy szabadelvű, polgári pártra, és egy szociális reformokat követelő, plebejus lázadó alakulatra.

A fenti Will Durant idézet maga is tartalmazza az ilyen helyzetek egyik fő sajátosságát, nevezetesen azt, hogy az alul lévők aránya egyre nő a népességen belül, márpedig, rendes, jófajta, erőszakos, tekintélyelvű elnyomó politikai rendszer hiányában ezek a derék alul lévők a mai időkben széles e világon választójoggal rendelkeznek, és ebből aztán van ám baj. Ahogy telik az idő, a szegények, a szegénységbe szorultak egyre nagyobb része veszi észre, hogy neki választójoga van. Egyre inkább elmennek szavazni, és ha ezt a problémát nem kezelik valami módon, akkor még képesek, és olyan politikai vállalkozókra, horribile dictu, akár a saját közösségeik hiteles képviselőire szavaznak, akik a törvényhozásban és a kormányzatban az esélykiegyenlítés irányába tennének lépéseket. Az örökletes, strukturális szegénység mérséklését tűzhetnék ki célul, és például hozzáférhetőbbé tennék a minőségi oktatást és a minőségi egészségügyet az alul lévők számára, ehhez addicionális adókat vetnének ki azokra, akiket lehet adóztatni, utat nyitva a rászorultsági elv – egy pillanatra félretéve minden cinizmust – valóban nem veszélytelen elburjánzásának.

Donald Trump és a republikánus ideológiák

Tenni kellett valamit. A republikánus védelmi hadállások legfőbb fegyvereit a természetes, egzisztenciális törésvonalakat folyamatos zárótűzzel elfedő, végtelenül primitív ideológiai gránátok adták. Halálbüntetés, abortusz, azonos neműek házassága, iskolai vallási és világnézeti nevelés. Ezekben a témákban a megosztottság garantált, és mivel a megosztottság határai nem ott vannak, ahol az egzisztenciális adottságok által kirajzolt törésvonalak, évtizedeken keresztül lehet azt játszani, hogy a politika témája valami egészen más, mint a társadalom szerkezetének alakulása, az életlehetőségeket alapvetően meghatározó, közös erőfeszítések eredményeként létrejött és működtetett nagy rendszerek hozzáférhetősége.

Mesterséges, szükségszerűen a vulgaritás szintjére butított ideológiai álkonzervativizmussal védik magukat az amerikai gazdagok az újraelosztási ráta növelésétől, és az adórendszer progresszivitásának fokozásától. Erre aztán persze nem sajnálják a pénzt, hihetetlenül drága kampányokkal kergetik pénzügyi fegyverkezési versenybe a jelölteket, akiknek így aztán – mindkét oldalon(!) – egyre nagyobb része lesz, lett a donorok lekötelezettje. A nagy költségvetésű kampányok témája pedig egyre nagyobb részben a rivális karaktergyilkossággal történő rituális leölése, a választások perszonifikálása, negatív kampányokkal fűtött gyűlöletspirálok felpörgetése. Amikor látszólag az élet és az emberi identitás legfontosabb kérdéseiről szólnak az ádáz viták, és úgy általában fütyülnek a golyók, ugyan kit érdekel még az adórendszer, az egészségügy, az oktatás?

De hosszú távon persze nincs mit tenni, a vagyonkoncentráció definíciószerűen egyet jelent a szegénységre ítélt választók arányának növekedésével. Előbb-utóbb baj lesz. Az elnökválasztások során például már régóta szinte mindig a demokrata jelölt kapja a több szavazatot, aztán ez vagy érvényesül elektori mandátumokban, vagy nem.

Ebben a nehéz helyzetben érkezett a republikánusok világába 2016-ban egy kívülálló, egy bohóc, aki tökéletesen illett a korszellemhez, és a republikánus pártelit minden erőfeszítése ellenére megszerezte az elnökjelöltséget, majd megnyerte az elnökválasztást is. Rettenetesen idegen volt nekik, nem tudtak vele mit kezdeni, de egy-két év alatt megtanulták értékelni a benne rejlő lehetőségeket.

DONALD TRUMP UGYANIS MAGA A CSODA, HA A REPUBLIKÁNUSOK STRATÉGÁI ÉS VÁLASZTÁSI MATEMATIKAI PROBLÉMÁI FELŐL NÉZZÜK.

Olyan választók tömegét volt képes megszólítani és maga mögé állítani, akiknek élethelyzetük okán az ellenfél táborát kellene erősíteniük, de elég nekik egy kevés, na jó, nem olyan kevés alpári álmacsóság, ugyancsak alpári férfi sovinizmus, megjátszott, de jól eső, a megfelelő szíveket és lelkeket megmelengető rasszizmus, egy elitellenes, teljesítményellenes, mindenféle természetes tekintéllyel ellenséges torokhang, hogy republikánus jelöltekre szavazzanak. Megértették, hogy ezt a választóik és a donorjaik is megértik, alig veszítenek valamit a hagyományos bázisukból, és ennyivel is késleltetik a demokraták demográfiai okokból belátható időn belül törvényszerűen bekövetkező áttörését. Fantasztikus. Ha nem lett volna, ki kellett volna találni.

Trump azonban túltolta, nem lehetett kontrollálni, minden határon túlment, és így az a kevés renegát, aki elhagyta a republikánus pártot, leginkább az agytrösztöt, amiért a párt beállt a vállalhatatlanná vált elnök mögé, döntő jelentőségű munkát végzett a 2020-as választás kimenetelét illetően. Az eredmény van annyira szoros, hogy kimondhassuk, nélkülük, a republikánus renegátok hazafiasan elkötelezett, lenyűgözően professzionális, hatalmas politikai munkája nélkül nem sikerült volna.

A kérdés most újra nyitva áll a republikánusok előtt. Mi legyen? Ássák be magukat? Védjék a donorjaikat az utolsó lőszerig?

TUDJÁK VAJON, HOGY HOSSZÚ TÁVON NEM GYŐZHETNEK?

Tudják, hogy a szociális reformok merev elutasítása törvényszerűen a szegénység újraelosztásához fog vezetni, “by revolution”? Dehogy tudják.

És vajon a mérsékeltnek mondott, valójában konzervatív demokraták, köztük az Egyesült Államok leendő elnöke, vajon tudják-e, hogy a progresszívnak nevezett baloldali, sőt, szélsőbaloldali pártellenzéknek nem taktikai engedményeket kell tenniük, hanem mélyreható reformokkal ki kell fogniuk a szelet a vitorlájukból, “by legislation”? Talán tudják.

A tét iszonyatos. A nyugati társadalomszervezési minták vonzerejének fennmaradása vagy elbukása a kérdés lényege. A piacok szokásosan rövid távú tévképzetei a fenntarthatatlan út végigjárásának lehetőségét ünnepelték az első napokban, amikor úgy könnyebbülhettek meg Trump távozása nyomán, hogy remélhetik, kongresszusi többsége nem lesz a demokrata elnöknek.

Ha Joe Biden, az Egyesült Államok 46. elnöke, és Kamala Harris, nagy valószínűséggel az Egyesült Államok 47. elnöke csodát tesz, akkor a fenti kérdés eldőlhet a jó irányba már a következő évtizedben. Ha nem, akkor itt marad velünk a remény, hogy ha nem most, akkor talán egy kicsit később, és a félelem, hogy egyszer újra magunkra maradunk itt Európában.

Annak pedig még sosem lett jó vége.

(A cikk először a Portfolio.hu-n jelent meg, 2020. november 11-én. Címlapkép: Donald Trump, az Egyesült Államok 45. elnöke golfozás közben a skóciai Turnberry-ben, forrás: Leon Neal / Getty Images)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.


Ajánló

picture

Kettészakadt Amerika – Az elnökválasztási térképek érdekes tanulságai

Olvasási idő: 3 p
Amikor az Egyesült Államok politikai térképére vetünk egy pillantást, akkor két külön univerzumot látunk. A kettészakadás még látványosabb a megyei szintű térképek vizsgálatánál. Nagyon apró dolgokon múlik az elnök kiléte, ahogy az Michigan és Wisconsin esetéből is látszik.
picture

Joe vajon ott lesz-e a biden?

Olvasási idő: 4 p
Trump négy éven át sulykolta magáról azt, hogy az ő elnöksége és az amerikai részvénypiac száguldása szoros kapcsolatban állnak egymással. De mi lesz, ha Joe Biden lesz az elnök?
picture

Elnökválasztásra hangolódva

Olvasási idő: 3 p
Nagyon szoros küzdelem várható, a választás után pedig alapvetően négy forgatókönyv képzelhető el. A nagyfokú bizonytalanság miatt nem tanácsos jelentős részvénypozíciót tartani a választás előtt, a nemesfémek viszont jól teljesíthetnek.