A négy jegybankár, aki térdre kényszerítette a világot
A rögzített árfolyamrendszereknek nyilvánvaló előnyei mellett sok hátulütője is lehet. Cikksorozatunk első részében bemutattuk, hogyan járult hozzá a nemzetközi feszültségekhez és az ópiumháborúkhoz az ezüstre alapozott kereskedelem Nagy-Britannia és Kína között a 19. század elején. Az ópiumháborúk után időrendben a nagy gazdasági világválsághoz vezető aranystandard volt a második olyan eset, és egyben a legszélsőségesebb is, amikor a rögzített árfolyamrendszer katasztrófához vezetett. Második cikkünkben ezt idézzük fel.
Az ópiumháborúk gazdasági gyökerei
Az ópiumháborúk kiváló példái annak, hogy a rögzített árfolyamrendszer hogyan járulhat hozzá a nemzetközi konfliktusok kialakulásához. Ezek a történelmi események mély nyomot hagytak Kína és a nyugati hatalmak közötti kapcsolatokban.
Első világháború és pénzügyi konzekvenciái
Az első világháború kitörésekor a meghatározó nyugati hatalmak, az USA, az Egyesült Királyság, Németország és Franciaország, megfelelő aranytartalékokkal rendelkeztek. Mindenki azt hitte, hogy a háború csak néhány hétig fog majd tartani, mivel az érintett felek egyikének sem volt elegendő készpénze arra, hogy ennél hosszabb háborút finanszírozzon. A valóságban azonban az említett országok ravasz úton kerülték meg a problémát, inflációval finanszírozták a háborút, amit az aranystandardból való kilépéssel és pénznyomtatással értek el. Végül a háború végéig az angol font értéke a felére csökkent, a francia frank értéke a harmadára, míg a német márka a háború előtti értékének a negyedére.
Az arany döntő többsége az Egyesült Államokhoz került, amely ezúton a háború valós finanszírozója volt. Az Egyesült Királyság és Franciaország eladósodott az USA felé, míg Németországnak felfoghatatlan mértékű háborús jóvátételeket kellett fizetnie a győztes feleknek. Ez rendkívül nehéz helyzetet teremtett a nemzetközi finanszírozás szempontjából, és megnehezítette a feszültség fokozatos enyhítését. A háború gyakorlatilag a gazdasági térben folytatódott tovább, ahogyan azt Keynes is megjegyezte a békeszerződés láttán.
Visszatérés az aranystandardhoz
Általános volt a vélekedés, hogy az aranystandardhoz való visszatérés elengedhetetlen. Az USA-ban ekkoriban Benjamin Strong, az Egyesült Királyságban Montague Norman, Németországban Hjalmar Schacht, Franciaországban pedig Emile Moreau volt a jegybank elnöke. Két lehetőség volt: leértékelés vagy defláció.
A leértékelés azt jelentette volna, hogy a háború után az érintett felek tudomásul veszik a megváltozott realitásokat, ami kedvezett volna a piacnak, a vállalkozásoknak és az adósoknak. A defláció ezzel szemben a megtakarítóknak és a hitelezőknek kedvezett volna, de azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi a gazdaságot. Az akkori jegybankárok felfogásában a leértékelés nem egy új realitáshoz való alkalmazkodást jelentette volna, hanem a pénzügyi fegyelmezettségnek és a papírpénzbe vetett bizalom kockára tételét. A britek a napóleoni háborúk példáját látták, amikor a csökkenő tartalékokról szóló pletykák bankpánikhoz vezettek.
Az USA enyhe deflációt választott. Az Egyesült Királyság a háború előtti árfolyamhoz való visszatérést választotta, amely erősebb deflációt igényelt, mint az USA-ban, mivel attól tartottak, hogy hasonló problémákkal szembesülnek, mint a napóleoni háborúk idején. Németország továbbra is megállíthatatlannak tűnő inflációs pályán haladt a háborús jóvátételek terhe alatt, ami 1923-ban hiperinflációvá alakult. Ekkor nevezték ki Hjalmar Schachtot a Német Központi Bank élére, aki bevezetett egy új pénzt, a járadékmárkát, amelyet az összes német jelzáloghitel fedezett, nem pedig az arany, amelyből az ország nagy hiányt szenvedett. Majd amikor stabilizálódott a helyzet, bevezette a birodalmi márkát, amit ismét aranyhoz kötöttek 1924-ben.
Bár a Francia Nemzeti Bankban néhányan szintén úgy gondolták, mint az Egyesült Királyságban, hogy defláció kell a régi átváltásra, remélve, hogy a frank képes leküzdeni egy 1:3-hoz való leértékelődést. Végül az a sokkal megfontoltabb stratégia nyert, hogy némi deflációval visszatérnek az aranyalaphoz egy sokkal alacsonyabb árfolyamon, mint a háború előtt.
Az aranystandard problémái
Az aranystandarddal szembeni kritikák már akkor is széles körben elterjedtek voltak. A 19. század második felében működött, mert az aranybányák lépést tudtak tartani a gazdasági növekedéssel, és megfelelő mennyiségű arany volt a rendszerben. A 20. században azonban problémássá vált, mivel az új technológiák gyors gazdasági növekedést tettek lehetővé. Az aranystandard merevséget eredményezett, és a hitelezést nem lehetett a gazdasági igényekhez igazítani. Mivel az aranybányászat nem tudott lépést tartani a gazdasági növekedéssel, deflációs nyomás veszélye fenyegetett, ami súlyos fenyegetést jelentett a gazdaság számára. Azok, akik az aranystandard mellett érveltek, mint például Németország vagy az Osztrák-Magyar Monarchia, az első világháború fő veszteseiként szélsőséges eseteket hoztak fel a valuta iránti bizalom elvesztésére.
A lufi kipukkan
Az 1920-as évek végén túlzott spekuláció zajlott az amerikai tőzsdén. Az embereket lenyűgözték az olyan új technológiák, mint a személygépkocsi vagy a telekommunikáció, és jelentős hitellel finanszírozott téteket tettek az akkori tőzsdén jegyzett cégekre, mivel a hitelkamatok alacsonyan voltak. Az 1929-es választásokat a republikánus Herbert Hoover nyerte, aki beiktatási beszédében azt mondta: „Nincs félelmem országunk jövőjét illetően. A helyzet reménnyel teli.” Dicsérte az addig elért eredményeket, és azt sugallta, hogy innen már csak feljebb van. Ebben az időben Irving Fischer híres közgazdász is hasonlóan optimista nyilatkozatokat tett a befektetéseket és a jövőt illetően. Később, augusztusban a Fed úgy döntött, hogy megszabadul a tőzsdén zajló hatalmas spekulációtól, ezért megemelte a kamatlábakat 5 százalékról 6 százalékra. Ennek eredményeként a piac 1929. október 24-én összeomlott, és kezdetét vette a Nagy Gazdasági Világválság. Bár Irving Fischer jelentősen hozzájárult a gazdasági elméletek fejlődéséhez, szerencsétlenül időzített beszéde még hosszú ideig beárnyékolta életművét.
Az Egyesült Államok legnagyobb bankjainak vezetői, mint például a J.P. Morgan, a Chase National Bank és a National City megpróbáltak beavatkozni, és tőkebefektetéseket eszközöltek a nagyvállalati részvényekbe, remélve, hogy stabilizálni tudják a piacot és visszaállíthatják a bizalmat. Erőfeszítéseik azonban rövid életűnek bizonyultak, és a tőzsde tovább zuhant. Eközben a kamatláb emelése magasabb hitelkamatokhoz és szigorúbb hitelfeltételekhez vezetett az Egyesült Királyságban is, amely már amúgy is szenvedett gazdaságilag. A magasabb kamatlábak csődöt eredményeztek rengeteg cégnél az Egyesült Királyságban. Ez felgyorsította a tőzsde zuhanását az Egyesült Államokban, mivel sok amerikai banknak jelentős veszteségeket kellett elkönyvelnie az Egyesült Királyság cégeinek nyújtott hitelek miatt.
Problémák a német fronton
A válság kitörése tovább súlyosbította a betegeskedő német gazdaság problémáit. Az országnak háborús jóvátételeket kellett fizetnie amerikai dollárban, és dollárban denominált amerikai kölcsönökből finanszírozta magát. A válság kitörése után Herbert Hoover szinte azonnal az importvámok bevezetéséhez nyúlt protekcionista ösztönből, hogy enyhítse az USA nehézségeit, ami nagyon megnehezítette a nemzetközi pénzügyeket és kereskedelmet. Németország csak úgy tudta fizetni dollárban fennálló kötelezettségeit, hogy árukat szállított az Egyesült Államokba, dollárban fizettek neki, és ezzel törlesztette a dollárban denominált adósságait vagy a háborús jóvátételeket.
A vámok azonban szinte lehetetlenné tették Németország számára, hogy elegendő dollárhoz jusson ahhoz, hogy problémák nélkül törleszteni tudja dolláralapú hiteleit és háborús jóvátételi kötelezettségeit. A hosszú éveken át tartó gazdasági szenvedés, megpróbáltatás és kilátástalanság végül az Adolf Hitler vezette szélsőségesek felemelkedéséhez vezetett. Majd Hitler egyik legelső döntése az volt, hogy leállítja a háborús jóvátételek fizetését és így tovább.
Az aranystandard és defláció a gazdasági „game over”
Elméletileg egy sokk után a gazdaságnak vissza kellene térnie egy új egyensúlyi állapotba és a teljes foglalkoztatottságra, ezért a legtöbb recessziónak viszonylag rövidnek kellene lennie. Sajnos a nagy gazdasági világválság idején mást tapasztaltunk. Az aranystandard merevvé tette a pénzügyi rendszert és a gazdaságot, valamint állandó deflációs nyomás alatt tartotta azt. Merevsége révén lehetetlenné tette a leértékelődést, akadályozva ezzel az új gazdasági egyensúly elérését, ahol a teljes foglalkoztatottság helyreállhatna. Emellett ha a defláció nagyfokú eladósodottsággal párosul, akkor súlyos, mély és fájdalmas adósságválságot okozhat, amely igen sokáig elhúzódhat, azaz egy gazdasági „game over”-t eredményezhet. És itt pontosan ez történt. Továbbá mivel a rendszer merevsége megakadályozza az alkalmazkodást a külkereskedelem terén is, így hatalmas egyensúlytalanságokhoz vezethet. Kijelenthető, hogy az aranystandard és az abból fakadó rögzített valutaátváltási rendszer volt a fő oka annak, hogy ez a gazdasági válság ilyen hosszú és súlyos lett.
A világ továbblép
A nagy gazdasági világválság egy nagyon súlyos deflációs hitelválság volt, amely szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott a gazdaságnak. Előbb-utóbb minden nagyobb ország rájött, hogy el kell hagyniuk az aranystandardot, ha meg akarják oldani a válság fő okát jelentő defláció problémáját. Az Egyesült Királyság volt az első, amely 1931 szeptemberében, nagyjából egy évtizednyi gazdasági stagnálás után elhagyta az aranystandardot, és leértékelte valutáját, hogy lehetővé tegye a gazdasági fellendülést. Németország 1931 júliusában felfüggesztette az aranystandardot, amikor a Creditanstalt bank csődje bankválságot idézett elő Németországban.
Búcsúzunk a Credit Suisse-től
Hogyan jutott el egy alapvetően jól tőkésített, túlszabályozott bank oda, hogy a legnagyobb versenytársa “fillérekért“ felvásárolhassa? Melyik a jobb modell, a koncentrált, egyre kevesebb intézménnyel működő bankrendszer vagy a sok szereplős, versenyző modell?
Később, amikor Hitler hatalomra került 1933-ban, az ország végleg elhagyta a rendszert. Az Egyesült Államok is négy évig szenvedett, majd Herbert Hoover elveszítette a választásokat, és az új elnök, Franklin Roosevelt, egyik első intézkedéseként elhagyta az aranyalapot, utat nyitva a gazdasági fellendülésnek. Franciaország még egy darabig ellenállt az aranystandard elhagyásának, de sok évnyi gazdasági szenvedés után végül úgy döntött, hogy elég volt. Így az aranystandardot és a rögzített valutaárfolyamokat hosszú időre megszüntették. Habár a rendszer a Breton Woods-i egyezménnyel visszatér a második világháború után, az újból rövid életű lesz.
Sokan úgy gondolják, hogy a korszak négy már említett jegybankára térdre kényszerítették a világot, és nagyban táplálták a második világháborúhoz vezető feszültségeket az okozott gazdasági válsággal.
Az eset sok említésre méltó tanulsággal szolgálhat. Jól mutatja, hogy az elhibázott gazdaságpolitikai döntések – ebben az esetben a rögzített árfolyamrendszer – miként okozhatnak igen fájdalmas válságot az emberek számára, ami legtöbbször a szélsőséges politikai nézetek és pártok felerősödéséhez vezet. Ezek a folyamatok a 20. század legsötétebb időinek alapoztak meg.
Ahogyan most visszatekintek, úgy tűnik, hogy minden jó szándékunk és rengeteg munkák ellenére gyakorlatilag semmit nem értünk el (…) Sem én, sem az öreg Ben (Benjamin Strong a Fed elnöke) nem járultunk hozzá a társadalom jólétéhez. Azaz valójában semmilyen érdemlegest nem értünk el, azt leszámítva, hogy egy csomó pénzt gyűjtöttünk be rengeteg szegény ördögtől, majd azt a négy égtáj felé szórtuk szét.
– emlékezett vissza később erre a korszakra önkritikusan Norman Montague a Brit Nemzeti Bank elnöke.
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
