Szocialisták a kapuk előtt?
Az amerikai kongresszusi választások és a brit politikai káosz egyaránt arra utal, hogy a két mintaadó angolszász demokráciában megnőtt egy baloldali fordulat esélye a következő néhány évben. A brit Munkáspárt eredendően szocialista identitású, az amerikai Demokrata Párt viszont közelítőleg sem az, ehhez képest az előbbi éppen középre tart, az utóbbiban viszont csendes háború zajlik a radikális balratolódás belső törésvonala mentén.
![picture](https://concordeblog.hu/wp-content/uploads/2022/11/201020-h-ls763-0065.jpg)
Az új, az előző másfél évtizedben megszokottnál sokkal magasabb inflációs környezetben, az államadósságok kifeszítésével és jegybanki varázslással átmenetileg láthatatlanná tett társadalmi válságok felizzásakor döntő jelentősége lesz annak, hogy a kapitalizmus hitelességének letéteményeseiként számon tartott országokat milyen gazdaságpolitikai elvek mentén kormányozzák a közgazdasági törvények könyörtelen igazságaival való szembesülés után. Vagy éppen e szembesülés helyett.
Az amerikai Demokrata Párt balszárnya életveszélyes, Európából nézve különösen
Megtapasztalhattuk, hogy gátlástalanul populista, rasszista, nőellenes, tudományellenes, parttalanul felelőtlen, kormányzásképtelen elnökkel a republikánus párt milyen fenyegetést jelent Európára az atlanti stratégiai partnerség megkérdőjelezése révén. Micsoda rombolást tud végbevinni néhány év alatt a szövetségi politikában. Vagy a klímakatasztrófa kezelésének esélyeiben, a jó kormányzás politikai fundamentumaiban.
Aki azonban abban bízna, hogy a Demokrata Párt mentes az efféle kockázatoktól, az sajnos súlyosan téved.
A JÖVEDELMI ÉS TÁRSADALMI EGYENLŐTLENSÉGEKNEK AZ ELMÚLT FÉL ÉVSZÁZADBAN LÁTOTT RENDKÍVÜLI NÖVEKEDÉSE, AZ ELITEK ÉRDEMI KORREKCIÓS MECHANIZMUSOKRA VALÓ KÉPTELENSÉGE MEGNYITOTTA A POLITIKAI PIACOT A BALOLDALI POPULIZMUS ELŐTT.
Korábban a demokraták balszárnyát a Clinton-féle politika adta, az ő vonalát nevezték informálisan szocialistának a ’90-es években. Mára az azzal felfogásában, napirendjében lényegében azonos Obama-Biden adminisztrációk és politikák számítanak mérsékeltnek a párton belül. Az új balszárny nem szocialista, szociáldemokrata, hanem sok esetben kommunisztikus, forradalmi-radikális frazeológiát használ. Mozgalmi alapon szerveződik, kapitalizmusellenes, elitellenes, a társadalompolitikai elképzeléseket szabályozási eszköztárral megvalósíthatónak hirdető politikát visz.
Fantasztikusan ügyes és rendkívül sikeres marketingfogásként a Demokrata Párt szélsőbaloldali tömörülése elnevezte magát „progresszívnek”. A továbbiakban így is említem őket, mivel ez a bevett és kizárólagosan használt megnevezésük. Nem azért, mert haladónak tartanám a politikájukat. Azzal együtt, hogy számos célkitűzésükben sok fontos probléma kerül elő, amelyekkel már régen kezdeni kellett volna valamit. Az esetleges hatalomra jutásuk két irányból fenyegeti Európát. A fontosabb a külpolitikai izolacionizmusra való igazolt hajlamuk. A tömörülésükben hiánycikk a külpolitikai szakértelem. A tudás hiánya ideológiai meghatározottságokkal is párosulva azt eredményezi, hogy a többségük szívesebben látna sokkal kevesebb amerikai külpolitikai erőfeszítést. Sokkal kevesebb amerikai felelősségvállalást a nemzetközi térben.
2022. február 24-e után talán senkinek nem kell megmagyarázni Európában, hogy ez miért rettenetes kockázat.
Ennél kevésbé félelmetes lehetőség, de mégsem lebecsülendő, hogy a progresszívnek nevezett irányzat kormányzása, azaz a szocialisztikus ideológiájú, lépten-nyomon túlszabályozó, a populizmus üzemanyagával fűtött voluntarista gazdaságpolitika pontosan úgy vezetne mély, és az egész világon ható gazdasági válsághoz, továbbá pénzügypolitikai katasztrófához, mint mindig, mindenhol. A politikai piacon való megjelenésük ugyanakkor a politikai piac többi szereplőjének alkalmazkodása révén nagyon is hatékonyan segítheti az uralmi rendszer fenntarthatóságát hosszú távon egyedül biztosítani tudó társadalompolitikai fordulatot.
A progresszívek tovább erősödtek, de még nem törtek át
Az új Kongresszusban több lesz progresszívnek nevezett szenátorból és képviselőből is, mint a leköszönőben. De ebben a kampányban már megmutatkoztak az erősödésük első nehézségei is. Miközben egyes körzetekben döntő győzelmeket arattak a progresszív agendát teljes mellszélességgel hirdető demokrata jelöltek, arra is volt több példa, hogy demokrata jelöltek visszautasítsák a progresszívek országosan ismert sztárpolitikusainak segítségét kampányukban. Attól tartván, hogy a megjelenésük az ő körzetükben többet visz, mint amennyit hoz. Nem csoda: mivel a progresszívek politikai piacát a társadalmi egyenlőtlenség fenyegető tendenciái teremtették meg, a népszerűségüknek is óhatatlanul van egy társadalom- és gazdaságföldrajzi meghatározottsága.
Mindenesetre az a tény, hogy a Képviselőház demokrata frakciójának közel a fele, immár több mint száz képviselő ehhez az irányzathoz tartozik, világosan jelzi, hogy komoly erőről van szó. Az idei kongresszusi választásokat megelőző, jelöltállító demokrata előválasztásokon valamivel kisebb lendületet mutattak a progresszívek, mint 2018-ban. De a visszaesésük nem volt szignifikáns. És külön figyelmet érdemel, hogy mi történt azokban a körzetekben, ahol visszavonuló demokrata képviselő helyéért küzdöttek a jelöltállító előválasztásokon. Amikor tehát nem egy hivatalban lévő párttársuk ellen kellett indulniuk, hanem egyszerűen a többi, hasonló erőforrásokkal dolgozó, a jelöltségért küzdő demokrata ellen, akkor az ilyen esetek több mint felében a progresszívek támogatását élvező versenyző nyerte el a demokrata jelöltséget. Az idő egyelőre nekik dolgozik. A demográfia nem különben.
A FIATAL DEMOKRATA SZAVAZÓK KÖRÉBEN SOKKAL NÉPSZERŰBBEK A PROGRESSZÍVEK, MINT AZ IDŐSEBBEK KÖZÖTT. ÉS A SZÜLETÉSSZÁMOK TEKINTETÉBEN SOKKAL POTENSEBB SPANYOLAJKÚ KÖZÖSSÉGBEN UGYANEZ A HELYZET.
Érdekesek a kampánytechnikai sajátosságaik is. Miközben a mérsékelt demokrata jelöltek a republikánusokhoz hasonlóan jobbára nagyobb donoroktól kapják a kampányaik költségeit fedező pénzadományokat, ha nem is olyan koncentráltan, mint a republikánusok, a progresszívnek nevezett demokraták a nagyon nagyszámú miniadományok gyűjtésében erősek – a politikai profiljuknak teljesen megfelelően. A mérsékelt demokraták – és a hozzájuk ebben is hasonlító republikánusok – a hagyományos média hathatósabb támogatását élvezhetik, miközben a progresszívek hatékonyabban használják a közösségi médiát. A progresszívek az inkább mozgalmi típusú működésmód révén sokkal erősebbek a személyes, fizikai mozgósításban is.
Számolni kell velük.
De mit akarnak a progresszívek?
A politikai program tekintetében óvatosan kell bánni az általánosításokkal, mert az egyes progresszív csoportok és vezéregyéniségek között komoly különbségek adódhatnak, amelyek szétszálazása azonban túlmenne a témánk keretein. Összefoglalva: a többségük nagyobb újraelosztást, sokkal nagyobb állami szociális intézményrendszert, sokkal több munkavállalói jogot, sokkal „szociálisabb” piacgazdaságot szeretne. Természetesen ott vannak a kifejezetten kapitalizmusellenes, nagyvállalat-ellenes, tőkeellenes irányzatok is. De a derékhad követelései is fényévnyi távolságban vannak az amerikai valóságtól, gyors realizálásuk kísérlete forradalommal egyenértékű radikalizmussal ér fel.
Alanyi jogú egészségügyi ellátást mindenkinek, az egészségbiztosítási, a gyógyszergyártási szektorok büntető adóztatása, árszabályozása, választott vezetőkkel működtetett állami egészségbiztosítási rendszer kialakítása (tagállamonként). A vállalatok kizárása a pártfinanszírozásból, a lobbista rendszer alapvető átalakítása, korlátozása. Az oktatásban az állam szerepének növelése, a magániskolák súlyának visszaszorítása, a magánvállalkozások kiszorítása a büntetés-végrehajtásból. A klímaváltozás elleni küzdelem részeként a fosszilis energiától mentes energetikai rendszer megalkotásához a második világháború mintáit használó, hadigazdálkodási mintákra épülő, központilag szabályozott iparpolitika.
Vagyonadó. Tehát nemcsak a magas jövedelműeket aránytalanul terhelő jövedelemadó, hanem (emellett) a meglévő vagyont terhelő adó bevezetése. Kifejezetten a vagyon eloszlásának szignifikáns megváltoztatásának szándékával. Szociális/megélhetési minimum garantálása, alapjövedelemmel vagy természetbeni juttatásokkal. Megemelt minimálbérek, folyamatosan teljes foglalkoztatás, (nem bírom ki, hogy közbe ne vessem: halvány sejtése nem lehet az infláció természetéről annak, aki ilyet követel). A nyomor és a hajléktalanság megszüntetése szövetségi törvényekkel(!), munkahelyi demokrácia, a szakszervezetek szerepének növelése. A társadalombiztosítási szolgáltatások kiterjesztése, a korábban felvett tandíjhitelek törlése, elengedése (ezügyben már rávették az adminisztrációt egy egyelőre felemásan sikerült kísérletre). A végére valami, amivel viszont csak 100 százalékban egyetérteni lehet: a nők munkahelyi, jövedelmi, gazdasági diszkriminációjának megszüntetését célzó szabályozási változások.
Nem akármivel gurigáznak. Ha egy ilyen célokat követő csapat egyszer beveszi a Demokrata Pártot egészen, aztán egyidejűleg többséget szerez a Kongresszus mindkét házában, és elfoglalja a Fehér Házat, mert előzőleg nem volt elég esze vagy ereje ahhoz senkinek, hogy ellopja a követeléseik egy részét, megossza őket, kifogja a szelet a vitorláikból, ha már egyszer jól kormányozni, méltányos és tisztességes célokat józanul közelíteni évtizedeken át nem sikerült, mert talán nem is sikerülhetett, akkor az tényleg maga forradalom.
És ha az USA-ban esik fél térdre a kapitalizmus, ha ott lesz „okosabb” a terv, mint a kereslet és a kínálat. Ott helyettesíti törvény és szabály a józanul kalkulált önérdeket, ha ott lesz az innováció és a gazdasági teljesítmény jutalma a jövedelem elvonása és a vagyon elvétele. Ha ott válik irányíthatatlanná a modern gazdaság alapegysége, a vállalat. Ha ott válnak el a jövedelemtranszferek az államháztartás lehetőségeitől és a gazdasági fundamentumoktól, akkor majd ugyan hol nem?!
A brit Munkáspárt viszont éppen kijózanodik
A sors kiszámíthatatlan útjainak szép példája, hogy talán Boris Johnson végletekig felelőtlen politikájának is köszönhető a brit Munkáspárt kezdődő visszatalálása a kormányzóképes intellektuális minőség világába. Ugyanis Johnson volt az, aki 2019-ben az akkori előrehozott választásokon a Brexit-kínlódás rátermett tematizálásával akkora vereséget mért a Munkáspártra, hogy azt annak elnöke, Jeremy Corbyn nem élhette túl politikailag.
Corbyn pedig egészen konkrétan marxista, számára a kapitalizmus meghaladandó állapot. Nála Hugo Chavez vagy Castro dicsérete összefér a nagy-britanniai politizálás hagyományaival. Corbyn nem pusztán a Munkáspárt elnöke lett a balszélről beküzdve magát. Hanem képes volt a párt agendáját és kisugárzását is szélsőbalosra programozni. Rendkívül karizmatikus, nagyszerű szónok, érdekes figura, aki hetven felett is éppen a fiatalok között a legnépszerűbb. Bukott pártelnökként is komoly tekintélye van a munkáspárti szavazók körében. Ha miniszterelnök lett volna belőle, a pártelnöksége alatt kidolgozott programok megvalósulása esetén az alkalmazottaknak kötelezően adandó, szavazati jogokkal járó részvényekről, a kisvállalkozásokat szinte alanyi jogon finanszírozó kistérségi bankokról, illetve a „rendes” bankok ilyetén kötelezettségeiről is megtanulnánk, hogy működnek a gyakorlatban.
Corbyn bukása óta a mérsékelt, egészen más hátterű, a Brexitet a kezdetektől világosan elutasító Keir Starmer vezeti a Munkáspártot. Starmer egy Oxfordban végzett jogász. Emberi jogi esetekre specializálódott büntető ügyvéd, majd ügyész, magas beosztású főügyészként vonult vissza a hivatalviseléstől, amikor politikai pályára lépett. Messze nem olyan karizmatikus, mint Corbyn, a pártot pedig jó ütemben fordítja vissza – középre.
Aminek azért van igen nagy jelentősége, mert ahogy a dolgok most állnak, semmi nem fogja megmenteni attól, hogy néhány éven belül miniszterelnök legyen. És a pártjával kormányozza Nagy-Britanniát. Vagy ami addigra marad belőle, egy esetleg jövőre megismételt skót függetlenségi népszavazás és egy esetleges észak-írországi népszavazás után. Jelenleg a Munkáspárt mintegy 20 százalékponttal vezet a toryk előtt a népszerűségi versenyben. De Liz Truss idétlen kalandjának szánalmas heteiben volt ez a különbség 30 százalékpont is.
Vagyonadóra, az energiaszektor, a közlekedési szféra, a közműszolgáltatók kényszerállamosítására, árszabályozásra, a munkavállalói jogok és a szakszervezetek jogosítványainak kiterjesztésére továbbra is számítani kellene egy munkáspárti kormány esetén. De Keir Starmer a legutóbbi, szeptemberi pártkonferencián hangsúlyosan részletezte, hogy hiába a megélhetési válság, hiába a választók vágyakozása egy jóléti fordulat után, ennek most nincs meg a gazdasági fedezete. Néhány éve még ilyen mondatokra kifütyülték volna a szakszervezetekkel szorosan összefonódó párt harsányabb küldöttei a szónokot. Starmer beszédét azonban tizenhárom alkalommal szakította meg „standing ovation”. A küldöttek csak a tapsukkal „zavarták” az árnyékkormány fejét, aki ragaszkodott hozzá, hogy a Munkáspárt történetében először a kongresszuson elénekeljék a nemzeti himnuszt.
Természetesen ez a meccs sem lefutott. Sem a Munkáspárt kormányra kerülése, sem a párton belüli küzdelmek kérdése. Lehet ez még rosszabb, jöhet még ebből irracionális, szocialisztikus ideológiájú, kudarcra ítélt voluntarista gazdaságpolitika.
DE A MOMENTUM A JÓ IRÁNYBA TART. A BALOLDALI FORDULAT NAGY-BRITANNIÁBAN A JELENLEGI FELÁLLÁSBAN NEM A VALÓSÁGTÓL VALÓ TELJES ELRUGASZKODÁST EREDMÉNYEZNÉ.
Lehetnének kifejezetten jó eredményei is a marhaságokon kívül. Ráadásul elkezdődhetne Európa testén a Brexit sebeinek jóakaratú ápolása, talán az összevarrása is.
Egyelőre az óceán mindkét partján vakarják a fejüket a kapuk előtt
A következő évek rengeteg bizonytalansági tényezője közül az egyik legfontosabb jó eséllyel az lesz, hogy pontosan mikor, pontosan milyen körülmények között, pontosan milyen programmal, pontosan milyen alkuk mentén kerülnek közelebb a szocialisták a törvényhozási többséghez és a kormányzati főhatalomhoz az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.
Ahogy az lenni szokott, vannak jó, kellemetlen, és egészen rettenetes forgatókönyvek is, mindegyik bőven a realitások értelmezési tartományán belül.
Olyan jó lenne, ha nem kellene elölről megnézni ezt a filmet, ha egyszer úgyis tudjuk, hogy rossz vége lesz.
Reménykedjünk.
(A cikk először a G7.hu-n jelent meg, 2022. november 17-én. Borítókép: Progresszív munkák, forrás: Benjamin Applebaum)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.