Ez a brexit olyan, mint a kolbász, jobb ha nincs ott az ember, amikor készül
Trump nem így tárgyalna, mint mi! És sokkal eredményesebb lenne.
– mondta állítólag Boris Johnson, 2018 nyarán, Chequers-ben, a brit miniszterelnökök hivatalos vidéki rezidenciáján, egy informális kormányülésen, napokkal azelőtt, hogy lemondott volna a Theresa May kormányában betöltött külügyminiszteri posztjáról.
Egy évvel később, amikor May-t maga alá temette a brexit-válság, Johnson immár miniszterelnökként elkezdte megmutatni, hogyan értette, amit mondott. A tavaly év végi hatalmas választási győzelme után igazán módjában állt a saját szája íze szerint alakítani a brit kilépés hozzávalóit és receptúráját.
A világjárvány miatt elvileg jelentős késedelmet szenvedett az a tárgyalási folyamat, amely alapjaiban meghatározza a 2020 február 1-től már az EU-ból kilépett, de az év végéig a közösségi jog hatálya alatt, az egységes piac és a vámunió részeként működő, korábbi költségvetési kötelezettségeit is teljesítő Nagy-Britannia jövőjét, gazdasági mozgásterét.
A gyakorlatban azonban valószínűleg nincsenek késésben. Az előző bő három év eredménytelensége után nagyjából biztosra vette mindenki korábban is, hogy ha sikerül is bármilyen megállapodást összehozni, arra csak az őszi tárgyalási szezonban, vagy az utolsó, és az utolsó utáni pillanatokban van némi esély.
Boris Johnson – hitelesen fenyeget, és bármiben kész hazudni bárkinek
A brit miniszterelnök nem a levegőbe beszélt, amikor Trump tárgyalási stílusát tartotta követendő példának. Ennek a legfontosabb eleme azonban nem más, mint hogy mind magát, mind azokat, akiknek a nevében tárgyal, először is felkészítse a tárgyalások esetleges totális kudarcára. Nem arról van szó, hogy blöfföl, nem felfújja magát, hogy a tárgyalópartner megijedjen tőle, hanem valóban készen áll arra, hogy elkönyvelje a vereséget vagy az eredménytelenséget – magától értetődően diadalmas győzelemként, hazafias, elvszerű kiállásként adva azt el otthon.
Johnson, mint általában a józanabb brexit-párti politikusok, természetesen nem a WTO szabályok szerinti gazdasági kapcsolatokat vizionálta az EU-val a kilépés után, hanem egészen pontosan azt, amiről az európai döntési központok nem akarnak hallani sem:
- megtartani a tagság előnyeit,
- ledobni a kötelezettségeit,
- és learatni az identitáspolitika, a populista nacionalizmus, és az egy egyszerű történetbe csatornázott mindenféle elégedetlenség hatalomtechnikai gyümölcseit.
Ugyanakkor a hatalomért folyó küzdelem szempontjait mindig prioritásként kezelő vérbeli politikusként képes arra is, hogy ne csak a közönségét gyúrja folyamatosan a hívószavaival, hanem saját magát és a közvetlen környezetét is át tudja programozni, és így sikerként látni és láttatni a teljes kudarcot. Célként megjelölni azt, amit pár évvel vagy hónappal korábban teljes kudarcnak minősített volna – főleg, ha mást tehetett volna felelőssé érte.
A mestere nemcsak Trump volt, hanem maga az EU is. Tavaly nyáron, amikor beleállt abba, hogy Nagy-Britanniának egyáltalán nincs feltétlenül szüksége az EU-val való átfogó kereskedelmi megállapodásra, az EU 27-ek illetve a tárgyalódelegáció már évek óta leckéztette és büntette a briteket, abból az európai integrációs folyamat sorsa szempontjából vitathatatlanul helyes pozícióból kiindulva, hogy nincs olyan kára a rendezetlen brexit-nek, amely túl drága volna, ha az egységes piac és a vámunió, valamint a közösségi jog közötti mély kapcsolatrendszer felbomlásának lehetősége lenne a mérleg másik serpenyőjében.
Az EU higgadtan és elegánsan, de kimért kegyetlenséggel mímelte a tárgyalásokat. A tárgyaló delegáció mandátuma nem is tette lehetővé, hogy a büntetés-végrehajtási részletkérdéseken túlnézzen. Ez a brit oldalon egyre nagyobb dühöt, kétségbeesést, frusztrációt váltott ki. Nem értették, hogy ez nem öncélú merevség az EU 27-ek részéről, hanem élet-halál kérdés. Nagyon nehezen hitték el a brexit-párti tory-k, hogy az EU valóban nem feltétlenül akar megállapodni. Látták a csapdákat is a folyamatban, amelyek a brexit-projekt belpolitikai talajvesztését voltak hivatva támogatni, ez pedig csak fokozta a dühüket. Ezen a vonalon jutottak el oda sokan a mérsékeltek közül is, hogy elfogadják a megállapodás nélküli kilépés valós lehetőségét. Johnson pedig ennek is az élére állt – még szép, a brexit az ő nagy bulija, nem tűrheti, hogy ebben bárki keményebb legyen nála.
Egyértelmű azonban, hogy Johnson ebben a pillanatban nagyon is boldog lenne már egy olyan megállapodással is, amely első ránézésre nem más, mint egy kamu-brexit – feltéve, ha benne lenne a technikai lehetőség a megállapodás későbbi felrúgására, és kapna néhány szimbolikus gyöngyöt, amit a… a halászok közé szórhat. Erről szól a játék ezekben a napokban. Nézzük meg közelebbről!
„Mindössze” két ütközőpont maradt – ami valójában csak egy, de az a brexit alapkérdése
Az egyik vitapont a halászati jogok kérdése, ami gazdaságilag jelentéktelen, tartalmilag irracionális, belpolitikailag pedig csak azért érzékeny, mert szándékosan azzá tették a csatorna mindkét partján. Legalább mi ne pazaroljunk erre a kelleténél több figyelmet: a lényeg a másik, a „level playing field” problémakör rendezése.
A „level playing field” első közelítésben csupán annyit jelent, hogy az EU az egységes piac nyitva tartásáért, sőt úgy tűnik, hogy még a vámunió fenntartásáért cserébe is megköveteli, hogy a brit szabályozási rendszer, továbbá az állami támogatások rendszere továbbra is megfeleljen az unió saját feltételeinek. Ezzel pedig több súlyos problémája is van a brexit-párti tory-knak.
Az egyik elvi: ha elfogadják, búcsút mondhatnak a nagy álomnak és a sokat ismételgetett jelszónak, a teljes jogalkotási és szakpolitikai, igazgatási szuverenitás „visszavételének”. A másik gond ehhez szorosan kapcsolódik: az EU igénye szinte korlátlan, ami a szabályozási térben való kiterjedését illeti, nem is lehet más.
Az EU álláspont a versenysemlegességi kérdések közé sorolja a legszélesebben értelmezett munkavállalói jogokat, ideértve a munkaegészségügyi és munkabiztonsági előírásokat, továbbá a környezetvédelmi, állat- és növény-egészségügyi, élelmiszerbiztonsági szabványokat, és jószerével minden olyan szabványokkal, működésmódokra vonatkozó előírásokkal kapcsolatos kérdést, ami különbséget tehet a vállalatok versenyképessége között.
AZ EU ELVÁRÁSA PRAKTIKUSAN A KÖZÖSSÉGI JOG HATÁLYÁNAK FENNTARTÁSA, MIKÖZBEN A KÖZÖSSÉGI JOG ALAKÍTÁSÁRA A MÁR KILÉPETT NAGY-BRITANNIA MÁR NEM LEHET HATÁSSAL.
Az elmúlt napok kiszivárogtatásai alapján a brit kormány bizonyos feltételek mellett mégis kész lenne ezt elfogadni. Ami azért rendkívüli fejlemény, mert ez a kamu-brexit maga, ahogy ott mondják, a BRINO (Brexit in Name Only) forgatókönyv megvalósulása lenne. Az lenne tehát a rendkívüli szuverenitás-harcosi teljesítmény, hogy a britek vélhetőleg befizetnének a közös költségvetésbe, és vonatkozna rájuk minden lényeges szabály, amelyek alakításába egyáltalán nem szólhatnak bele. Alapvető gazdaságpolitikai, szakpolitikai, szabályozási kérdésekben egészen egyszerűen követniük kellene az Unió sztenderdjeit.
Innen gratulálnánk ehhez a fantasztikus sikerhez.
Úgy tűnik az EU is engedne valamiben
A hírek szerint azért az utolsó pillanatban az EU is engedni látszik egy fontos, ehhez kapcsolódó kérdésben, bár erről megbízható információk nincsenek, ami egyébként önmagában is arra utalhat, hogy ezekben a napokban akár komolyan vett tárgyalások is folyhatnak a színfalak mögött. Négy és fél év után először lenne ez így, ha valóban így lenne.
Állítólag az EU-s sztenderdekhez, lényegében a közösségi joghoz kapcsolódó viták rendezése tekintetében az EU-s tárgyalódelegáció már nem feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy az Európai Bíróság legyen a jogviták rendezésének végső letéteményese. Ez alapvető szimbolikus jelentőségű kérdés a brexit-párti briteknek, a Bíróság változatlan szerepével talán még egy Johnson kaliberű bűvész sem tudná eladni a kamu-brexitet a keményvonalasoknak, de talán még az erre érzékeny választóknak sem. A megoldás egy közös mediációs fórum lehetne, amit a britek már korábban is felvetettek, de eddig az EU delegáció mindig elnéző mosollyal seperte le az asztalról az ötletet.
A szabályozási harmonizációnak van még egy technikai részletkérdése, ez pedig a változások követése, illetve a megállapodás betartásának felülvizsgálatára alkalmazott mechanizmus kialakítása. Ez lényegében a fenti probléma, megfejelve az idő múlásának kivédhetetlen nehézségeivel. Ahogy telik az idő, a szabályozások és az életviszonyok változnak, és kellene egy megoldás, ami biztosítja, hogy ezek a változások fair módon érvényesüljenek minden oldalon. Csakhogy a kötelezettség ugyebár egyoldalú, ezzel jár ez a kilépősdi: ha az EU változtat, azt követnie kell a briteknek, és az EU-nak lenne lehetősége megvizsgálni és szankcionálni, hogy a britek valóban betartanak-e mindent, amit kell, ráadásul úgy, hogy a fenti engedménnyel nem bízhatják a feladatot a Bíróságra. Fából kellene összehozni a vaskarikát.
A kiszivárgó vagy kiszivárogtatott információk alapján igazából ez a kikényszerítési-felülvizsgálati mechanizmus áll egy átfogó megállapodás útjában – bár az egyelőre nem világos, hogy a megállapodás pontosan hol helyezkedik el az egységes piac és a vámunió skáláján. Valószínűbb, hogy inkább a vámunió lenne a struktúra váza, feldíszítve azért bizonyos szolgáltatások piacainak feltételes és korlátozott összekapcsolásával is.
Johnson nem akar olyan kikényszerítési-felülvizsgálati mechanizmust, amely tisztán EU-s megítélésre bízza a szerződésszegés megállapítását, és utat nyit a szankciók – vámok – automatikus bevezetésének. Ha viszont az EU belemegy abba, hogy egyedül nem tudja kikényszeríteni a szabályozási sztenderdjeinek a megváltoztatását, akkor kiteszi magát a britek és Johnson szavahihetőségének és jóhiszeműségének, ami egy vicc lenne, természetesen.
Johnson olyan megállapodást akar, ha már egyszer belemegy egy kamu-brexitbe, amelyet súlyos és automatikus következmények nélkül felrúghat. Fel is rúgná, ne legyenek illúziói ezzel kapcsolatban senkinek. Ugyanakkor a keményvonalas brexit-párti tory-k félelmei is tökéletesen megalapozottak.
Állítólag attól tartanak, hogy hiába lenne komoly szava a mindenkori brit kormánynak egy felülvizsgálati mechanizmusban, mert egy későbbi időpontban egy munkáspárti kormány örömmel igazodna az EU-s sztenderdekhez, ha éppen rajta van a sor egy átfogó felülvizsgálat során, amit aztán – az EU egyetértésének hiányában – egy újabb tory kormány sem tudna „orvosolni”.
Johnson propagandája az utolsó napokban
Nehéz megítélni, hogy a brit kormány legutóbbi otrombaságai mennyiben célozták az EU-s döntési központok puhítását, és mennyiben az esetleg megállapodás nélküli kilépés választóknak való eladását, de ez a dolog természetéből adódik. Éppen az a „szép” bennük, hogy mindkettőre alkalmasnak bizonyulhatnak.
Az még hagyján, hogy a miniszterelnök „csodálatosnak” nevezte azt a lehetőséget, ami megállapodás nélkül vár Nagy-Britanniára. Az is elmegy, hogy az elvileg pengeélen táncoló, és elvileg sorsdöntő tárgyalások között a miniszterelnök pár perces tájékoztatókat szentel a kormányüléseken és konferenciahívásokon a tárgyalások kérdésének, ellenben szombatra külön kormányülést hívott össze a no-deal felkészülés áttekintésére, és ennek nagy feneket is kerített a médiában. Az sem volt éppen baráti lépés, hogy a tárgyaló delegációt, a főtárgyalót, és a Bizottság elnökét megkerülve Johnson hármas megbeszélésre invitálta a német kancellárt és a francia köztársasági elnököt – akik ezt természetesen azonnal vissza is utasították.
A kissé érdes személyeskedés, ami uniós vezetőkkel szemben zajlik a média brexit és a toryk felé elkötelezett részében, szintén alatta maradhat az ingerküszöbnek, ha a kontinensről nézzük. De az, hogy konkrétan és nyilvánosan kijelölték azokat a felfegyverzett hadihajókat, amelyeknek megállapodás hiányában január elsejétől el kell fogni a külföldi halászhajókat a brit kizárólagos gazdasági övezetben, és ezek közül kettő a tengeren szilveszterezik, további kettő a kikötőben várja az indulási parancsot, az már botrány. Akkor is az lenne, ha nem kísérnék futballmérkőzések harmadik félidejéből kölcsönzött kommentárok a haditengerészet korábbi, már nyugállományú vezérkari főnöke szájából.
Az erőszakos megközelítés megütközést keltett a konzervatív pártban is. A parlament védelmi bizottságának tory vezetője felelőtlenségnek nevezte a kardcsörtetést és arra figyelmeztetett, hogy amikor az orosz tengeralattjárók és tenger alatti drónok megnövekedett aktivitásának követésével is kapacitásgondjai vannak a haditengerészetnek a brit vizeken, akkor talán nem szövetséges országok halászhajói ellen kellene lekötni az erőiket.
Számos konzervatív képviselő sietett leszögezni, hogy továbbra is katasztrófának tartanák a megállapodás nélküli kiszakadást az egységes piacból és a vámunióból. Chris Patten – a konzervatív párt egyik nagy öregje, a párt korábbi elnöke, aki még a Thatcher-kormányban is szolgált, majd Hong Kong utolsó kormányzójaként vált nemzetközileg ismertté, aztán munkáspárti(!) kormány delegálta az Európai Bizottság brit tagjának, – a napokban azt találta nyilatkozni, hogy Boris Johnson nem konzervatív, hanem „angol nacionalista”, és feladott mindent, ami a konzervatívoknak fontos volt az elmúlt évtizedekben.
Az EU 27-ek pozíciója
Az EU 27-ek pozícióiról részleteiben jelenleg nem nagyon lehet tudni semmit, ami ebben a helyzetben inkább pozitív előjel valamiféle – bármiféle – megállapodásra. A Bizottságon mintha azt lehetne érezni, hogy valamit mindenképpen alá akarnak írni. Ursula von der Leyen vélhetőleg nem egészen a mentorától, az őt a politika élvonalába emelő, és már nyilvánvalóan az örökségén gondolkodó Angela Merkeltől, és általában a német pozíciótól függetlenül dolgozik az ügyön.
A szokásos francia keményvonal továbbra is nyilvánvalóan adott, de ebben a tárgyalási szakaszban sokkal kevesebb a harcias nyilatkozat Párizsból, mint a korábbi alkalmakkor. Maga Emmanuel Macron pedig szinte meg sem szólal a kérdésben.
A dilemma érthető: egy igazi kamu-brexit, egy Brexit in Name Only csodálatos végkifejlete (végkifejlete?) lenne a brexit-drámának, európai szemszögből. Megvalósulna a büntetés is, de elmaradna a gazdasági károk jelentős része is. Viszont hihetetlenül keskeny mezsgye választja el ezt az ebben a pillanatban talán a legjobbnak tűnő forgatókönyvet az alapvető európai érdekek és célkitűzések teljes kudarcától.
Ha a nagy nyomás alatt elügyetlenkedik, ha olyan mechanizmust adnak a britek kezébe, amivel elnyújthatják a már eddig is fájdalmasan hosszúra nyúlt brexit-válságot, akkor a britek ezzel garantáltan élni is fognak, és még 2030-ban is azon kínlódik az EU, hogy tulajdonképpen kint vannak-e, vagy bent.
HA PEDIG A KILÉPÉSRŐL KIDERÜL, HOGY ALSÓ HANGON NÉGY-ÖT ÉVIG TART, DE ESETLEG EL LEHET VELE SZÓRAKOZNI TOVÁBB IS, AKKOR EGY OPPORTUNISTA POLITIKAI VÁLLALKOZÓ MIÉRT NE PRÓBÁLKOZHATNA MEG AZZAL, HOGY ERRE TESZI FEL A SORSÁT, AHOGY JOHNSON IS TETTE?
Az mindenesetre elképesztő, hogy ekkora kérdések ennyire rövid idő alatt, és ilyen átláthatatlan körülmények között dőlnek el. De a nemzetközi szerződésekre is éppúgy igaz lehet, amit Bismarck a törvényekről és a kolbászokról mondott: ha örülni akarunk nekik, jobb nem látni, hogy készülnek.
(A cikk először a G7.hu-n jelent meg, 2020. december 14-én. Címlapkép: brexit pánik, forrás: Flickr)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
