Az olajpiac kisajátítása még az OPEC előtt
Rockefeller mesteri stratégiája oda vezetett, hogy cége, a Standard Oil a múlt század elejére az amerikai olajfinomítói kapacitások és csővezetékrendszerek 90 százaléka felett rendelkezett. Hogyan jutott a csúcsra, és mi okozta a vesztét?
A Standard Oil és John D. Rockefeller tündöklése és bukása
Napjainkban a világ jelentős olajtermelő országait tömörítő szervezet, az OPEC+ kontrollálja a globális nyersolaj-kitermelés közel felét, és érdemben befolyásolja az olaj árának alakulását. Ám az olajpiac kialakulásának kezdetén létezett egy másik érdekkör, amely még ennél is szorosabbra tudta fogni a gyeplőt a piac nyaka körül: ennek tagjai olyannyira megkerülhetetlenek voltak, hogy az amerikai nyersolaj napi árát már nem a tőzsdén, hanem az irodájukból határozták meg.
Ami korunk legnagyobb titokzatos behemót olajcége, a Saudi Aramco, a szaúdiak nemzeti bajnoka, az volt 1870 és 1910 között John D. Rockefeller többedmagával alapított cége, a Standard Oil Company. Abban az időszakban járunk, amikor az olaj iránti keresletet még korántsem a személygépjárművek vagy szállítás határozták meg, hanem a petróleumlámpa fényét biztosító kerozin, de 1863-ban, amikor Rockefeller megalapította első olajfinomítóját Clevelandben, az USA már túl volt az első amerikai olajláz okozta spekulációs hullámon.
A polgárháború utáni Amerikát a gyors gazdasági növekedés és ipari fejlődés jellemezte, ami rendkívüli olajkereslet-növekedéssel járt együtt. Gondoljunk csak bele, mekkora igény mutatkozott a mesterséges világításra, ami jóval hatékonyabb megoldást jelentett, mint a növényi olajba vagy állati zsírba dugott kanóc, és esténként gyakorlatilag plusz időhöz juttatta a hétköznapi embert. Nem beszélve a gépipar páratlan fejlődésének eredményeképpen megjelenő kenőolaj iránti keresletről, amivel a gőzgépek mechanikai részének súrlódását lehetett optimalizálni.
John D. Rockefeller, forrás: Wikipédia
Mindennek ugyanakkor volt egy hátulütője, amit kitűnően mutat be Daniel Yergin A zsákmány című, magyarul 2018-ban kiadott könyve: mindenki olajjal akart foglalkozni. „Mészáros, pék, a gyertyatartó- készítő is olajfinomításba kezdett”, ebből kifolyólag a rendszer magában hordozott egyfajta ciklikusságot, ami egyeseket csődbe kergetett, míg másokat, akik mindezt ki tudták használni, mesés vagyonokhoz juttatott.
Törjünk az élre!
Az iparág ciklikusságának kihasználása, a folyamatos törekvés a költséghatékony működésre, az ipari kémkedés és az ellenfelek bármi áron történő legyűrése mind hozzájárult ahhoz, hogy a Standard Oil monopóliumhoz közeli helyzetet alakítson ki az amerikai piacon. Érdekes, hogy eleinte Rockefellert egyáltalán nem érdekelte a kitermelési üzletág: túl kockázatosnak ítélte, hiszen nem mindegyik fúrás volt sikeres, és bizonytalanság övezte egy-egy kút élettartamát is, ezért úgy gondolta, hogy ezt a kockázatot érdemes a kitermelőkre hagyni. Ezzel szemben a finomítással járó kockázatok nem voltak ennyire kiszámíthatatlanok, emiatt a cég sokáig ez az üzletág állt a cég tevékenységének középpontjában.
A Standard Oil ki nem mondott célként tűzte ki, hogy kontrollálja a finomítói kapacitásokat, azzal a szent céllal, hogy csillapítsa az olajár ingadozásait, ezzel stabilizálva az üzleti környezetet. A stratégia mögött az az elgondolás állt, hogy akié a finomítás, azé az olajpiac keresleti oldala. Ezt a de facto kontrollt a cég vagy felvásárlásokkal érte el, vagy egyszerűen nagyságánál fogva mesterségesen leverte az árakat, és csődbe kergette a konkurenseket. Rockefellernek mindegy volt, hogy melyik módszert alkalmazza, mindaddig, amíg a végeredmény a nagyobb piaci részesedés volt. Ezt a stratégiát egészen mesterien alkalmazta egészen addig, amíg az amerikai finomítói kapacitások és csővezetékrendszerek 90 százaléka felett rendelkezett (összehasonlításképpen az OPEC + tagországoknak jelenleg a globális nyersolaj-kitermelés közel 50 százalékára van befolyásuk).
A cég körmönfontságát jól jellemzi a clevelandi mészárlás esete, az a szűk hat hét, amelynek során a Standard Oil Ohio állam 26 versengő finomítójából 22-t felvásárolt, centekért. Ohióban már a történetünk kezdetén is Rockefeller cége birtokolta a finomítói kapacitások jelentős részét, a vasúttársaságok pedig életre-halálra szóló küzdelmet folytattak kegyeiért, vagyis azért, hogy ők szállíthassák a nyersolajat és a finomított termékeket. Az ő küzdelmüket használta ki Rockefeller arra, hogy titkos egyezményt kezdeményezzen a vasúttársaságok és finomítók között. A rövid életű South Improvement Company lényege az volt, hogy a résztvevő finomítók szállítási volumenét arányosan szétosztják a három rivalizáló vasúttársaság között, megszüntetve a versengést. Cserébe Rockefeller egy dolgot kért a vasúttársaságoktól, mégpedig azt, hogy emeljék meg a szállítási költségeket azoknak a finomítóknak, akik nem voltak részese az egyezségnek. A költségeket természetesen olyan magasra kellett felemelni, hogy a konkurens finomítók kiárazódjanak a piacról, és veszteségessé váljanak. Amint elterjedt az egyezség híre, a finomítók tulajdonosai egymás után dobták be a törölközőt, és adták el tulajdonukat, azon az alapon, hogy jobb olcsón eladni, mint csődbe menni. A történet iróniája, hogy az a bizonyos titkos egyezség végül nem is jött létre, de már a híre elég volt ahhoz, hogy leszámoljon a versenytársakkal.
A Standard Oil működésében mindvégig kulcsszerepet játszott a logisztika: a vállalat kvázi monopolhelyzeténél fogva könyörtelenül kihasználta a vasúttársaságokat. Sikerült elérnie, hogy engedményeket kapjon a vasúti szállítási árakból, jelentős versenyelőnyhöz juttatva a céget a meglévő finomítókkal szemben. Ám a Standard Oil nem érte be azzal, hogy szállítási költségei így is olcsóbbak voltak a versenytársaiénál, hanem még ennél is tovább ment, és a vasúti verseny fokozódását arra használta fel, hogy visszatérítéseket kapjon, vagyis ha egy vasúttársaság nem a Standard Oil által finomított olajat szállított, gyakorlatilag fizetett Rockefellernek.
A Standard Oil stratégiáját és annak társadalmi megítélését jól jellemzi az a korabeli karikatúra, amely amerikai polipként ábrázolja a céget.
Korabeli karikatúra a Standard Oil hatalmárólForrás: Wikimedia Commons
A Standard Oil végjáték
A századforduló után több tényező változása egyszerre rontotta a Standard Oil relatív pozícióját. Ilyen volt többek között a termékeny texasi olajmezők felfedezése, ezzel egy új olajrégió megszületése és újabb versenytársak megjelenése: ebből a Standard Oil kimaradt (Rockefeller nem kívánatos személyiség volt az államban, így a keze nem ért le odáig). Tovább nehezítette a cég helyzetét, hogy Edison elektromos világítása miatt csökkent a petróleum iránti keresletet, és ez rövid ideig ugyan, de kihívások elé állította az iparágat.
A Standard Oil sorsát azonban a cég könyörtelen üzletpolitikája és mérhetetlen befolyása miatt egyre hangosabb társadalmi ellenszenvre válaszul érkező politikai döntés pecsételte meg egy trösztellenes törvény formájában. Ennek a törvénynek a következtében sok pereskedés után végül 1911-ben a Standard Oil Companyt 34 kisebb cégre bontották fel úgy, hogy a vállalat tulajdonosai arányosan részesültek az utódcégekből.
Minden pártatlan elme, amely a kérdéses [1870 óta tartó] időszakot vizsgálja, elkerülhetetlenül arra a következtetésre jut, hogy a kereskedelem fejlesztésének és szervezésének zsenije egy idő után azt a célt tűzte ki, hogy másokat kizárjon a kereskedelemhez való jogukból, és így érje el az olajszektor feletti uralmat, amely a szeme előtt lebegett.
– írta az ítélet szövegében Edward White, az USA Legfelső Bíróságának elnöke 1911-ben (a szöveget Yergin idézi könyvében).
Mára az utódvállalatok közötti felvásárlások és összeolvadások következtében négy nagy cég őrzi a Standard Oil egykori eszközeit: az Exxon Mobil, a Chevron, a BP és a Marathon. Ezek közül is az Exxon Mobilt érdemes kiemelni, amelynek felmenői között szerepel a Standard Oil of Jersey, ami az eredeti nettó érték közel felét kapta, és végül Exxonnak nevezték át, mindvégig piacvezető maradt.
Történetünk végére maradt még egy érdekesség: azzal, hogy szétdarabolták a Standard Oilt, olyan technológiai újítások szabadultak fel a központi igazgatóság merev irányítása alól, amelyek drasztikusan tudták javítani az cégek profitabilitását. Így az utódvállalatok összértéke és ezáltal Rockefeller vagyona egy éven belül megduplázódott, tíz év alatt pedig ötszörösére nőtt. Befektetői oldalról a Standard Oil történetének vége még egy tanulságra hívja fel a figyelmet, mégpedig arra, hogy érdemes figyelni a holdingok felbomlását (spin-off), mert sok érték rejtőzhet a felszín alatt.
(A cikk először a Qubit.hu oldalán jelent meg 2021. augusztus 15-én. A cikk nagyban támaszkodik Daniel Yergin A zsákmány című könyvére, ami részletesen bemutatja az olajpiac kialakulásának történetét és azt, hogy mindezt milyen politikai és gazdasági összefüggések terelték abba a mederbe, amelyben jelenleg csorog. Címlapkép: Standard Oil töltőállomás Norvégiában, forrás: Hans Joramo.)
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
