Lágyan vagy keményen? – Alaptalan remények a Brexit körül

Közeledő katasztrófákkal szembenézni mindig nagyon nehéz - nem csoda, hogy az emberek általában igyekeznek is megúszni az ilyesmit. A Nagy-Britannia számára az EU-ból való kiválás jelentette katasztrófa esetében sincs ez másként, az önsorsrontó politika e kivételesen szép példája is igazolja, hogy a legerősebb képzeteinket és hiedelmeinket a legkeményebb tények eltakarása céljából szoktuk kifejleszteni.

picture

(Ez a cikk eredetileg a Concorde Iránytű magazin 2017. júniusi számában jelent meg.)

Szemellenzőnek sok minden alkalmas lehet, nagyszerűen bevált módszer például az, ha a valódi, sajnos megoldhatatlan problémánk helyett elképzelünk magunknak egy másikat, egy látszólag megoldhatót, és annak szenteljük minden energiánkat – addig sem kell a valósággal szembesülnünk.

A briteknek álkérdés a “soft” vagy “hard” Brexit

Azóta, hogy a 2016-os nyári népszavazással szinte bizonyosan elkerülhetetlenné vált a kilépés, a brit politika történetesen egy álkérdés szenvedélyes megvitatása és látszólagos megválaszolása révén próbálja elrejteni saját maga és a választók elől, hogy mekkora bajt hozott mindannyiuk fejére. Az álkérdés lényege az, hogy Nagy-Britannia megtartson-e egy nagyon szoros, sok tekintetben a tagsággal egyenértékű együttműködést az EU-val, feltétlenül ide értve az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását, vállalva ezért cserébe bizonyos áldozatokat, vagy ellenkezőleg, a helyes stratégia az integráció szálainak teljes elvágása, a jövőbeni együttműködés pedig majd alakul, ahogy a kölcsönös érdekek mentén alakulnia kell. A „soft” és a „hard” Brexit-ként nevesített koncepciók közötti választást úgy vitatta és vitatja meg a brit politikai elit,

MINTHA EZ VALÓS DÖNTÉSI HELYZET LENNE, AMELYBEN RÁADÁSUL A DÖNTÉS RÁJUK, NAGY-BRITANNIA VEZETŐIRE TARTOZNA KIZÁRÓLAGOSAN.

Hozzávetőleg fél év alatt a hangzatos, de gyakran a realitásoktól teljesen elrugaszkodott érvek mellé nagy nehezen felsorakoztatták a számokat is és kissé megkésve modellezték, hogyan is nézne ki az élet az egységes európai gazdasági tér vámhatárain kívül. Mire ennek eredményeként többségi véleményként megszülték, hogy nekik bizony a „soft” Brexit lenne a megfelelő, az EU is kialakította a maga álláspontját.

Nem akarnak szembenézni a valósággal

Az EU eddigre minden lehetséges módon, szilárdan lecövekelte magát a „négy szabadság” elvének sérthetetlensége mellett. Az a brit remény, mely szerint lehetséges kedvükre mazsolázni az áruk, a szolgáltatások, a tőke, és a munkaerő szabad áramlását biztosító együttműködésből, pillanatok alatt szertefoszlott – illetve szertefoszlott volna, ha a britek készek lettek volna szembenézni a helyzettel. Ha megtették volna, akkor azt kellett volna belátniuk, hogy a kilépéssel vagy elveszítik a világ legnagyobb piacának akadálymentes elérhetőségét, vagy ha ezt nem vállalják, akkor meg kell tartaniuk az EU tagság összes lényeges elemét, de anélkül, hogy belülről alakíthatnák a klub szabályait. Az egyik gazdasági katasztrófa, a másik pedig nem egyszerűen kellemetlen, hanem a népszavazás által meghatározott belpolitikai klímában jó eséllyel megvalósíthatatlan. Nem csoda, hogy a brit kormány kétségbeesett erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy távolodjon ettől a szükségszerű felismeréstől.

Eddig három szemellenzőt próbáltak fel: először titkos kétoldalú tárgyalásokban bíztak, ezt követően otromba zsaroláshoz folyamodtak, végül berendezkedtek a csodavárásra.

A kétoldalú tárgyalások lényege az lett volna, hogy az egyes tagállamok különböző érdekei mentén különalkukat köthessenek, ezzel fellazítva a „négy szabadság” elve mellett felsorakozott koalíciót. A 2016 utolsó negyedévében kipróbált módszer teljes kudarcot vallott, a tagállamok kormányai, az állam- és kormányfők alkotta Európai Tanács, az Európai Bizottság, az Európai Parlament összezártak, az EU kijelölte a brit kilépés megvalósításának technikai kereteit és felelőseit, üzemszerű módszerességgel megkezdte a felkészülést a Brexit végrehajtására – és várta a britek levelét a kilépési eljárás megindításáról.

Zsarolni próbáltak, majd elkezdődött a csodavárás

Mielőtt az a bizonyos levél megérkezett volna, a brit kormány küldött helyette mást, méghozzá leplezetlen zsarolást tartalmazó üzeneteket, szám szerint hármat. Az egységes európai piac akadálymentes elérésének elutasítása esetére meglengették azt a lehetőséget, hogy Nagy-Britannia adóparadicsommá válik, és így szívja el a költségvetési bevételeket az EU tagállamaitól. Felvetették továbbá, hogy ugyanebben az esetben korlátozzák a biztonsági, titkosszolgálati együttműködést, végül azzal próbálták megtörni a semmiféle előzetes tárgyalásra nem hajlandó EU-t, hogy a britek inkább válnak ki megállapodás nélkül, mint egy rossz megállapodással, abban bízva, hogy ez a másik oldal számára vállalhatatlan. Azok a higgadt, már-már atyaian elnéző gesztusok, amelyekkel az EU döntési központjai leseperték ezeket a meggondolatlan fenyegetéseket az asztalról, már mutatott valamit abból, hogy milyen nyomasztóan is fognak alakulni az erőviszonyok az Európai Unió és az egyedül maradt Nagy-Britannia között.

Március végére, a kilépési folyamatot elindító levél elküldésére maguknak szabott határidő lejártára a brit kormány megértette, hogy a tagállamok jelenlegi kormányai ebben a felállásban, ezzel az Európai Parlamenttel, ezzel az Európai Bizottsággal nem fognak változtatni az álláspontjukon. Elkezdődött a csodavárás – talán később, ha már egy másik politikusgárdával kell tárgyalni, akkor talán… Az Európai Parlament és a Bizottság mandátuma 2019-ig tart, szinte pontosan addig, amíg az alapszerződés szerint be kell fejezni a kilépési tárgyalásokat, hacsak a felek nem állapodnak meg az eljárás meghosszabbításában. A brit parlament mandátuma 2020-ban járt volna le, azaz a másik oldalon 2019-től esetleg bekövetkező szerencsés változások eredményének kihasználására igen rövid idő állt volna rendelkezésére az akkor már távozóban lévő brit kormánynak és parlamentnek. A csodavárás forgatókönyvéhez tehát szükség volt arra az előrehozott választársa, amelynek lehetőségét előzőleg számtalanszor egyértelműen kizárta a brit kormányfő. Legalább az így újrainduló, alapesetben 2022-ig tartó parlamenti ciklus nem lehet gátja a csoda eljövetelének.

Sajnálatosan ritkán ugyan, de csodák természetesen valóban előfordulnak, az idő pedig tényleg sok mindenre gyógyír, de ahhoz a csoda is kevés, hogy az EU megadja azt, amit a britek kérnek.

AZ EU SZÁMÁRA A TÚLÉLÉS PARANCSA, HOGY A KILÉPÉST VÁLASZTÓ ORSZÁGNAK LÁTVÁNYOSAN ROSSZUL KELL JÁRNIA –CSODÁNAK ÉS IRGALOMNAK NINCS HELYE EBBEN AZ ÖSSZEFÜGGÉSBEN.

A csoda egyetlen esélye a népszavazás politikai tényként történő lassú elsorvasztása lenne, kivárva a közvélemény maradáspárti átfordulását. Ez sem lehet több egy utolsó szalmaszálnál, és ehhez is a halogatáson, a kilépési tárgyalásoknak a lehetőségek végső határáig történő elnyújtásán át vezetne az út. Az előrehozott választások után mindenesetre alighanem ennek leszünk tanúi hosszú éveken keresztül.


Ajánló

picture

A sarlatánoknak vagy az orvosoknak hiszel?

Olvasási idő: 4 p
Elmehet az olasz elit is a falig, lehet zsarolni és brutális recesszióba rántani a gazdaságot a semmiért, de az olasz problémákért nem Brüsszel, hanem elsősorban maga az olasz elit felel.
picture

Lejárt végre egy hosszú politikai szezon

Olvasási idő: 5 p
Az európai projekt megmenekült, a piacok visszatérhetnek a szokásos félelmekhez.
picture

2018 - egy nagy pénzügyi kísérlet végére ért a világ

Olvasási idő: 10 p
Kitart az optimizmus még idén is, vagy pedig már minden túl drága és elkerülhetetlen a korrekció?