Lejárt végre egy hosszú politikai szezon
Ostromlott városok lakói, hosszabb időn át az első vonalban harcoló katonák mesélik utólag, hogy nem lehet folyamatosan félni – az ember valami módon hozzászokik a veszély közelségéhez, megtanul együtt élni vele. A pénzügyi piacok befektetői közössége is valahogy így járt az elmúlt bő két és fél évben, amikor egymást érték a várakozásokat alapvetően meghatározó, politikai természetű kockázatokkal kapcsolatos események. De mégis, amikor a mindenről mindig mindent tudó piaci kommentátorok már éppen beletompultak volna az éppen aktuális félelmükbe, újra és újra becsapódott egy gránát egy addig nem várt irányból.
(Ez a cikk eredetileg a Concorde Iránytű magazin 2017. októberi számában jelent meg.)
A szeptemberi német parlamenti választások jó eséllyel egy időre lezárják ezt a hosszú politikai szezont, a piacok másfajta félelmeket és reményeket keresnek majd maguknak, ahogy teszik ezt mindig, amióta világ a világ. A politikai bizonytalanság fogalma ugyanis alapvetően mást jelent ma, mint jelentett akár csak fél évvel ezelőtt – ma csupán azt jelenti, hogy nem tudjuk, mert biztosan sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő, az elmúlt években viszont azt jelentette sokaknak, hogy talán éppen a legrosszabb sejtéseik igazolódnak be Európa politikai fundamentumaival kapcsolatban.
A görögök kezdték, a spanyolok folytatták
A piacok 2015 januárjában kapcsoltak „politikai üzemmódba”, amikor is Görögországban választást nyert és kormányt alakított az addig szélsőségesnek, radikális felforgatónak tartott Syriza, amelyről hamar kiderült, hogy kész a végsőkig elmenni a fiskális fegyelemre korlátozódó német válságkezelési modell módosítása érdekében. Az európai döntési központok a német követelésektől vezettetve kitartottak, a görög kormány fél év kemény küzdelem után – melynek részeként milliószámra engedték át mindenféle kontroll nélkül a Törökországból oda özönlő menekülteket – az utolsó utáni pillanatban letette a fegyvert, és azóta is fegyelmezetten tartja magát a finanszírozási programhoz kapcsolódó súlyos vállalásaihoz.
Ehhez azonban egy 2015 júniusi, a piacokat halálra rémítő népszavazáson, majd egy három hónappal későbbi előrehozott választáson át vezetett az út. Rögtön utána lehetett rettegni az ugyanazon év decemberében tartott spanyol választásoktól, a Podemos nevű új formáció lendületes erősödése már egy valóban fontos tagállam európai elkötelezettségének eróziójával fenyegetett – a Podemos azonban nem ért el áttörést, lényegében beépült a spanyol pártrendszerbe, átrendezte ugyan az erőviszonyokat, de nagyon távol van a kormányalakítás lehetőségétől, ezt megerősítették a 2016 júniusi előrehozott választások is.
Brexit, Trump és a francia csoda
Ugyanekkor persze már volt nagyobb baja is a piacoknak. Miután hónapokon keresztül változó intenzitással épült fel a rettegés a Brexit népszavazás kimenetelétől, az utolsó napokban meglepő nyugalom és magabiztosság uralkodott el a piaci szereplőkön, a hibahatáron belüli közvélemény-kutatási eredmények ellenére. Az eredmény így sokkolóan hatott, erőre kaptak az EU szétesését vizionáló hangok. Mire csillapodtak volna a kedélyek, kiderült, hogy Donald Trump tényleg amerikai elnök lesz, bármilyen tragikomikusnak is tűnt ez a lehetőség korábban. A piacokra ez aztán hozott hideget-meleget, tavaly év végén pedig már tényleg csak az félt az olasz alkotmánymódosításról szóló népszavazástól, aki nagyon félni akart valamitől.
Idén azonban újult erővel terjedt a rettegés, az EU szétzilálódásának rémmeséje egy olyan jelentéktelen eseményt is felértékelt, mint a márciusi holland parlamenti választás. Az igazi, sokkal megalapozottabb aggodalom persze a francia elnökválasztáshoz kapcsolódott. Az európai integrációs architektúra egyik kulcsállama jó ideje reménytelen politikai bénultságban sodródott, egyre védtelenebbé válva a nacionalista populizmus fertőzésével szemben.
A kibontakozó brit tragédiában, egy politikai bohóc amerikai elnökké választásában, a radikális, rendszertagadó, politikai piacukat a racionalitás világától és nyelvétől távol kereső politikai vállalkozások erősödésében meg lehetett látni az európai integrációs folyamatot alapjaiban fenyegető trendet, ezt tetőzhette volna be Marine Le Pen győzelme. Franciaországban azonban kisebbfajta csoda történt, a 39 éves Emmanuel Macron egy saját alapítású, néhány hónap alatt megszervezett politikai mozgalom élén nem pusztán az Élysée-palotába masírozott be, hanem egy lendülettel átrajzolta a beállt pártrendszert, és többséget szerzett a nemzetgyűlési választásokon is. Az európai projekt megmenekült.
A német választásokra nem maradt félnivaló:
AZ ÚJ NÉMET KORMÁNY FELÁLLÁSA AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓS FOLYAMAT RÉGEN LÁTOTT FELGYORSÍTÁSÁNAK KEZDŐPILLANATA LESZ, AMIÉRT JÓZAN FRANCIA ÉS NÉMET VÁLASZTÓK TÍZMILLIÓINAK TARTOZIK MAJD HÁLÁVAL AZ UTÓKOR.
Nem tudjuk ugyan, hogy a gyorsított és mélyített integráció magában foglal-e végre egy uniós szinten koordinált beruházási, fiskális élénkítési programot, ahogy Macron és a német szociáldemokraták akarják, vagy ez ismét elmarad, ahogy Merkel és Schauble képzeli. Lehetséges-e közös kötvénykibocsátás, közös pénzügyminiszter, gáláns, jutalmazó típusú görög adósságenyhítés?
Nem tudjuk, hogy az ismét egymásba kapaszkodó német-francia tandem hogyan fogja büntetni az európai alapértékek tagadását az Unió keleti perifériáján, nem tudjuk, tartósan visszaszorulltak-e a destabilizációs kockázatok a déli periférián, nem tudjuk, hogy a kontár és belpolitikai élőhalott amerikai elnök nem egy második koreai háborúval próbálja-e megmenteni az elnökségét. Tudjuk viszont, hogy Európában a hírek a magabiztos építkezésről fognak szólni évekig.
Végre visszatérhetünk a sokkal megnyugtatóbb, megszokott félelmekhez
Már biztosan tudjuk, hogy az atlanti biztonsági architektúra túlélte Trump-ot és a Brexit-et, Oroszország agresszivitásának feltartóztatása higgadtan és megfelelő erőforrások allokálásával zajlik. Tudjuk, hogy Trump-nak nem sikerült a nemzetközi klímavédelmi együttműködés és a nemzetközi kereskedelem rendszerének szétverése, és tudjuk, hogy az EU saját belső kohéziójának megerősítésére használja fel a Brexit-et, irgalom nélkül példát statuálva az irracionalitás mezejére elkalandozott, megtévedt bajkeverőn.
A piacok lassan visszatérhetnek olyan problémákhoz, mint amilyenek a már kilencedik évében járó, azaz nem fiatal konjunktúraciklus kilátásai, az egyes eszközosztályok abszolút és relatív árazásával kapcsolatos megfontolások, a monetáris kondíciók alakulását érintő várakozások, technológiai változásokon alapuló megatrendek, demográfiai folyamatok, piaci pozícionáltságról képet adó adatok. Félni annyi mindentől lehet, és mint tudjuk, ez szükséges is ahhoz, hogy ritkán kelljen megijednünk.
A félnivalók között pedig ott lesznek a politikai természetű események a következő néhány évben is, de az európai magországok politikai jövőjével kapcsolatos hiszterizáló piaci legendáktól alighanem elbúcsúzhatunk egy időre – és nem csak azért, mert esetleg belefáradtunk a félelembe.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
