Annyira kapitalista, annyira perverz, imádom!
A képzőművészeti piacon mostanság minden a non-fungible tokenekről (röviden NFT) szól. De pontosan mit is takar ez a kifejezés, mi a jelentősége és hogyan alakíthatja át a képzőművészeti piacot? Erről beszélgettünk Weiler Péter képzőművésszel, aki a kritpomuveszet.blog.hu-n az NFT világában segít eligazodni az ez iránt érdeklődő művészeknek, műgyűjtőknek, vagy csak szimplán érdeklődőknek.
Mi az az NFT? Mikor és hogy alakult ki?
A történet Kevin McCoy-jal kezdődik. Ő egy ismert amerikai médiaművész, aki egy konferencián gyakorlatilag demonstrálta azt, hogy hogyan lehetne egy digitális fájlt úgy levédeni és azt rögtön értékesíteni, hogy az egyediség, a gyűjthetőség biztosított legyen. Ez 2014-ben történt, ez akkor még a Namecoin láncon történt, az Ethereum egy évvel később indult, de gyakorlatilag ott, ezen a konferencián egy egyórás szeánsz keretében már megtörtént az első NFT-tranzakció. Kevin eladta Anil Dash programozó társának ott az asztalnál, azt hiszem 20 dollárért azt az NFT animációt, amit egyébként most a Sothebys segítségével 1,4 millió dollárért adtak újra el. Az egész szisztémát átnevezték, most már NFT-nek hívjuk. Az Ethereum-láncon fut, de több más alternatív csatorna is rendelkezésre áll. Ilyen például a Tezos, ami a zöld technológia jegyében egy sokkal olcsóbb, sokkal barátságosabb blokklánc.
Te fizetnél 2,9 millió dollárt ezért a cikkért?
Na és 69 milliót egy háttérképért? Mike Winkelmann, másnéven Beeple, értékesítette digitális képét ilyen összegért, Jack Dorsey, a Twitter alapítója pedig első tweetjét adta el 2,9 millió dollárért. Akár látunk értéket ezekben, akár nem, úgy tűnik, hogy a művészet és a gyűjtemények egy új formáját látjuk kibontakozni.
Ha jól tudom, Te lassan több évtizede gyártasz digitális képeket.
Így van, húsz éve. Amiket fejben megálmodok, azt ismert programokkal megrajzolom, és létrejön egy fájl. De mindannyian tudjuk, hogy ezek a fájlok sokszorosíthatók. Ez egy digitális művésznek egy dilemma, amit én úgy hidalok át, hogy kinyomtatom mindig egy nagyon profi Giclée-technológiával a vászonra a képeimet, és tényleg gyönyörű színekkel pompás élményt ad élőben. De mindig megszokták kérdezni, hogy oké, de hogy akkor ez az eredeti-e, hol van a fájl, jól elmentettem-e? Tényleg csak egy példány van-e belőle?
Azért úgy megnyugtatóbb nyilván valószínűleg a vevőknek, ha csak egy példány van.
Igen, ha egy olajfestményt vesznek, akkor ezek a kérdések nem hangzanak el, az az ecsetvonás térben és időben egyedi és gyakorlatilag megismételhetetlen. Az egyediség igénye társul a műtárgyakhoz, és ezt egy digitális művésznek is meg kell oldania. Én mindig egy példányban gyártom le ezeket a vászonképeket, tehát biztosítom, hogy több nem készül. Az NFT-technológiájával viszont már kriptoalapon tudom garantálni, hogy a kép tényleg azé, aki megvette, nem lesz belőle kópia.
Kicsit boncolgassuk még ezt az elnevezést: nem helyettesíthető token: ami nyilván egy elég béna név, de mégis miért lett ez a neve?
Ha a zsebemben van száz forint, akkor teljesen mindegy, hogy az egy másik száz forint, mint ami a te zsebedben van, cserélhetünk és ugyanannyi a végösszeg, mindenkinél van száz forint. De ha műtárgyakról beszélünk és egyedi dolgokról, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy például egy Picasso-kép lóg a te faladon, és mondjuk melyik Matisse lóg az enyémen. Tehát nem felcserélhető, nem elosztható egyedi dolgokról beszélünk. Az egyediség a műtárgyakra jellemző, de olyan gyűjthető dolgokra is, mint például a sportkártyák, aminek Magyarországon még kevésbé van divatja, de Amerikában minden gyerek meghatározó élménye az első baseball-kártya és annak a cseréje, óriási gyűjtői körök vannak. Van olyan, ami egymillió dollár, van, ami három dollár, a gyűjtők pontosan tudják, hogy mi a különbség ezek között a kártyák között. És van egy csomó olyan digitális dolog, amit egyébként a mi gyerekeink már megszoktak, elkérik a bankkártyánkat, aztán megveszik a virtuális kardot a szereplőnek, akivel éppen játszanak. Ők már abban nőttek fel, hogy virtuális javakat tudnak vásárolni és értéknek tekintik. És az ő fejükkel végiggondolva az NFT szerintem sokkal értelmezhetőbb.
És ha jól értem, itt már nem kell másolásvédelem, hiszen nem a képnek a bitjeit, byte-jait veszi meg a tulajdonos, hanem magát a tulajdonjogot.
Pontosan, és itt jön be a “bragging rights”, amit nem tudom magyarul hogy fordítanánk, de az a lényege, hogy a tulajdonosa büszkélkedhet vele és elmondhatja a barátainak, hogy na, ez az enyém. Nyilván egy kémiai reakció is lefut az agyban, ahogy tudatosul, hogy valami a tulajdonom.
Az teljesen egyértelmű, hogy neked, aki digitális műveket is létrehoztál, ez egy lehetőség. Az a kérdés, hogy kik azok, akiket még helyzetbe hoz az NFT-technológia? És kik azok, akiknek esetleg kellemetlen lehet, vagy akiknek teljesen át kell alakítani az eddigi gondolkodását, amikor valamilyen képzőművészeti alkotást létrehoznak?
A művészvilág egyrészt kétkedve, másrészt kicsit félelemmel, vagy időnként kárörvendve reagál azokra a hírekre, amelyek az NFT-kről felröppenek. Ha rossz hírek vannak, akkor annak kicsit örülnek, ha meg jó hírek vannak, akkor egy kicsit félnek. De ez teljesen természetes, hiszen egy olyan újdonságról van szó, amit még most is magyaráznunk kell. Pedig az olajvászon képekre, és a hagyományos művészeti tevékenységre aligha jelenthet veszélyt. Az e-könyvhöz szoktam hasonlítani: a megjelenése a hagyományos könyvkiadókban óriási pánikot keltett, és először azt mondták, hogy az a jó stratégia, ha hozzá se nyúlnak, vagy tiltják, vagy nem adnak hozzá jogokat. Aztán rájöttek, hogy ez egy új értékesítési csatorna, ami gyakorlatilag plusz eladásokat generál, és nem vesz el a papírkönyvtől. Azt gondolom, hogy ez a művészetben is így lesz.
Ha picit visszamegyünk az időben, az NFT előtti világba, hogy nézett ki Magyarországon a képzőművészeti piac. Kik a szereplői? Nyilván mindenki tudja, hogy vannak galériások, meg aukciók, meg maguk a képzőművészek, akikről néha felröppennek külföldön és itthon is hírek arról, hogy óriási összegekért kelnek el alkotásaik aukciókon. Mit kell erről még tudnunk?
Röviden jellemezve, szerintem sok elégedetlen fél próbál egymással hangot találni vagy egymást megérteni. Ez persze minden biznisznek a sajátja, mert mindig lehetne jobb, mindig lehetne többet eladni, mindig lehetne még bensőségesebb hangon beszélni az ügyfelekkel. De a művészeti piacra talán különösen jellemző, mert a termék, amit eladunk, nagyon épít a bizalomra, nagyon épít arra, hogy a művész honnan és hová tart, és persze arra, hogy nekem tetszik-e? Tehát nagyon sok szubjektív elem van, emiatt ebben a világban van egy állandó bizonytalanság, hogy az, aki jó művész, az tényleg elég jó művész-e? Holnap is jó művész lesz-e? A művészeken a létbizonytalanságtól kezdve a reputációs bizonytalanságig óriási a teher. És ebben a művészekkel együtt dolgozni a galeristáknak nagyon nehéz. A művészek meg úgy látják, hogy a galériákkal rettentően nehéz hangot érteni, meg mindig a pénzt nézik és kevésbé a művészeti értéket. Tehát egy folyamatos disszonancia van valamilyen szinten, de közben azért rengeteg sikeres művész, sok sikeres galéria van Magyarországon is.Tehát valahogy működik a piac, csak nagy erőkkel kell ezt összetartani. És az NFT-ben sokan azt látták, hogy akkor na, végre kiiktatódik a galéria szerepe, mert hogy végre az lesz, hogy a fogyasztó megveszi az NFT-t közvetlenül a művésztől.
És tényleg kiiktatódik a galériák szerepe?
Galériákra mindig is szükség lesz, mert a galériának van egy olyan szerepe, mint mondjuk az e-könyvkiadásban a kiadónak. Ott sem az van, hogy az e-könyvet legyártja az író, és aztán utána azt megveszi az olvasó, hanem gyakorlatilag a kiadó gondozza a művet, eljuttatja A-ból B-be, foglalkozik vele, szerkeszti, hogy az minőségben is a lehető legjobb legyen. Tehát millió dolga van a kiadónak, és azt gondolom, hogy az NFT-nél ugyanígy lesz, a galéria válogatni fog, virtuális tárlatokat fog szervezni, oda fog figyelni egy művésznek az életútjára, gondozni fogja, tehetséggondozni őt. Azoknak a galériáknak, akik esetleg ezt most kétkedve vagy félve követik, nekik azt mondom, hogy ha holnap bármelyik művészük felhívja őket, hogy figyelj, megcsináltam életem első NFT-jét és ezt szeretném bemutatni, értékesíteni, akkor ő mondja azt, hogy de jó: csináljuk együtt, vágjunk bele, megnézem, mit tudok ebben neked segíteni. Ha egy proaktív galériáról van szó, akkor ez a kapcsolat rögtön életszerű lesz és működőképes.
Jól tudom, hogy ha létrehozol egy NFT-alkotást, és azt eladod, majd a vevő azt később továbbadja, akkor Te, mint alkotó annak az eladásból is kapsz egy 10 százalékos összeget.
Ez egy fantasztikus újdonság, és ez nagy távlatot nyitott a gondolkodásban. Eddig, ha egy festménynek nőtt az értéke, és értékesítették, a haszon mindig a gyűjtőé volt, meg az államé, de a művész ebből már akkor nem kapott semmit. Persze, reputációs profit van, meg nyilván mindenkinek jól esik, hogy ekkora befektetés volt az ő képébe invesztálni. De az NFT-ben minden kontrollálható, és a blockchain-hálózaton nyomon követhető. Hogy mennyi járjon az alkotónak, az szabályozható, bizonyos platformokon beállítható, hogy ez hány százalék legyen, és van olyan is, ahol be van égetve, hogy ez fixen 10 százalék. Jelentős változást hozhat még a kisebb művészeknek is, ha ebből akár havi 400-500 dollárt meg tudnak keresni, abból már kijöhet a lakbér.
Amikor valaki NFT-alkotást készít több elágazás is lehetséges. Vannak a nyitott és a zárt, kurátorok által felügyelt platformok, illetve az is egy kérdés lehet, hogy valaki egy példányt bocsát áruba az adott műalkotásból vagy akár több százat.
Hetente jönnek újabb és újabb platformok. A szűkösség általában fontos eleme az árképzésnek, van viszont olyan platform is, ami meg kifejezetten arra utazik, hogy akár 3000 darabot is csinálhatok egy NFT-ből. Kicsit szinte már poszterszerűen szórja szét, porlasztja szét a műalkotást. Éppen ezért elképesztően érdekes ez a piac, mert annyira gyorsan történik és változik minden. Én is idén kezdtem csak el ezzel behatóan foglalkozni, és ebben az elmúlt öt hónapban annyi minden történt, mint talán a 2000-es évek tájékán az interneten mondjuk két év alatt.
A művészek gondolom, figyelnek arra is, hogy milyen környezetben jelenik meg az alkotásuk.
Ők fehér falra szeretnénk kitenni a képeket, és nem egy olyan felületre, ahol már van száz másik műalkotás és ott kell neki helyet csinálni. De van olyan platform, a HEN, amelyik ezt direkt nem adja meg, hanem mint a piacon ömlenek ki az NFT-k az oldalból. Van ebben egy anarchista attitűd is, azaz hogy mindent másképp kell csinálni, mint amit a művészeti piac szeret és megszokott. És közben mégis ismert művészek csatlakoznak, mert annyira más és annyira avantgarde. De persze közben vannak az Instagramhoz hasonló platformok (foundation.app vagy pl. a superrare.co), amik szépen rendezve, profin felépítve, okos felhasználói élményt adnak, mind a művésznek, mind a vásárlónak. Most nem tudnám megmondani, hogy melyik a jobb platform. Nyilván a művész szempontjából az a jó platform, ahol vannak vevők, és van valami tehetséggondozás, vagy van valami kiemelési lehetőség. A HEN-en egyébként van egy gomb, ha megnyomom, akkor random kapok egy kínálatot abból, ami náluk kapható. És néha ez a legfairebb, legdemokratikusabb módja annak, hogy a művészeket helyzetbe hozzák. Mert mindenhol máshol valamilyen kurátori elv, valamilyen szándék, misszió mentén válogatnak. Vagy network alapján, kinek van több látogatója, követője. Tehát lehet, hogy ez a random egy érdekes NFT-paradigma lesz.
Az valóban látványos, ahogy a platformok terén, mint magában az egész NFT-műalkotásokban is minden változik és mindenki kísérletezget.
Nekem az egészben az tetszik a legjobban, hogy felforgató, diszruptív folyamatok indultak el, kicsit olyan, mint a lávakitörés. Bejáratott szokások perzselődnek meg ebben az egész változásban. Lehet, hogy csak pörkölődnek és nem is perzselődnek és nem temeti el nyilván a láva teljesen a megszokott folyamatokat. De tényleg ilyen sistergő hangot és lángot képzelek el, ahol gyakorlatilag a régi dolgok egyszer csak megváltoznak. Mert kénytelenek megváltozni. A műkereskedelem egy nagyon konzervatív világ, és bizarr látni, hogy ízegve-mozogva próbálja elkerülni, hogy változnia kelljen, de ez tudjuk, hogy nem sikerülhet. A web mindent megváltoztatott, most a blokklánc web3-as világ elérte a műkereskedelmet.
Hasonló volt az Airbnb, amikor bejött, nem szűnt meg a hotelszakma, de azért jelentősen átalakult az, hogy hogyan utazunk. Az Uber, vagy itt Magyarországon a Bolt, jelentősen átalakította azt, hogy hogyan taxizunk, hogyan mozgunk a városban. Az ételfutárokról már nem is beszélve. Valami hasonlót érzek az NFT-ben is. Lehet, hogy nem létezik még az platform, ami ezt most tényleg meg is tudja csinálni, mert még mindenki kísérletezik, de az NFT-technológia lehetőséget ad arra, hogy egy csomó olyan folyamat, ami egyébként nem volt egészséges és nagyon elitista volt, az megváltozzon a művészeti közegben.
Amit sokan nem tudnak, hogy azért itt is kell egy minimális befektetés. Azaz valamennyit kell fizetned azért, hogy egy NFT-alkotást létrehozz és feltölts egy platformra. Ez az úgynevezett gas price, amit magyarul talán hálózathasználati díjnak hívnak, és az sok esetben nem is annyira kevés.
Az elmúlt három hónapban a 20 dollárostól az 500 dolláros tranzakciós díjig láttam mindent. Időnként gondolkodni kell, hogy rentábilis-e a dolog, de ez a gas price szerintem egyre lejjebb fog menni. A magas ár visszatartja a kísérletezést, ár központú lesz a rendszer, míg az olcsó folyamat kinyitja az összes ajtót, és jöhet bármi. Akár az anarchia. Pont ezért is érdekesek ezek a Tezos-alapú platformok, mert sokkal olcsóbbak, inkluzív és nem exkluzív.
Ha jól értettem, maga az értékesítési folyamat jellemzően úgy néz ki, hogy megalkottad a műalkotást, NFT-formában kiraktad mondjuk a Foundationra, meghatároztad az árat etherben. És amint jön rá egy licit, listázza, hogy hopp, erre az alkotásra jött egy vevő. Tehát akkor mindenkinek felhívja a figyelmét arra, hogy vevő jött, tessék licitálni! Mint a Vaterán.
Ez az egész annyira kapitalista, annyira perverz. Gyakorlatilag egy nagyító alatt látjuk a kapitalizmus legrondább működését, hogy hogyan maximalizálják a licit pszichológiai hatásával az árat. Imádom valahol, hogy ennyire öncélúan kereskedelmi eszközökkel dobozolják a művészetet. Andy Warhol Factory 2.0. És még egy csomó olyan dolog van a háttérben, ami még kevésbé ismert: például ezen a Foundation nevű platformon a legszebb az, hogy licitálsz valamire, megnyered, már a tiéd, kifizetted a pénzt, levonták tőled, és akkor még van egy ilyen funkció, hogy igényelned/claimelned kell ezt az alkotást. Tehát magyarul jelentkezned kell, hogy kérem szépen azt, amit már kifizettem. Olyan, mintha még egyszer el kéne mondanom, hogy igen, ez most már az enyém és tényleg kérem. És erre még rá szoktak dobni 40-100 dollárt akár, hogy végül valóban az enyém legyen. Annyira pofátlan, hogy nevetned kell, aztán legfeljebb többet nem vásárolsz. A művész meg ott áll a másik oldalon, hogy amíg a vevő nem claimelte, addig nem is kap meg semmit abból, amit a vevő kifizetett. Valószínű ebből egy komoly puffer van a Foundationnél, aki még nem claimelt, de ők már beszedték a pénzt. Szóval egyelőre úgy látszik a jövő a Tezos vagy más olcsóbb technológia.
És mi van, ha a vevő elfelejti a végén megigényelni?
Akkor nem kapja meg a művész a pénzt, és ez biztos előfordul rengetegszer. Viszont a Foundationnek ott van a számláján. Tényleg ilyen Wild Wild West. Megint Vadnyugaton vagyunk az aranylázban: mindenkinél van két pisztoly, és ki mit engedhet meg magának.
De nyilván annyira gyorsan változnak a dolgok, hogy majd akkor jön egy másik platform, aki azt mondja, hogy a claim díj nálam nincs, és hirdetheti magát ezerrel, hogy nálam ez nem fordulhat elő.
Így van, pontosan. A Tezoson 40 dolláros befektetéssel indultam el, vettem már 10 alkotást és még mindig van rajta pénz. Tehát egyszercsak létrejön egy olyan platform, ami nevetségessé teszi, hogy máshol mennyibe került, normálisak ezek? Szóval ezért szép, mert annyira gyorsak a folyamatok. És én szeretem nézni nagyítóval a mindent lenyelő kapitalizmust, és a művészet és a kapitalizmus kapcsolata is roppant érdekes. Például a galériába, ha bemegyek, akkor nem látom kiírva a főfalra, hogy ki a legtöbbet eladott művészük. Bár tudjuk, hogy nincs kiírva, azért láthatatlan betűkkel mégis a galéria minden folyamatában ott vannak a nevek. Kiket tudnak inkább eladni, és kiket kevésbé. Az NFT-nél ez ilyen őszinte legalább. Nem tud annyira álszent lenni a transzparens árak miatt. Ugyanakkor ez sem egészséges, hiszen mi köze a pénznek ahhoz, hogy mi a valódi művészet?
Ez azért nagyban támaszkodik a social mediás ismertségre, a lájkokra, követőkre, feliratkozókra. És innentől nemcsak bennem, hanem sokakban felmerülhet a kérdés hogy a művészetekben is az igazi kredit a like lehet?
Igen. Úgy néz ki, hogy egy igazi valuta van ma a világban, és ez a lájkok és követők száma. És ez gyakorlatilag elég jól konvertálható minden platformra. Tehát mondjuk a Kardashianék, akik ennek a piramisnak a csúcsán vannak, ők jó eséllyel tudnak energiaitaltól kezdve órákat, ékszereket, házakat eladni, vagy kozmetikumokat gyártani, bármit tudnak csinálni, mert annyi követőjük van. De mi is művészek néhány ezer követővel, művészkörökben ismert névvel, pedigrével, valamennyire tudunk mozgatni közönséget egy NFT-platformra.
Mi az az NFT és kiforgathatja-e sarkaiból a teljes képzőművészeti piacot?
A képzőművészeti piacon bő három hónapja minden a Non-fungible tokenekről (NFT) szól. De hogy pontosan mit jelent az NFT, hogyan alakult ki és mennyiben alakíthatja át a képzőművészeti piacot, arról Weiler Péter képzőművésszel beszélgettünk.
Az NFT mennyire szűkül majd le szerinted a művészeti piacra?
Egyre tágabb lesz, nem szűkebb. Cégeknek is egészen biztos, hogy lesz NFT-jük hamarosan. Például egy luxusmárka a táskájához fog adni egy olyan NFT-t, hogy biztos lehetsz benne, hogy ez egy eredeti, amit vettél, és nem hamisítvány. Vagy akár egy Coca-Cola meg tudja csinálni azt, hogy a kupak alatt van egy NFT, és azt letöltöd, és akkor van egy olyan videód, ami a tiéd. Tehát millióféle alkalmazási lehetőség lesz és rengeteg új platform és megoldási ötlet fog születni. A művészvilág meg két dolgot tehet, vagy hátrébb lép egyet, hogy úristen, hát ez micsoda borzalmas piactér és ő ebben nem kíván részt venni. Vagy bejönnek a galériák, múzeumok a képbe és alakítják ők is szakmailag merre fejlődjön mindez tovább.
Szerinted magyarként a magyar piacra érdemes célozni, vagy egyből nemzetközi szinten próbálkozni?
Az NFT-ben pont az a fantázia, hogy globális. Tehát itt olyan emberek találnak egymásra, akik nem is tudják a másikról, hogy milyen országban vannak. Még a nevüket se feltétlenül tudják, de kialakult egy közösség, akik egymást támogatják, egymással mindenféle csatornákon, discordon, Twitteren megosztják az ötleteiket, én ezt csinálom, te mit csinálsz. Ez baromi jó érzés. De közben én a saját képeim kapcsán végiggondoltam, hogy azok nagy része Magyarországról szól, meg magyaroknak szól. Tehát, ha ezt, ahogy kirakom mondjuk a Foundationra, értelmezhetetlen, hisz nem tudják ki az a János Kádár.
Neked volt már új-zélandi vásárlód is, ő új-zélandi magyar volt?
Nem. A Foundation egyébként valamennyire személytelen is, talán 140 karakterben lehet elmondani, hogy te ki vagy:. I’m an artist in Hungary, blablala. Beletehetsz valami viccet vagy érdekességet, de összességében kicsit ilyen Tinder élménye van sokszor az embereknek. Egyszerűsített profilokon vannak a művészek és az alkotásaik, és akkor ezeket így kvázi jobbra-balra húzogatjuk, hogy kell, kell, nem kell. Ez nagyon más attitűd, mint amit mondjuk a művészvilág megszokott, hogy meg van adva a módja, a művész fel van vezetve a parketten. És szerintem ez is egy hiány most, biztos lesz majd, aki ezt kitalálja jól, hogy mi történik akkor ha engem mégiscsak érdekelne, hogy ki az új-zélandi vásárlóm. Mert most nem tudhatok róla szinte semmit.
De ő nyilván föl tud téged keresni?
Föl tudna, de nem keres fel. A kriptovilágnak sajátja az anonimitás, ha nagyon akarjuk egymást követni, akkor twitteren, discordon azért elvileg sikerülhet. Egyszer majd lehet, hogy meghív és kimegyek Új-Zélandra, és akkor ott együtt nyírjuk a birkákat.
(Címlapkép: Weiler Péter képzőművész, forrás: Szalmási Krisztina)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
