Az adóemelés kora jön
Essünk túl rajta rögtön itt az elején: az Egyesült Államok új kormányzata a társasági nyereségadó globálisan koordinált emelését akarja, ezen dolgozik nagy erőkkel. Nem valamiféle mellékes és hosszú távú projektről van szó, ez most történik, kiemelt jelentőséget szánnak neki, és mielőbb nyélbe akarják ütni. Mielőtt a részletekre kitérnénk, álljunk meg néhány őszinte szóra, és nézzük meg, hogy tulajdonképpen miért szórakoztatják magukat ilyen látszólag mérsékelten népszerű ügyekkel, alighogy elkezdtek kormányozni.
A költségvetési politika talpra állítása
Az államok jelentős részének van egy olyan kis problémája, hogy szégyen, nem szégyen, jobb megoldás híján, hosszú évtizedek kitartó munkájával – megint csődbe mentek. Nem lepődtünk meg, régi szokásuk ez, mindösszesen azért nem izgulunk ezen mostanában, mert az elektronikus pénzkibocsátás monopóliumának kombinációja a saját devizában történő eladósodás képességével megszüntette a látványos csődeseményeket.
Nincsenek emiatt nagy összeomlások, általában nem államok fizetésképtelenségében kulminálódnak a pénzügyi és gazdasági válságok, csak akkor kerül erre sor, ha egy állam nem tud a saját devizájában eladósodni. A példákat ismerjük, kár is erre szót vesztegetni, sokkal érdekesebbek azok az államok, amelyeknek ez megy, és csendben, békésen monetizálják és/vagy inflálják a visszafizethetetlen adósságukat.
Azt gondolhatnánk, hogy a Covid-válság kezelése során látott jegybanki pénzgyártási hadművelet, a költségvetési hiány mennyiségi lazítással történő finanszírozásának Japánban évtizedek óta alkalmazott, most már általános gyakorlata most már örökké megoldja ezt a kis kellemetlenséget. A kormányok kötvényeket bocsátanak ki, azt részben megveszi a jegybank újonnan gyártott pénzből, amihez csak az Enter billentyűt kell szorgalmasan nyomogatni a megfelelő klaviatúrákon, részben pedig ennek tudatában, erre építve vesznek belőle piaci szereplők is, hiszen mi a fenét vennének helyette. Csak nem vehetnek minden pénzükből dühös bikák szarvára tűzött részvényeket, ingatlanokat, aranyat, nyersanyagokat, kriptodevizákat. Vagy dehogyisnem? Mindenesetre az, hogy az adósságpálya elviselhető növekedési pályával együtt menedzselhetetlen, csak reálértéken igaz, hiszen az adósság vagy elinflálódik, vagy csak jegybanki mérlegekre kerül, és ott hízik tovább, vagy mindkettő egyszerre – mindegy, a lényeg az, hogy a probléma ezek szerint meg lenne oldva.
Jegybanki függetlenség válság idején: nevessünk együtt!
Janet Yellen egészen kivételes, megkérdőjelezhetetlenül alkalmas jelölt az amerikai pénzügyminisztérium élére, és a mi szempontunkból messze nem az a legérdekesebb benne, hogy ő lesz az első nő, aki betölti ezt a posztot.
Ezek szerint igen, de Janet Yellen, az Egyesült Államok pénzügyminisztere szerint nem. Aki történetesen a monetáris politikában sem akárki, korábbi Fed elnökként igazán tudja, hogy a nyomdász-hadosztályok harcra készek és legyőzhetetlenek – még sincs kibékülve ezzel a forgatókönyvvel. Az Egyesült Államok nem Japán, nem sújtja a rettenetes demográfia, az elöregedés és az elfogyás réme, ott bizony egyszer infláció lesz a pénzgyártásból. Ráadásul a hitelből finanszírozott állami beruházás, a hitelből finanszírozott szociálpolitika, a hitelből finanszírozott akármilyen politika útjában komoly kulturális akadályok állnak. El lehetne képzelni azt is, hogy mindezen túlteszi magát az amerikai kormányzat, és úgy akar masszív költségvetési stimulusokra építkezni, hogy csak a hitelfelvételre támaszkodik. De nem ezt képzelik el. Ki tudja, meddig marad fenn a törékeny kongresszusi majdnem-többség, ami ehhez minimálisan szükséges feltétel lenne, és ki tudja miért, de mintha az lenne az ambíciójuk, hogy fenntartható, értelmes módon állítsák a talpára a költségvetési politikát.
MÉGHOZZÁ GLOBÁLISAN, MERT MÁSKÉPP SAJNOS NEM LEHET.
Vállalati adóterhek
A költségvetési politika egyik talpa, amin állnia kell(ene), a vállalati nyereségadó lenne, azzal együtt, hogy egy ilyen mondat leírása után igazán nem számítana eltúlzott óvatosságnak, ha testőröket fogadnék, lövedék- és repeszálló mellényt viselnék, maszk helyett pedig gázálarccal kerülném a vírust is. Aki ugyanis az adóemelést bármilyen értelemben is pozitív színben tünteti fel, az jó ideje kiírja magát a világból, minimum ostoba, de valószínűleg háborodott gonosztevő is egyben. Az adócsökkentés = jó és okos politika, éljen-éljen, az adóemelés = árulás, nemzetgyalázás, istenkáromlás, kommunistálkodás, tessék választani, hogy kereszthalállal vagy karóba húzással tetszik viselni a következményeket.
Negyven évvel ezelőtt az átlagos vállalati nyereségadó 40 százalék körül volt – most ennek alig a fele. Húsz éve még majdnem hatvan olyan ország volt, ahol a vállalati nyereségadó meghaladta a 30 százalékot – most húsz ilyen ország sincs. Az államok primitív fegyverkezési versenyben dörzsölik le magukról a társasági adóból származó bevételeket, harcolnak a jórészt globális vállalatok által megvalósított beruházásokért, egyfajta éhezők viadalát művelve. Továbbá szánalmas alkukat ajánlanak a legnagyobb vállalatoknak, hogy ugyan, ha már igazából nem tudunk adót szedni tőletek, legalább egy kis könyöradományt vessetek már elénk a porba, és ne minden eredményeteket adóparadicsomokban csapassátok ki, valahol máshol. A világ legnagyobb multinacionális vállalatai hozzávetőleg a profitjuk 40 százalékát mutatják ki adóparadicsomokban, tehát nem ott, ahol valójában keletkezik.
Ennek és más megoldásoknak, a kedvezményekkel teletömött adórendszereknek köszönhetően az effektív adókulcsok a formálisaknál is sokkal jobban csökkentek. A Trump-adminisztráció első éveiben a Kongresszus mindkét házában meglévő republikánus többség 35 százalékról 21 százalékra csökkentette a társasági nyereségadót, általános ünneplés közepette. A legnagyobb vállalatok átlagos effektív adókulcsa azonban a csökkentés előtt volt éppen 21 százalék, utána ez leesett majdnem a felére, 11 százalékra.
A LEGNAGYOBB 500 VÁLLALATNAK PEDIG MAJDNEM AZ ÖTÖDE EGYÁLTALÁN NEM FIZET SZÖVETSÉGI ADÓT.
Az új amerikai adminisztrációnak ebből elege van. Nem akarják elveszíteni a maradék társasági adóbevételeket, nem akarnak részt venni az államok globálisan érvényesülő, öngyilkos játékában, amelyben mindig egy lépéssel meg akarják előzni az adók eltörlése felé vezető úton a versenytársaikat. Válság ide vagy oda, szembe akarnak nézni a republikánus párt felelőtlenségével, amellyel a kampányaikat finanszírozó donorokat kiszolgálva egy érett konjunktúraciklus nyolcadik évében, 2017-ben az adócsökkentéssel rálöttyintették a szűkösebb időkben jobban szolgáló fiskális üzemanyag-tartalékot a tábortűzre, azzal a felkiáltással, hogy ha már partizunk, legalább csináljuk rendesen.
Egyedül nem megy
Igen ám, de ha a trenddel való szembefordulást egyedül kísérelné meg az Egyesült Államok, akkor nem sokra mennének vele, a vállalatok menekülőre fognák a dolgot, és még inkább eltüntetnék az amerikai operációkból a profitot, hogy ott adózhassanak, ahol nem kell. Ezért az amerikai kormányzat az OECD-n keresztül globálisan meghatározott minimális társasági nyereségadót akar elfogadtatni. A munkaváltozat egyébiránt 12 százalékot tartalmaz, de ez még távolról sem végleges. Természetesen súlyos konfliktusok övezik a tervet, úgy az Egyesült Államokon belül, mind más országokban, a megvalósítás tehát semmiképpen nem lesz sétagalopp. De a multilaterális alapú nemzetközi politika porondjára a Trump-féle minősíthetetlen ámokfutás után éppen visszatérő Egyesült Államok számtalan puha és kemény eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy véghez vigye ezt a célját, ráadásul ez olyan téma, amiben a multinacionális vállalatokkal szemben egyenként nevetséges alkuerővel bíró államokat, és azok ettől nagyon is frusztrált vezetőit hívhatja a zászlaja alá, tehát azok jó része örömmel csatlakozni fog.
Hogy is működne ez a gyakorlatban?
A többiek pedig nem örömmel, de szintén csatlakozni fognak. A koncepció ugyanis nem szorítkozik az egyeztetésre, az államok barátságos „adókartelljének” létrehozására. A tervek szerint úgy fog működni a mechanizmus, hogy ha egy állam a globális sztenderd alá lövi be a társasági adókulcsát, akkor a globális sztenderd és a renitens állam helyi kulcsa közötti különbséget az adott vállalat „anyaországa” egyfajta különadóként ráveri majd a vállalatnak az adott adóparadicsomban kimutatott profitjára. Nem lesz menekvés, az adóparadicsom-stratéga egyik pillanatról a másikra életképes parazitálásból, életrevaló ügyességből, ügyeskedésből használhatatlan értelmetlenséggé válik – és megy a süllyesztőbe.
Az a legkevésbé sem valószínű, hogy a reálértelemben garantált, technikailag pedig szinte soha be nem következő államcsődök problémáján mindez sokat segítene. Nem is biztos, hogy több haszna lesz, mint amennyi költsége. Valószínűsíthető azonban, hogy ez egy trendfordulót jelölhet ki az államok és a multinacionális vállalatok alkuerejének alakulásában, mint ahogy az adópolitikával kapcsolatos felfogások változásával kapcsolatban is.
Az viszont egészen biztos, hogy ha megvalósul, akkor a folyamatnak lesznek súlyos vesztesei, mégpedig az államok és a vállalatok körében egyaránt. Gondoljunk csak olyan országokra, ahol 12 százaléknál kisebb a társasági adó kulcsa.
PÉLDÁUL 9 SZÁZALÉK.
(A cikk először a Portfolio.hu-n jelent meg, 2021. március 24-én. Címlapkép: Janet Yellen, az Egyesült Államok pénzügyminisztere, forrás: Drew Angerer/The New York Times)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
