Jegybankok a kormánynál – ambíciók a monetáris politikán túl
A 2008-2009-es és a 2020-as gazdasági válságokra adott monetáris politikai válaszok sok értelmezés szerint kikezdték a jegybankok autonómiáját és hitelességét. Különböző ütemben ugyan, de a monetáris hatóságok az Atlanti-óceán mindkét partján eljutottak oda, ahová a Bank of Japan már az 1990-es években megérkezett: praktikusan korlátlan finanszírozást biztosítanak a kormányoknak, a költségvetéseknek annak érdekében, hogy azok a fiskális expanzió eszközeivel fel tudják venni a harcot a gazdasági aktivitás összeomlásával szemben. A mérlegfőösszeg drasztikus növelésének terhére végzett eszközvásárlási programok a hozamgörbe akár teljes hosszán képesek szabályozni az állampapírok hozamát, elvileg fenntarthatóbbá téve ezzel a korábban megszokottnál sokkal nagyobb GDP-arányos államadósság mellett is az adósságpálya menedzselését. A gyakorlatban azonban ez utóbbi jelentősége csak látszólagos, hiszen teljesen egyértelmű, hogy szükség esetén sor kerülne az államadósságok technikai monetizálására is. A jegybanki függetlenség mibenléte minden válsággal egyre több, és egyre homályosabb magyarázatra szorul.
Hol van a határ a jegybankoknál?
Joggal merül fel a kérdés, hogy hol a határ, mit nem tenne meg egy nagy jegybank a fiskális politika lehetőségeinek maximalizálása érdekében egy újabb válságperiódusban. Mindaddig, amíg az infláció mérésére szokásosan használt mutatók alapján nem lehet inflációs kockázatokról beszélni, addig a probléma elméleti, de a Fed tavalyi átállása az átlagos infláció targetálására már világosan jelzi, hogy az árszínvonal emelkedése, emelkedésének dinamikája nem feltétlenül kemény korlátja az ultra laza monetáris politikának. Az autonómia elegáns külsőségei mögött az árral sodródó, az egyre súlyosabb kényszerhelyzetekben a korábbi elveiket kiszámíthatóan feladó jegybankokat látunk.
Létezik azonban a jelenségnek egy másik olvasata is. Ebben a jegybankok, bár kétségkívül úsznak az árral, de nem síkos uszadékfákba kapaszkodó fuldoklókként, hanem kimeríthetetlen üzemanyagkészletek felett diszponáló géphajók büszke kormányosaiként. Hiszen olyan befolyással, központi szereppel bíró intézményekké váltak, amelyek eredeti megbízatásuk határain messze túlmutató célkitűzéseket fogalmazhatnak meg maguknak, ami pedig a felhatalmazás kérdését illeti, azt egyelőre nem nagyon feszegeti senki – pedig nem állnak jól vele.
Az még csak hagyján, hogy a jegybankok változtató képessége a tartósan, immár korszakosan ultra laza monetáris politika szükségszerű mellékhatásain keresztül olyan erejű, amilyenről a demokratikusan megválasztott kormányok éppúgy csak álmodhatnak, mint a dölyfös keleti autokráciák és diktatúrák működtetői. A nullába tartó vagy éppen negatív kamatok, az eszközvásárlási programok vagyonhatása nehezen túlbecsülhető társadalompolitikai intervenció is egyben, a gazdagok gyorsuló további gazdagítása, a vagyonkoncentráció mértékének növelése révén. Az ingatlanokra is kiterjedő eszközár-robbanások lerontják a lakások hozzáférhetőségét, miközben a recessziós periódusok elképesztő lerövidítése nem engedi, hogy egyebek között a háztartások tipikus kiadásaiban szerepet játszó jószágok árszínvonalán keresztül is kifuthassanak strukturális alkalmazkodási folyamatok. Tehát amikor az alapvető árucikkek és szolgáltatások ára lefelé tendálhatna, akár a hosszú távú emelkedő trendek korrekciós időszakaiban, akkor ez már a „recessziómentes” új világban alig-alig tud megtörténni.
A zéró kamat, a negatív kamat, a menedzselt hozamgörbe, a jelzálogpapírok és a vállalati kötvények jegybanki mérlegre vétele, bizonyos jegybankoknál a részvények és az ingatlanalapok vásárlása szükségszerűen tönkreteszi a tőkeallokáció piaci logikáját, egyre nagyobb, és ezért a kereslet csökkenésének egyre kitettebb kapacitások felépítését támogatja, egyre nagyobb pénzügyi sérülékenység illetve kamatérzékenység mellett. A recessziók lerövidítése, a globális munkamegosztási rendszer átalakulásával és a demográfiai folyamatokkal járó krónikus fájdalom csillapítása, a munkaerőpiac strukturális gyengeségeinek és akut keresleti sokkjainak eltakarása, a piaci alapon (is) szerveződő nyugdíjrendszerek megtakarítási lábainak örökös megmentése nincs ingyen. De a jegybankok de facto kormányzati szerepbe kerülése szempontjából nem is a monetáris politika új korszakának költségei és árnyoldalai az érdekesek elsősorban, hanem a hatalomgyakorlás és a kormányzásra való felhatalmazás elvi kérdései.
Megváltozott a piaci szereplők szerepe
A jegybankok eszköztárának változásával ugyanis a szerepfelfogásuk is jelentős változáson megy át ezekben az években. A hatalom már csak ilyen, evés közben jön meg az étvágy, aki tavaly megmentette a világot, valamiért idén és jövőre is ambicionálja a világ megmentését. A monetáris hatóságok az igazi hatalom gyakorlásában érintőlegesen korábban is szereztek már tapasztalatot, de csak egészen kitüntetett időszakokban. Például a Fed az Egyesült Államok második világháborús részvételét megalapozó mestertervével, majd a háborúban megugrott adósság könyörtelen, szisztematikus elinflálásával. Az Európai Központi Bank pedig a 2010-es években ugyancsak politikai hatalmat gyakorolt, amikor a monetáris unió perifériájának ismétlődő, strukturálisan kódolt válságai idején a német kormányzati akarat ítéletvégrehajtójaként mérte egyik vagy másik déli tagállamra az éppen aktuális büntetéseket.
DE ÉPPEN EZ A DÖNTŐ MOMENTUM A VÁLTOZÁSBAN.
Korábban az eredeti szerepkörükön túlterjeszkedő, azzal adott esetben homlokegyenest ellenkező lépéseket tevő monetáris hatóságok a kormányok megrendelésére, azok cselekvési lehetőségeit tágítva távolodtak el időről-időre a mandátumuktól. Az újdonság az, hogy a nagy jegybankokban – és talán nem is csak a nagyokban – kialakulni látszik egy küldetéstudattal rokon szerepfelfogás. Miután évtizedeken át javasoltak, tanácsoltak és könyörögtek, mindenféle kormányzati szakpolitikába szakmailag és intellektuálisan belevonódva, egyszer csak ráébredni látszanak,
HOGY A SZAKPOLITIKAI AMBÍCIÓIK MEGVALÓSÍTÁSÁHOZ NEM IS BIZTOS, HOGY SZÜKSÉGÜK VAN KORMÁNYOKRA ÉS PARLAMENTEKRE.
A jegybankok műhelymunkájában megjelentek az ökológiai és társadalmi fenntarthatóság, a társadalmi igazságosság, a politikai stabilitás, a technológiai innovációt támogató környezet szempontjai. Az, hogy ezek a kérdések szerepet kapnak a döntéstámogatásban, magától értetődik, hiszen a monetáris politika költség-haszon elemzéséhez elengedhetetlenek. Viszont a monetáris politikától, sőt a gazdaságpolitikától távolabb álló területekre is egyre inkább kiterjedő gondolkodás, a változó szerepfelfogás, és a lényegében mindenféle intézményi vagy jogi kontrollt nélkülöző, elképesztő mértékben megerősödött eszköztár kombinációja egyfajta szuperkancelláriákká változtatja a nagy jegybankokat.
Klímaváltozás és a jegybankok
A legnagyobb figyelem nyilvánvalóan a klímaváltozás problémájára irányul, immár globális, félig-meddig informális kommunikáció van a jegybanki stábok között arról, hogy mit tehetnek, mit kell tenniük a klímaváltozás elleni küzdelemben. Ami azért különösen érdekes, mert miközben már nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedekben ez volt, ez lett volna a kormányok és a kormányközi együttműködési programok legfontosabb cselekvési tere, a kormányok jobbára szánalmasan teljesítettek ezen a fronton. Is. Ez egyrészt tehát egy olyan téma, ahol nagyon könnyű megindokolni a jegybankok belépését. A politikai intézményrendszer illetve a társadalmak alkalmazkodóképességének súlyos válsága által meghívott bölcs varázsló szerepe kínálkozik számukra, de ez a szerep sok minden, csak nem demokratikus. A nem demokratikus politikai mechanizmusokból pedig legalább annyi baj szokott eredni, mint a demokratikusakból – pedig el vagyunk látva azokkal is rendesen.
Ami a technikát illeti, az agresszív mérlegműveletek célzása, súlyozása éppen megteszi, amíg nem lesz jobb – de jó eséllyel lesz. Egyelőre elegendőnek látszik az annak meghatározására való képesség, hogy milyen vállalati kötvényeket vesznek a mérlegükre, milyen megszorító kondíciókat adnak a célzott, a kereskedelmi bankokon átpumpált speciális hitelfacilitásokhoz. Ha a jegybankok két kézzel veszik majd a zöld kötvényeket, amelyeket eleve úgy terveznek, hogy – igazodva ebben az államkötvényekhez – reálértéken soha ne kelljen visszafizetni őket, de nominálisan is csak a globális felmelegedés sikeres megállítása után tíz évvel, akkor a tőkeallokáció piaci logikájának következő nagy torzulása vitán felül a közjót fogja szolgálni. Már ha egyáltalán lehet bármi is vitán felül a közjóval kapcsolatban.
Csodafegyver
Az igazi csodafegyver azonban a digitális pénz jegybanki alkalmazásában rejlik. Ha a világ nagy monetáris hatóságai kibocsátanak stablecoinokat, tehát a meglévő dollárokra, eurókra, jenekre, jüanokra 1:1 arányban átváltható digitális dollárokat, eurókat, jeneket, jüanokat, amint ez fontolgatják, akkor biztosan tudni fogjuk, hogy hamarosan szintet lép a jegybanki kormányzás ambíciója. A stablecoinoknak ugyanis önmagukban az égvilágon semmi értelmük nincsen. Attól válnak majd érdekessé, ha kihasználják a bennük lévő technológiai lehetőségeket – és programozni kezdik őket. Ha időbeli lejáratuk lesz, ha másképp kamatoznak, mint a jegybank „klasszikus alapterméke”, a nem digitális pénz, ha korlátozott lesz a felhasználhatóságuk, ami a tranzakciótípusokat és a vásárolható jószágokat illeti. Ha a jegybank mondhatja meg, hogy a kinek, hogyan juttatott, milyen tulajdonságokkal rendelkező okospénz mire jó és mire nem, akkor a felhatalmazás kérdése, pontosabban a részletekbe menő felhatalmazás várható hiányának kérdése is új válaszokat követel majd a politikai intézményrendszertől.
A jegybankok szerepének fejlődéstörténete mindenesetre érdekes határokat feszeget. Alkalmassá válhatnak a jobb sorsra érdemes államok sokaságában évtizedek óta reménytelennek tűnő jó kormányzás ügyének megtámogatására, a közállapotok feljavítására is. Azonban a politika versengő dimenzióján túli, a politikán kívüli, a politikán tartósan felülemelkedő, tiszta, józan, okos kormányzás éppúgy utópia most is, ahogy két és fél évezreddel ezelőtt Platón filozófus-királyai is csak a mester képzeletének szüleményei lehettek.
De megadathat talán egy átmeneti, rövid kegyelmi időszak, amikor a kormányok mellett a jegybankok az államszervezet egy második, okos, tisztességes, kreatív, jót akaró, jót cselekvő második fejévé növik ki magukat. Aztán a politika törvényei elmennek ezekért a fejekért úgyis.
(A cikk először a Portfolio.hu-n jelent meg, 2021. február 9-én. Címlapkép: Jerome Powell, az amerikai jegybank elnöke, forrás: Eric Baradat / AFP)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
