Powell és a Fed: felejtsünk!

A FED és az infláció

Jerome Powell Fed elnök február 23-i szenátusi meghallgatásán egy jegybankárok által viszonylag ritkán használt kifejezésbe sűrítette a mondandója legizgalmasabb részét. „It is something we have to unlearn I guess.” Azaz: „ez olyasmi, amit el kell tudnunk felejteni, ebben biztos vagyok.”

Mielőtt rátérnénk arra, mit is kell elfelejtenünk, érdemes röviden felvázolnunk a kontextust. A világ legfontosabb monetáris hatóságának, a pénzügyi rendszer legfontosabb intézményének feje és arca hivatalánál fogva arról beszél, hogy várhatóan mi történik a gazdaságban, és a jövő alakításában hol a helye a monetáris politikának. Azt mondja, hogy robosztus, erőteljes növekedés előtt áll a gazdaság, az átoltottság előrehaladásával, az újranyitással jelentősen javulni fog a gazdasági aktivitás. Ugyanakkor az ezzel vélhetőleg együtt járó, emelkedő infláció miatt egyáltalán nem kell aggódni, az átmeneti lesz, ráadásul a válságból való kilábalás folyamata törékeny, igényli a monetáris politika aktív támogatását, amit meg is fog kapni.

Ami a Fed kötvényvásárlási programját illeti, Powell úgy nyilatkozott, hogy az „legalább” a jelenlegi ütemben zajlik tovább a belátható jövőben, a kamatok, hozamok emelkedésétől pedig ne féljen senki, az normális, a javuló gazdasági helyzet eredménye, mondja, és – ezt csak sugallja – ott vagyunk mi, a Fed, ha baj lenne a minden más piacot dróton rángatni tudó kötvénypiaccal. Tehát nem lesz baj, ugyebár.

Az inflációtól akkor sem kell félni, bátorít mindenkit a Fed elnöke, ha a szövetségi kormány tartósan sok hitelt vesz fel, és masszív infrastrukturális beruházásokra költ el rengeteg pénzt: „ez nem probléma jelenleg, és ameddig csak el tudom képzelni, nem is lesz az”, mondja.

Ami pedig a foglalkoztatással kapcsolatos célkitűzéseket illeti, ott is van lényeges újítás. A Fed hivatalosan is kettős mandátummal dolgozik, tehát az árstabilitás mellett megcélozza az elérhető legnagyobb, fenntartható foglalkoztatottságot is. Ez utóbbi mérőszáma, mért paramétere a munkanélküliségi ráta – volt. Powell ezen a meghallgatáson világossá tette, hogy már nem „csak” (azaz: nem) a munkanélküliségi rátára lőnek, hanem a participációs rátára „is” (azaz: csak arra), tehát arra a mutatóra, ami az aktív korú népességen belül méri a foglalkoztatottak arányát. A tartósan alacsony munkanélküliségi ráta ugyanis lebukott az elmúlt években, kiderült róla, hogy korábbi hírével ellentétben nem generál inflációs nyomást – legalábbis nem generál olyan inflációt, amilyet mérnek.

Jegybankok a kormánynál – ambíciók a monetáris politikán túl

2021. február 10. Kovács Krisztián

A 2008-2009-es és a 2020-as gazdasági válságokra adott monetáris politikai válaszok sok értelmezés szerint kikezdték a jegybankok autonómiáját és hitelességét. A jegybanki függetlenség mibenléte pedig minden válsággal egyre több, és egyre homályosabb magyarázatra szorul.

A rövid bázison mért inflációt már tavaly elkezdhettük elfelejteni, mint az „adatvezérelt” monetáris politika egyik célfüggvényét, hiszen a Fed meghirdette az átlagos infláció targetálását, aminek a lényege az, hogy az infláció egy darab ideig igenis mehet a megcélzott szint fölé, anélkül, hogy a monetáris hatóság lépne ez ellen. A foglalkoztatottság mérésének módosítása ugyanerre a logikára jár: tartják magukat a mandátumunkhoz, csak másképp paraméterezik, mint korábban. Ahogy a rövid bázison mért inflációt, úgy a munkanélküliséggel mért foglalkoztatottságot is „kihízta” a Fed, oldani kell a nadrágszíjon, hogy dagadhasson tovább a monetáris pocak, azaz a jegybanki mérlegfőösszeg és a különböző monetáris aggregátumok.

A monetáris aggregátumok hízásával vissza is jutunk Powell fentebb említett tudatos felejtési projektjéhez. Egy szenátornak a pénzmennyiség növekedését firtató kérdésére így válaszolt: „Amikor Ön és én közgazdaságtant tanultunk, egymillió évvel ezelőtt,” mondta a 68 esztendős, de csak az energikus hangszínére figyelve 40-nek tűnő, politológiát és jogot végzett Fed elnök, „az M2 (a pénzmennyiség legjobban figyelt mutatója) és általában a monetáris aggregátumok kapcsolata a gazdasági növekedéssel valószínűnek tűnt. Most az M2-nek valójában nincs semmilyen fontossága, jelentősége. Ez olyasmi, amit el kell tudnunk felejteni, ebben biztos vagyok.”

Az M2 és a növekedés, a gazdasági aktivitás kapcsolata tekintetében nehéz lenne ezzel vitatkozni, igaza van, ezt egyszerűen bizonyítják az adatok. Viszont az M2 változása volt az a jelenség is, amelyet sokáig az infláció előrejelzésére legalkalmasabb indikátorok egyikének tekintettek korábban – vajon ilyen tekintetben is érvényes a felejtős tanítás? Nagyon úgy tűnik, hogy igen, de ezt azért emészteni kell egy darabig. A pénzmennyiség változása nem lenne különösebben fontos az infláció alakulása szempontjából sem? Ezzel elég messze jutnánk az 1976-ban, tehát azért nem egymillió éve Nobel-díjat kapott Milton Friedman tételétől, mely szerint az infláció „mindig és mindenhol” monetáris természetű jelenség. Ez utóbbi állítást tényleg nehéz lenne már védeni, de a pénzmennyiség változásának az infláció alakulására gyakorolt hatását elengedni talán még sokan nem állunk készen eléggé. De ne csüggedjünk, ez egy erőfeszítést és tudatosságot igénylő folyamat a fellegvár kapitánya szerint is, nem véletlenül használta az „unlearn” szót a „forget” helyett.

SOK MINDENT ELFELEJTHETÜNK, SOK MINDENT EGÉSZEN BIZTOSAN EL IS KELL FELEJTENÜNK, DE AZT AZ EGYET JEGYEZZÜK MEG JÓL, HOGY EBBEN A VILÁGBAN A JEGYBANKOK SZERINT OLYAN, HOGY TÚL LAZA MONETÁRIS POLITIKA, OLYAN EGÉSZEN EGYSZERŰEN NINCS. MINDIG VAN LAZÁBB, ÉS MINDIG KELL IS A LAZÁBB.

Mi lesz ennek a vége? A fene tudja, hogy egyáltalán vége lesz-e, addig is, míg ezen gondolkodunk, hívjunk segítségül költőt, ha már Nobel-díjas közgazdászok éppúgy nem segíthetnek a megfejtésben, mint a Fed elnökök.

Zárásképpen essünk gondolkodóba tehát Madách Imre „Felejtsünk” című versének utolsó versszakával:

„Én is tanullak majd felejteni,
S tanúlom végig teljes éltemen,
Míg síratlan puszta sír alatt
Tán megtudom, mit kell felejtenem.”

(Címlapkép: Jerome Powell Fed elnök a szenátusi meghallgatáson, forrás: Al Drago for The New York Times)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.