Monetáris kommunizmus, avagy pénzt a rászorulóknak!

Tényleg, micsoda dolog már az, hogy emberek sokaságának nincsen pénze? Hiszen pénzen a boldogságon kívül minden megvehető, pénz nélkül pedig egzisztenciális problémák sokaságával kell szembenéznünk, ha pedig tényleg igen kevés van belőle, az egyenértékű a nyomorral, a kiszolgáltatottsággal, a megaláztatással.

Arról nem is beszélve, hogy ha a pénzzel nem vagy alig rendelkezők pénz hiányában nem költenek pénzt, akkor a gazdaság szereplőinek összes jövedelme, tehát a gazdaság mérete kisebb lesz, azaz a pénzzel jobban vagy egyenesen jól állók is szegényebbek lesznek a lehetségesnél.

Arról meg aztán végképp nem beszélve, hogy az egészen elpénztelenedő pénz nélküliek egyszer csak megelégelik, hogy nincs pénzük, szerfelett elkeserednek, hogy nem tudnak méltó módon élni, hogy nem tudják taníttatni a gyerekeiket, hogy nem tudnak meggyógyulni olyan betegségekből, amelyekből a pénzzel rendelkezők jó eséllyel igen, elkeseredésük parazsából pedig nyomoruk kilátástalansága idővel felszítja a harag lángjait az ő szívükben, és végül már azt is rossznéven veszik, hogy egyik vagy másik sorstársuk nyakán annak megfulladásáig térdel a pénzzel rendelkezők rendjének daliás őre.

Napnál világosabb tehát, hogy ez nem mehet így tovább, ide pénz kell, pénz a szegényembereknek, a szegényasszonyoknak, a szegénylegényeknek, és a szegényleányoknak. Pénzt kell szórni közéjük, és jobb lesz mindenkinek, különösen így van ez recesszió idején, a gazdaság összeomlásakor meg aztán pláne.

Az ötlet nem új, költségvetési pénzt nem a jelenlegi recesszióban szórnak először az amerikaiakra, azonban ez rendkívül macerás, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom letéteményeseinek részletekbe menő egyetértését és precíz együttműködését igényli, márpedig a hatalom letéteményesiről köztudomású, hogy elsősorban az érdekli őket, hogy továbbra is a hatalom letéteményesei maradjanak, másodszor sokszor fogalmuk sincs, mi zajlik körülöttük, ez tehát minden jel szerint hosszú távon nem járható út. A költségvetési forrásból finanszírozott pénzszórás esetén ráadásul igen élesen felmerülhet az a kérdés is, hogy honnan kerül elő, honnan kellene elvonni a szétszórandó pénzt, ezen pedig olyan sokáig el lehet vitatkozni, hogy az kibírhatatlan.

Van megoldás!

Ideje, hogy félretegyük az iróniát, mert az a javaslat, amelyet az alábbiakban röviden bemutatunk, és amely forradalmasítaná a monetáris politikát, és beláthatatlan, hogy még mi mindent forgatna ki a sarkaiból, és amely egyáltalán nem feltétlenül áll messze attól, hogy valósággá váljon, nem egy újbalos műhely lázas tekintetű, szakállas prófétáitól jön, hanem monetáris makrogazdaságtannal és monetáris politikával foglalkozó, komoly, egyebek között Fed-es háttérrel rendelkező közgazdászoktól.

Julia Coronado és Simon M. Potter tavasszal két részben megjelent esszéjükben (itt olvasható az első, és itt a második) a legújabbkori monetáris politika jól ismert problémájára ajánlanak megoldást. A probléma lényege az, hogy

A MONETÁRIS POLITIKA AZ ELMÚLT MINTEGY NÉGY ÉVTIZEDBEN FOKOZATOSAN ELVESZTETTE A KAMATPOLITIKÁT, MINT A CÉLJAI MEGVALÓSÍTÁSÁRA ELSŐDLEGESEN ALKALMAS ESZKÖZT,

tektonikus erejű világgazdasági, demográfiai, társadalmi trendek okán a semleges, azaz a gazdaságot sem nem stimuláló, sem nem visszafogó kamatszint beleállt a földbe, a negatív kamatok pedig rengeteg mellékhatással járnak, hasznosságuk, fenntarthatóságuk megkérdőjelezhető. Erre a problémára reagálnak kínjukban a nagy jegybankok radikális mérlegműveletekkel, mérlegük növelése terhére, tehát a puszta elhatározásukból teremtett pénzből vásárolnak mindenféle pénzügyi eszközöket, biztosítanak forrásokat a bankrendszernek.

Csakhogy az így teremtett pénz általában „áll”. Ülnek rajta, nem akar multiplikálódni, és nem akar forogni. Eszközár-infláció, eszközár-buborék lesz belőle, ennek vagyonhatása mellesleg még jobban széthúzza a társadalmi egyenlőtlenségeket, és mivel nem forog, nem költik, így nem lesz belőle jövedelem, azaz csak áttételesen segíti a gazdasági aktivitást.

Megakadályozza a csődhullámokat, megszünteti a kockázatmentes reálhozamot, néha még a kockázatmentes nominális hozamot is, ezzel elvileg beruházásokba terelve enélkül passzívan maradó megtakarításokat, tőkét, a magas, és hosszú időn keresztül növekvő eszközárakon keresztül stabilizálja a gazdaság szereplőinek bizalmát. De mindez nagyon áttételes, nagyon korlátozott, lassan érvényesülő, nehezen kalkulálható mechanizmusokat jelent.

CORONADO ÉS POTTER JAVASLATA AZ, HOGY A FED A MÉRLEGFŐÖSSZEGE NÖVELÉSÉVEL ELŐÁLLÍTOTT PÉNZT NE CSAK A PÉNZÜGYI PIACOKON ÉS A BANKRENDSZEREN KERESZTÜL PUMPÁLJA BELE A GAZDASÁGBA, HANEM ADJA KÖZVETLENÜL AZOKNAK, AKIK GARANTÁLTAN ELKÖLTIK, DE RÖGTÖN.

A lakosságnak, az egyéneknek, kivétel nélkül mindenkinek. Értelemszerűen a szegényebbektől várható leginkább, hogy valóban szinte azonnal el is költik az ajándékpénzt, amit rájuk dobálnak, a megtakarítással rendelkezőknek csak a megtakarításaik állománya növekszik az efféle transzferekkel. Bár a szerzők tavasszal még nem tudhatták, hogy az a 80 millió amerikai, aki költségvetési forrásból kapott 1.200 dollárt az összeomló gazdaság megtámasztása céljából, jelentős részben részvényeket vásárolt ezen.

Az alaposan, részletekbe menően átgondolt javaslat a technikai megvalósítás módját a következőképpen vázolja fel. A jelenleg ismert bankrendszer mellett, azon kívül(!) létrejönne egy speciális szolgáltató típus, (Digital Payment Provider), amelynek szereplőinél minden amerikai magánszemély számlát nyithatna 16 éves kor felett. A számla vezetése és az egész szolgáltatás az ügyfelek számára ingyenes, a szolgáltatók, melyek egyébiránt a szerzők szerint nagy technológiai vállalatok, kisebb fintech cégek, fizetési megoldások szállítói, esetleg nagy bankok erre létrehozott leányvállalatai lennének, saját megtérülésüket a kötelezően a Fed-nél elhelyezett tartalékokra kapott kamatokból, illetve az ügyfeleik vásárlásaikor az eladókat terhelő tranzakciós díjakból fedezhetnék.

Az egész rendszer közvetlenül a Fed-hez lenne bekötve, népszerűségének gyors felépülését pedig azzal biztosítanák az ötletgazdák, hogy a Fed a számla megnyílásakor jóváírna 500 dollárt minden egyes ügyfélnek, tehát még egyszer, minden egyes, 16 éven felüli amerikainak. Ezt a pénzt a Fed természetesen mennyiségi lazítás keretében, mérlege növelése terhére állítaná elő, de attól a 130 milliárdnyi addicionális mennyiségi lazítástól, amibe ez kerülne, a mai világban már tényleg a szeme sem rebbenne senkinek.

Az 500 dolláros mézesmadzag a szerzők szerint alkalmas lenne a lakosság jelenleg bankok által nem vagy csak nagyon alacsony szinten elért részének bevonására is, ez egyébiránt az amerikai lakosság negyedét(!) teszi ki, tehát jelentős tételről van szó.

Miután ilyen módon, egy praktikusan ingyenes, gyors, intelligens digitális fizetési rendszerbe „beültették” a lakosság nagy részét, készen állna a gépezet, amely recesszió idején villámgyorsan, rugalmasan, és a szerzők reményei szerint nagyon hatékonyan tompítaná a gazdasági visszaesést, egyéb nagyszerű előnyök biztosítása mellett.

Persze nem akarják ők lemészárolni a bankrendszert: ezeken a számlákon maximum 10 ezer dollár lehetne, kizárólag lakossági, kiskereskedelmi természetű tranzakciók során lenne használható a fizetési rendszerük, a közreműködő szolgáltatók nem gyűjthetnének betétet, nem hitelezhetnének, tehát az igazi és a nagypályás bankolást meghagynák a bankrendszernek, sőt, szerintük a bankrendszernek ez kifejezetten jó lenne, de erről később, most nézzük, hogy működne a monetáris politikai csodafegyver.

Az első lépés a precíziós mennyiségi lazítás, aztán a határ a csillagos ég

A rendszer úgy működne, hogy recesszió idején a Kongresszus felhatalmazása alapján a kormányzat, technikailag a pénzügyminisztérium megkeletkeztet egy speciális értékpapírt minden amerikai magánszemély fentebb ismertetett számláján. Az értékpapír (a szerzők által adott munkaneve Recession Insurance Bond, szabadon fordítva, recesszió kivédésére szolgáló kötvény) összmennyiségét a GDP adott százalékában határoznák meg, a recesszió súlyosságától függően.

A Fed, miután a gazdasági aktivitás stimulálására tett erőfeszítései során elérte a nulla kamatszintet, jogosult lenne mennyiségi lazítás keretében, tehát mérlege növelésének terhére, hopp, egy slukkra lenyelni ezeket a kötvényeket, azaz lényegében megnyílna egy vételi opciója ezekre az egyébként természetesen forgalomképtelen instrumentumokra. Tehát az egyszeri amerikai hazafinak nem állna módjában eldönteni, hogy ő eladja-e a Fed-nek az ajándékba kapott, spéci kis kötvényét, hanem a Fed egyszerűen leemelné a számlájáról, és jóváírná helyette a jó amerikai dollárokat, amiket aztán rögtön el is lehet költeni az aggregált kereslet megtámasztásának legnagyobb dicsőségére.

Az értékapír egyébiránt egy zérókupon kötvény lenne, tehát a lejáratáig nem adna pénzáramlást, azaz nem terhelné a költségvetést holmi kamatköltségekkel, ha meg lejárna, akkor vélhetőleg lecserélnék egy hosszabbra, vagy rögtön egy lejárat nélkülire, de ezt csak e sorok írója teszi hozzá, aki szentül hiszi, hogy nem vagyunk már olyan messze az államadósságok monetizálásától, vidám leírásától ezen a világon.

Az eredeti javaslat azzal számol, hogy ez egy valós költségvetési kötelezettség, aminek teljesítéséről viszont a pénzügyminisztérium dönthet: amikor úgy látja, hogy belefér az adósság menedzselésébe, akkor lehív egy vételi opciót, azaz megveszi a Fed-től, amely az ellenértékével rögtön csökkentené is a mérlegét. Lenne még egy érdekes tulajdonsága az instrumentumnak, nem csak a pénzügyminisztériumnak lenne rá egy vételi opciója, hanem a Fed zsebében is lenne rá egy eladási(!) opció. Ha ugyanis a Fed működésének finanszírozása veszélybe kerülne, mert a kamatkiadásai és a működési költségei meghaladnák a kamatjövedelmét, akkor lehívhatná ezt az opciót, és ha tetszik a kormányzatnak, ha nem, eladhatna a pénzügyminisztériumnak a csodakötvényből annyit, amennyivel már kint van a vízből.

A mechanizmus tehát ebben a fejlődési fázisában arra lenne alkalmas, hogy szinte gombnyomásra megtámassza a zsugorodó nominális GDP-t, nyilván bizonyos határok között, de egészen biztosan több százalékpontnyi visszaesést tudna megelőzni vagy megfordítani, ráadásul a ma ismert gazdaságpolitikai eszköztárhoz viszonyítva hihetetlenül gyorsan.

Emellett módot adna arra is, hogy mivel csúcsra járatná a mennyiségi lazítás hatékonyságát és hatásosságát, felszabadítsa a kamatpolitikát a nullába, negatív tartományba döngölés rengeteg járulékos veszteséget, kárt okozó kényszere alól. Ez különösen a hozamgörbe meredekségének szabadabb alakításában játszhatna szerepet, tehát valamivel magasabb szinteken lehetne menedzselni a hosszú hozamokat, sokat könnyítve ezzel a bankrendszer helyzetén, javítva a jövedelmezőségén, a bank mint üzleti modell fenntarthatóságán, a háztartásoknak juttatott masszív transzferekkel csökkentve egyben a bankrendszer által kihelyezett hitelek kockázatát is.

DE EZ A RENDSZER SEM LENNE „TÖKÉLETES”, MÉG EBBEN A MODELLBEN IS VAN SZEREPE A GAZDASÁG SZEREPLŐI ÁLTAL HOZOTT DÖNTÉSEKNEK,

hogy vesznek-e valamit, mit vesznek meg, mennyiért veszik meg. A szerzők azonban nyilvánvalóan számolnak ennek a problémának a jövőbeli eliminálásával, de ezzel kapcsolatban csak az előkészületeket részletezik – nem csoda, ennek a vonalnak a kibontása nem tenne jót a javaslat megvalósulási esélyeinek.

Az előkészületek lényege az, hogy ebben a speciális, limitált profilú, a Fed-hez és a pénzügyminisztériumhoz közvetlenül bekötött árnyék-bankrendszerben a szolgáltatók jogosultak lennének digitális dollár kibocsátására. Ez a legvalószínűbben blockchain technológiával megvalósuló digitális deviza egy úgynevezett stablecoin lenne, amely tehát fixen rögzítve van valamihez, jelen esetben az amerikai dollárhoz, lényegében annak digitális változata, amely bármikor beváltható „analóg, buta” amerikai dollárra. A Bitcoinnal és klónjaival ellentétben ez nem egy hálózatszerűen épülő rendszer lenne, hanem a Fed kontrollálná a kibocsátását, ugyanolyan szigorúan, mint az „igazi” dollárét.

Ez a jövő?

Adódik a kérdés, hogy mire jó egy olyan digitális deviza, amit garantáltan egy az egyben lehet beváltani amerikai dollárra, tehát árfolyamnyereséget nem lehet elérni vele, miközben az elfogadottsága nyilván sokáig még csak megközelíteni sem tudja az amerikai dollárét? Amely digitális deviza felett totális az állami kontroll, egy olyan állam kontrollja, amelyben a jegybanki függetlenség és a kétszintű bankrendszer végképp gazdaságtörténeti kategóriákká válnak? Amelyet éppen olyan szolgáltatók bocsáthatnak ki a Fed-nél elhelyezett tartalékok fedezete mellett, amelyektől mind a szabályozók, mind a versengő piacuk elvárja, hogy a lehető legtökéletesebb, valós idejű, lehetőleg a gazdaság lehető legnagyobb részében aktívan használt fizetési rendszert építsenek ki, a „buta, analóg” dollárra is?

Erre nincs igazán meggyőző válasz – ha csak nem számolunk egy következő fejlődési lépcsővel, azzal, amelyik a nominális GDP alakulását még ennél is jobban igyekszik kivonni mindenféle, autonóm módon döntő gazdasági szereplő rövidlátó balgaságának átka alól.

Nem akarsz, nem tudsz költeni, szerencsétlen? Adok neked ingyen pénzt, egyenesen beletömöm a zsebedbe. Megszokod, jó lesz. Aztán, ha már megszoktad, és közben úgy tettük át a pénzosztást és a háztartási költések javarészét kezelő fizetési rendszert digitális alapra, hogy észre sem vetted, befejezzük a bohóckodást a buta, korlátlan ideig létező, korlátlanul forgalomképes dollárokkal.

Kapsz helyette másfajtát. Okosat, digitálisat. Olyan lesz, amilyenre a gazdaság- és társadalompolitikai célokhoz éppen szükség van, olyanra programozzuk, amilyenre kell. Például le tud majd járni. Ha elköltöd, a tiéd, de ha ülsz rajta, egyszer csak lejár, megszűnik, mintha sosem lett volna, vagy negatív kamata lesz, és szépen, lassan, de lehet, hogy gyorsan elfogy magától, szóval jól vigyázz. Aztán az sem biztos, hogy arra kellene költened, ami eszedbe jut, hiszen honnan tudnád te, mi kell neked. Lehet, hogy csak jelzáloghitelt, tandíjhitelt, vagy autóhitelt törleszthetsz belőle. Lehet, hogy csak élelmiszert és gyógyszert, esetleg egészségbiztosítást vehetsz rajta, az sem kis dolog. De ne bánkódj, jövőre talán szállodára és repülőjegyre is adunk.

The sky is the limit.

(A cikk először az Index.hu-n jelent meg, 2020. június 6-án.)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.