Pénzteremtés és kötelező jegybanki tartalék

Április 1-től 5 százalékról 10 százalékra emelkedik a kötelező tartalékráta mértéke Magyarországon, ami annyit tesz, hogy a kereskedelmi bankok kötelesek a számlatulajdonosok egyenlegei és betétei után 10 százaléknyi tartalék képzésére a Magyar Nemzeti Banknál.

Ahhoz, hogy megértsük, a szigorúbb tartalékolási feltételeknek milyen hatása lesz a bankokra és a gazdaságra, érdemes onnan indítani, hogy egyáltalán hogyan néz ki a pénzteremtés folyamata a bankrendszerben. Köztudomású, hogy készpénzt csak a jegybankok teremthetnek. A kereskedelmi bankok csak úgynevezett (bank)számlapénzt hoznak létre. Az általuk létrehozott pénz nem ölthet bankjegyformát, csak a jegybankpénz beiktatásával. A jegybank pénze minden ügyletre, minden elszámolási körben, minden fizetésre alkalmas. A kereskedelmi bankok által teremtett pénz viszont korlátozott felhasználású. Alkalmas forgalmi és fizetési ügyletek lebonyolítására, de csak azonos bankcsoporthoz tartozó cégek esetében.

A kereskedelmi bankoknak tehát számos esetben szükségük van jegybankpénzre, például ha az ügyfél készpénzt óhajt felvenni egy ATM-ből, avagy a banknak rendeznie kell a bankközi forgalma egyenlegét. Jegybankpénz kell továbbá a jegybanki tartalékkötelezettség teljesítéséhez is. Ilyenformán a jegybanki és a kereskedelmi banki pénzteremtés között kapcsolat van.

Hitel, mint új pénz

A pénz kínálatát a bankrendszer határozza meg. A pénzteremtés alapvetően két módon mehet végbe: hitelnyújtás révén és külföldi fizetőeszköz vásárlásával. Szűkebb értelemben a pénzkínálat (M1) megegyezik a forgalomban lévő készpénz és a magánszektor látra szóló betéteinek mennyiségével. A pénzkereslet pedig a (bankszférán kívüli) gazdaság által tartani kívánt készpénz és bankszámlapénz összege.

Az is közismert, hogy

A KERESKEDELMI BANKOK BETÉTET GYŰJTENEK. DE A KÖZHIEDELEMMEL ELLENTÉTBEN NEM EGY AZ EGYBEN EZT A PÉNZT ADJÁK AZTÁN TOVÁBB HITELKÉNT AZ ÜGYFELEIKNEK,

a betét valójában csak biztosíték számukra, hogy jegybankpénzhez jussanak, ha ügyleteikhez elengedhetetlenül szükséges. Számlapénzt maguk is teremthetnek hitelnyújtás révén, a pénzteremtési metódus adott. A kereskedelmi bank könyveiben a hitel megjelenik az eszköz oldalon aktívként, és ezzel egyidejűleg a bank a hitelfelvevő számláján (a bank mérlegének forrás oldalán) is lekönyveli (passzívaként) a teremtett pénzt. A passzíva tartozás, a bank tartozik a hiteligénylőnek, ami annyit tesz, hogy a rögzített összegben pénzt, szükség szerint bankjegyet is tudnia kell biztosítania az ügyfele számára.

A bankszámlapénz a hitelfelvételkor keletkezik, tulajdonképpen a semmiből. Ehhez nem kell valakinek számlájáról leemelni és átcsoportosítani a már forgalomba került pénzt. A hitel mögötti fedezet maga a hitelszerződés, ami kötelezi az adóst, hogy a hitelt idővel visszafizesse. A hitelnyújtással egy kötelezettség keletkezik: a hitelszerződés kötelezi a hitelfelvevőt a hitel visszafizetésére. Az egész rendszert az a bizalom tartja fent, hogy a legtöbb adós visszafizeti a hitelét.

Az ügyfelek számláján a jóváírt pénz (hitel) jellemzően nem sokáig parkol, hiszen azt azért veszik fel, hogy felhasználják, nagyon gyakori, hogy a klíringet bonyolító elszámolási rendszeren keresztül egy másik (partner)banknál kerül jóváírásra. A partnerbank akár meg is hitelezheti a hitelezési műveletet napi hitel nyújtásával a hitelfelvevő bankjának, tehát annak a banknak, amely hitellel teremtett pénzt, és ezzel vásárlási/befektetési lehetőséget az ügyfelének. Ilyenkor az ügyletben résztvevő bankok osztoznak a pénzteremtésből származó bevételen, hiszen nemcsak a hitelnyújtó bank számol fel kamatot az ügyfélnek a nyújtott hitel után, hanem a partnerbank is napi kamatot számít fel a napon belüli hiteleire. Végső soron a pénzteremtés költségét, és vele a bank hasznát is az adós fizeti meg, az, aki a megteremtett pénzt hitel formájában felhasználja. Természetesen a betétek gyűjtésekor is osztozik a bank a pénzteremtés hasznán, de ezúttal nem egy másik bankkal, hanem  a betétesekkel, akik lekötött betéteikre kamatot kapnak.

Pénzkínálati korlátok

Azért fontos látni mindezt, hogy értsük, a bankszektor hitelnyújtással történő pénzteremtését alapvetően a gazdaságban lévő hitelkereslet határozza meg. Nyilván szerepet játszanak a jövedelmezőségi szempontok és a bankok közötti verseny is, de döntően a vállalkozások piaci várakozásaitól, hitelfelvevő képességétől és persze a bankok saját hitelnyújtó képességétől (likviditásuk, tőkeerejük mértékétől) függ a teremthető hitelpénz mennyisége.

Vagyis a hitelkereslet szempontjából a leginkább meghatározó, hogy a vállalatok látnak-e egyáltalán esélyt befektetéseik elvárt mértékű megtérülésére, a hitel felhasználása által újonnan előállított termékeik, szolgáltatásaik piacon való elhelyezésére. Vagy a háztartások a lakás- és fogyasztási hitelek felvétele esetén látnak-e reális esélyt az életkörülményeik érdemi javítására.

A kormányok olykor mesterséges módon is igyekeznek élénkíteni a hitelkeresletet például kedvezményes hitelek nyújtása révén, de végső soron ez esetben is az a döntő, hogy a gazdasági szereplők mit gondolnak a jövőbeli pénzügyi helyzetükről, piaci kilátásaikról, és ezek alapján hogyan alakul újonnan eszközölt befektetéseik megtérülési rátája a hitelkamatokhoz viszonyítva.

Mit látunk jelenleg ezen a téren? Az évtizedek óta nem tapasztalt ütemű áremelkedés megfékezése (és a forint védelme) érdekében 18 százalékra emelt egynapos jegybanki betéti tender kamat mellett befagyott a hazai ingatlanpiac, és gyakorlatilag leállt az építőipar. A jegybanki betéti kamat emelését természetesen követték a piaci hitelkamatok is, de ilyen magas kamatok (és adók meg kamatstoppok) mellett nemhogy a bankok nem éreznek különösebb késztetést a hitelezéshez (túl nagy rizikóval jár), de alig akad olyan gazdasági szereplő, aki fel mer venni hitelt, hiszen nem tud olyan beruházást végrehajtani a hitel felhasználásával, amelynek hozama kitermeli a jelenlegi magas forrásköltségeket.

MINÉL MAGASABB A HITELKAMAT, ANNÁL KEVESEBB HÁZTARTÁS ÉS VÁLLALKOZÁS HAJLANDÓ HITELT FELVENNI.

Ha kevesebben vesznek fel hitelt, akkor kevesebb pénz tud visszakerülni a bankokba betétként, így a körfolyamat lelassul. Hasonlóképpen, ha gyorsul az infláció, akkor általában a bankok kénytelenek megemelni a betéti kamatokat, különben a betétesek kiveszik a pénzüket, és inkább más, értékállóbb dologba fektetik (pl. nemesfém, ingatlan, inflációkövető állampapír, gazdasági ciklusokban jól teljesítő bizonyos részvények, ami persze függ az infláció természetétől, stb.), de ezzel együtt kénytelenek megemelni a hitelkamatokat is, mert valamiből fedezniük kell a magasabb betéti kamatokat (saját tőke erre aligha nyújt tökéletes fedezetet). Ilyen helyzetben inkább a betéti és a hitelkamatok közötti különbség (interest spread) a mérvadó. Magas inflációs időszakban minél jobban szétnyílik a betéti és a hitelkamatok közötti rés, annál kisebb lesz a hitelek iránti kereslet. A végeredmény ugyanaz lesz: ha kevesebben igényelnek hitelt, akkor kevesebb pénz kerül vissza a bankrendszerbe betétként, így a körfolyamat lelassul és a pénzmultiplikátor hatás csökken.

A pénzteremtésnek a bankfelügyeleti előírások is gátat szabnak azzal, hogy bizonyos korlátokat állítanak a bankok mérlegfőösszegének – a pénzteremtéssel szükségszerűen bekövetkező – növekedése elé. A pénzfelügyeleti előírások elsődlegesen nem a pénzteremtést hivatottak korlátozni, hanem a biztonságos bankműködés megteremtését célozzák, vagyis azt, hogy az egyes bankok kockázatvállalásának mértéke ne menjen túl azon a ponton, amit saját tőkéjével még fedezni tud. Ezzel együtt ugyanakkor a pénzintézeti tőkemegfelelési előírások természetesen határt szabnak a pénzteremtésnek is.

Az EU a kockázati súlyozástól függően legalább 8 százalékos szavatoló tőkekövetelményt támaszt a kereskedelmi bankok súlyozott mérlegfőösszegéhez képest, de ennek effektív mértéke jellemzően 10 százalék felett van jelenleg. Leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy a banknak az általa nyújtott összes hitel minimum 8 százalékának megfelelő szavatoló tőkével kell rendelkeznie, vagy megfordítva: a bank által nyújtott összes hitel nem lehet több mint a bank szavatoló tőkéjének 12,5-szerese (1/0,08=12,5). Az USA-ban lazább a szabályozás, aminek versenyelőnyét élvezik is a tengerentúli bankok, és persze a részvényeseik is, hiszen a tőkearányos jövedelmezőségük (ROE), és így az értékeltségük is jellemzően magasabb az európai versenytársaiknál (US Bank Index P/E és P/BV: 8,3x; 1,1x vs EURO STOXX Banks Index P/E és P/BV: 6,8x és 0,7x).

Infláció, forint védelme, magasabb kötelező tartalékráta

Visszatérve a pénzkínálat kérdésköréhez, a jegybankok legfontosabb feladata az árstabilitás megőrzése. Emellett igyekeznek fenntartani a pénzügyi stabilitást és ösztönözni a gazdasági fellendülést is. Sajnos nincs fenntartható módon egyetlen olyan kamatláb, amely egyszerre teljesítheti mindhárom célt, úgy, hogy valamennyi gazdasági szereplô érdekei érvényre jussanak. Ez a jegybankárok tragédiája: ha meg akarják szelídíteni az inflációt (elég magas és hirtelen növekvô irányadó kamatok mellett), azzal a gazdaság erôteljes féketését vagy- ahogy arra a jelen helyzet az USA-ban is rámutat – kötvénypiaci turbulenciákat és ennek nyomán akár bankválságot is kiválthatnak, aminek következtében kénytelenek megmenteni az a bajba jutott pénzintézeteket. Ha viszont csökkentik kamatlábat, hogy elkerüljék a válságok kiváltását, akkor az infláció kicsúszik az irányítás alól – ennek eredményeként a vállalkozások és befektetők elôbb-utóbb kamatemelésre számítanak, ami visszatartja őket a befektetéstől. És így tovább, és így tovább.

A jegybankok apvető célja tehát, hogy a teremtett pénz mennyisége összhangban legyen a kínált árumennyiséggel. Ellenkező esetben a megnövekedett pénzmennyiség által gerjesztett árukereslet meghaladja az árukínálatot, a pénzmennyiség gyorsabban nő annál, mint ahogy a gazdasági szereplők (például kapacitásbővítéssel) alkalmazkodni tudnának hozzá, amely inflációt gerjeszt, és a gazdaság kibillen az egyensúlyi helyzetéből.

A gazdasági növekedés és a pénzmennyiség változása között szoros kapcsolat van (M = TP/V, ahol M a pénzmennyiséget, V a pénz forgási sebességét, T a gazdasági tranzakciók számát, és P az árszínvonalat jelöli), a jegybankoknak pedig monetáris eszközeik vannak a pénzmennyiség befolyásolására.

Ilyen eszköz a kötelező tartalékráta is, amelynek mértéke idehaza április 1-től 5 százalékról 10 százalékra ugrik. A 10 százalékos ráta felett további, maximálisan 5 százalékos, százalékonként választható ráta került bevezetésre, amivel az MNB további fölös likviditás lekötésére ad módot a bankok számára az irányadó egynapos betét kamatán, bár arra még ilyen feltétel mellett is csekély esély mutatkozik, hogy a bankok élni fogak ezzel a lehetőséggel. A magyarázat szerint az intézkedéssel a bankpánikok megelőzése a cél a bankok folyamatos likviditásának fenntartása révén. A kötelezô tartalékráta emelése kétségkívül hathatós jegybanki eszköz lehet az infláció elleni küzdelemben, és nem mellékesen a forintárfolyam védelmében is, hiszen jó eséllyel minden más változatlansága esetén a gazdaság és a pénzromlás ütemének lassulásához vezet. Egyébként az USA-ban zérus a kötelező tartalékráta, míg az eurózónában 1 százalék a két évnél rövidebb források után, az ezekre fizetett kamat pedig 2,5 százalék, a két évnél hosszabb források után viszont nem kell tartalékot képezniük a pénzintézeteknek.

Jóllehet a kötelező tartalékot a jegybankoknál tartják, ám a kereskedelmi bankok tulajdonát képezi. Csak hogy érezzük a nagyságrendet: az MNB-nél tartott hitelintézeti betétek teljes állománya az éves GDP ötödét kitevő 11 550 milliárd forint volt február végén (szemben a koronavírus-válság előtti 1000 milliárd forint alatti állománnyal), amiből 7006 milliárd egynapos betétben parkolt, 2237 milliárd forint pedig kötelező tartalék volt. A kötelező tartalékok állománya március végére 2341 milliárd forintra emelkedett. A bankrendszerben megsokszorozódó lividitás elsődleges forrását a koronavírus ideje alatt bevezetett jegybanki hitelprogramok jelentették.

A kötelező tartalék teljes összegére a jegybank korábban az alapkamat (13%) mértékének megfelelő kamatot fizetett. Áprilistól azonban már csak a kötelezően elhelyezett tartalékok 75 százalékára fizeti az alapkamatot, 25 százalékára nulla lesz a kamat (pontosabban a 2 éven belüli banki források 2,5 százalékának megfelelő kötelező tartalék után nem fizet kamatot, csak a 2,5 és 10 százalék közötti tartalékállomány után), így a kötelező tartalékok után összességében átlagosan 9,75 százalék lesz a kamat. A nulla kamat bevezetését az MNB szerint az indokolta, hogy a magas egynapos betéti kamat miatt autonóm módon nagyon gyorsan bűvült a hitelintézeti betétek állománya (tavaly október óta nagyságrendileg 700 milliárd forinttal, ami például meghaladja az NHP keretében adott hitelek amortizációját), mivel a kamatok révén létrejövő betéti növekményre is kamatot kell fizetnie az MNB-nek.

Önmagában a kötelező tartalékráta duplázása éves szinten mintegy 117 milliárd forinttal rövidíti meg a bankokat, ami 9 hónapra arányosítva 88 milliárd forint, amennyiben a jelenlegi kamatszintek év végéig fennmaradnak. Azáltal pedig, hogy a kötelező tartalékok negyedére áprilistól egyáltalán nem fizet az MNB kamatot, éves szinten további csaknem 152 milliárd forintot, 9 hónapra arányosítva 114 milliárd forintot húz ki a zsebükből. A bankok szerint erősen kétséges, hogy a likviditás számottevően csökkenni fog-e a rendszerben, miközben a jövedelmezőségük bizonyosan romlani fog.

A kötelező tartalékszámla kamatfeltételeinek átalakítása kimondatlanul azt a cél hivatott szolgálni, hogy erősödjön a monetáris transzmisszió, ezáltal javuljon az árstabilitás. A bankok koronavírus időszaka alatt felduzzadt betétállománya mellett ugyanis nehézkessé vált a jegybanki kamatpolitika érvényre juttatása az infláció elszabadulását követően. Jóllehet a kötelező tartalékráta emelése és a nulla kamat bevezetése a likviditás tartós lekötését célozza, a gazdaságban jelenlévő többféle kamatrendszer ezt az erőfeszítést erősen tompíthatja.

Bár a bankok szerint az intézkedés a hitelezésnek szabhat gátat, ahogyan arról már szó volt, hitelezésnek nem ez jelenti a fő akadályát, és a bankok szabad likviditása április után is több ezer milliárd forintra rúg majd. A tartalékolást érintő új intézkedéseknek inkább láthatják kárát a betétesek, akiknek az elmaradt haszna az infláció után kullogó alacsony betéti kamatok (azaz negatív reálkamatok) formájában ölthet testet.

A magyar bankszektor fölös tőkéje (tőkekepuffere) jelenleg meghaladja az 1,500 milliárd forintot, konszolidált tőkemegfelelési mutatója 18 százalék felett áll. Bár az is igaz, hogy tőkearányos jövedelmezősége az extraporit adó és kamatstop miatt 10 százalék alatti, ami elmarad az európai versenytársakétől. A bankok szabad likviditása április után is többezer milliárd forintra rúg majd. Tehát az a banki narratíva téves, hogy a kötelező tartalékok kamatkondíciójának átalakítása gátat szab a fenntartható hitelezésnek.

Ahhoz, hogy a hitelezés újra felpörögjön, mindenek előtt kiszámíthatóbb szabályozói környezetre és az infláció letörésére volna szükség. A hazai bankrendszerben kellő mértékű likviditás lesz a kötelező tartalékráta megemelése után is. Nem ez fogja jelenti a hitelzés fő akadályát, hanem a kedvezőtlen profitkilátások a jelenlegi bizonytalan gazdasági környezetben. A kilátások érzékelhető javulására, a hozamok és irányadó kamatok csökkenésére viszont még várni kell legalább egy félévet.

(A cikk először az Index.hu oldalán jelent meg 2023. március 29-én. Borítókép: Magyar Nemzeti Bank, forrás: Polyák Attila)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.