Mennyi minden jó történhet itt még!

picture

Nem pusztán az én alkatomtól idegen, hogy alaptalanul optimista forgatókönyvekkel szórakoztassam a környezetemet, de a befektetések professzionális kezeléséhez mint szakmához is sokkal közelebb állnak a viharban való hajózás technikai fogásai, mint a délibábokban való gyönyörködés pillanatai. Az alábbiakban mégis a közeljövő eseményhorizontjának talán lehetséges kedvező kimeneteleit próbálom kipréselni magamból.

Két okom is van erre – még akkor is, ha azt nem számolom, hogy a kollégáimmal beszélgetve kifejezetten felmerült ennek az időszerűsége. Egyrészt mindenhonnan árad a pesszimizmus, a félelem, a keserűség, ami nem is csoda. Nyakunkon a háború, az infláció pusztítása, a recesszió közeledése, a fenyegető megélhetési válság, a kézzelfogható tapasztalássá váló klímakatasztrófa – van tehát bőven üzemanyag, amivel etethetjük a kedélyünket romboló pszichés mechanizmusokat. Olyan vastag sugárban látszik ömleni körülöttünk mindenféle kellemetlen folyamat végterméke, hogy az analitikus távolságtartás is nehezen véd meg bennünket a borúlátásban való túlzott megmerítkezéstől.

TALÁN ILYEN IDŐKBEN A LEGFONTOSABB, HOGY LEGALÁBB KÉSZEN TARTSUK MAGUNKAT A VÁRHATÓNÁL SOKKAL KEDVEZŐBB SZCENÁRIÓKRA IS.

Ennek hiányában ugyanis akkor sem tudunk igazán élni velük, ha egyik vagy másik megvalósul, és az ölünkbe hullik.

Másrészt a szánk széléig érő pesszimizmus éppúgy egy veszélyes kognitív csapda, mint a bárgyú, feltétel nélküli derűlátás. Legyenek bármilyen megalapozottak is az előrelátható nehézségek részleteit taglaló elemzések, a borúlátás pozíciójába is nagyon könnyű beszorulni, és egy ponton túl sokszor mentálisan kényelmesebb a fenyegetések spiráljában utazni, mint újra és újra feltenni és nyitottnak elfogadni az analízis kereteinek alapkérdéseit. Gondolkodási hibák valóságos aknamezőjét teríti maga elé, a jövőbelátás sosem valóságos képességét vindikálja magának az, aki identitásában, működésmódjában azonossá válik a pesszimista következtetéseivel vagy felismeréseivel. Érdemes tehát tudatosan hátralépni, és elgondolkodni azon, mire számíthatunk, ha tévedünk, amikor kizárólag sötét felhőket vélünk látni mindenfelé.

Nézzük, minek tudnánk örülni. Adjuk meg az egészséges jó kedélynek, amit megadhatunk. Az önfeledt derű percei következnek.

1. A háború

Egyre világosabbnak tűnik, hogy az orosz-ukrán háború beláthatatlanul hosszú lesz, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ne lehetnének akár tartósan alacsony intenzitású szakaszai, amikor a felek kölcsönösen érdekeltté válnak az átmeneti deeszkalációban. Figyelve az orosz politikai vezetés egyre inkább XIX. századi beszédmódját, ezt most még elég nehéz elképzelni. De történtek már olyan alapvető fordulatok Oroszország Nyugathoz való kapcsolódásának hosszú történetében, amelyeket még néhány hónappal korábban sem jelezhetett előre senki.

Ráadásul a jelenleg egyirányúnak látszó eszkalációs pályának is vannak ingatag peremfeltételei, amelyek akkor is megváltozhatnak szinte egyik napról a másikra, ha ma még keserű gúny tárgya lesz is mindenki, aki felveti az ilyesmit.

EZ AZ OROSZORSZÁG SZINTE BIZTOSAN NEM FOG VISSZATÉRNI ABBA A NEMZETKÖZI RENDBE, AMIT FELRÚGOTT, DE EGY MÁSIK TALÁN IGEN.

Nem tudhatjuk, nem tudhatja senki. Batu kán, Hitler Adolf, és Sztálin József sem tudta örök időkre vérbe és romlásba fojtani Európát, a hetvenéves feketeöves tanítványnak sem ígérte meg a történelem, hogy ő majd most nagyobbat gurít. Igenis lehet szerencsénk. Is.

2. A globális infláció

Nem lenne abban semmi meglepő, közgazdasági értelemben semmi különös magyarázatra szoruló, ha az infláció viszonylag rövid idő alatt felzabálná saját magát. Az, hogy magas szinten stabilizálódik-e, vagy csak lassan csorog-e vissza elfogadható mértékűre, vagy éppen gyorsan normalizálódik-e, az fejben dől el. Akármilyen közhelyesen hangzik ez. Ha az inflációs várakozások, percepciók tartósan átalakulnak az emberek fejében, akkor tartósan magas maradhat. Akkor is, ha a gazdasági aktivitás jelentősen visszaesik, és akkor is, ha masszív monetáris szigorítással oltják majd az infláció tüzeit.

De ezt nem lehet, ezt sem lehet előre tudni. Lehetséges például, hogy a globális társadalom mediatizáltsága, a soha korábban nem látott mértékű interkonnektivitás úgy befolyásolja a gazdaság szereplőinek magatartását, hogy a korábban látottakhoz képest időben lerövidíti az adaptációs mechanizmusokat. Megtörténhet, hogy az aggregált kereslet és az aggregált kínálat megbomlott egyensúlyának helyreállásában olyan szerepet játszik az információk áramlása, illetve a vélekedések, hiedelmek, pszichés állapotok spontán szinkronizálódása, ahogy azt soha korábban nem tapasztalhatta meg az emberiség. A legutóbbi világjárvány kapcsán mintha már lehetett volna érzékelni ennek jeleit.

Ha pedig nem kizárólag az árakra és a volumenekre, az árak és a volumenek alakulásáról szóló várakozásokra alapul a gazdasági szereplők magatartásának az adaptációja, hanem például a közösségi médiában megkonstruálódó kollektív jövőképekre is, akkor az inflációs válság meghaladásának növekedési áldozata akár kisebb is lehet.

HA KELLŐEN SOKAN KÉPZELIK ÚGY, HOGY AZ INFLÁCIÓS SOKK “CSAK” NÉHÁNY NEHÉZ ÉVET JELENT, ÉS NEM EGY ÚJ KORSZAKOT, AKKOR NAGYOBB VALÓSZÍNŰSÉGGEL ALAKUL ÍGY A VALÓSÁGBAN IS.

Megint csak az a helyzet, hogy nem tudjuk, nem tudhatja senki. Igenis lehet, hogy a legrosszabbat, az infláció és a recesszió tartós együttállását tényleg megússzuk. Attól még, hogy tulajdonképpen ez az elemzői konszenzus, még akár be is jöhet.

3. Gáz Európában

Ha az orosz-ukrán háborúban az egyébként sajnos nagyon valószínű eszkalációs forgatókönyvek valósulnak is meg, akkor sem eleve elrendelt faktum, hogy most télen nekünk itt harangoztak, megfagyunk, vagy legalábbis leáll az ipari termelés.

A GÁZFEGYVERRŐL TUDHATÓ, HOGY MINDIG IS KÖZPONTI SZEREPET JÁTSZOTT A LEGMAGASABB CÁRI-ELNÖKI GONDOLKODÁSBAN. DE PARADOX MÓDON ÉPPEN EZ AZ, AMI VISSZATARTHATJA A NAGYURAT ATTÓL, HOGY TELJESEN ELZÁRJA A GÁZCSAPOT.

Ha elveszi Európától a reményt, a képzetet, az illúziót is, hogy számíthat az orosz gázra, azzal ugyan néhány évre gazdasági, és ezzel borítékolhatóan politikai földindulást hoz a fejünkre. De lényegében felrobbantja a saját kezében az imádott fegyverét. Hatalmas kárt okoz nekünk egy utolsó nagy lövéssel, de egyben a fegyver meg is szűnik létezni. Hiszen erőltetett ütemben és a totális fizikai kényszer hatása alatt kalibrálná újra Európa az energetikai rendszerét – szükségképpen orosz gáz nélkül.

Ha tényleg érdekli még ezt az embert valamiféle hosszú távú stratégiai megfontolás, akkor alighanem igyekszik ezt elkerülni. Legalább lelassítani Európa kiszabadulását az orosz gázfüggésből. Ehhez az kell, hogy hol kinyissa a csapot, hol meg fegyelmezett arcán farkasmosollyal, hidegebb napokon medvevigyorral elzárja. Aztán újra kinyissa. Mindenféle feltételekhez kösse, tekerje erre is meg arra is, híres olasz luxuskabátját dévajul széttárva fitogtassa, mekkora nagy délceg csapja meg csöve van neki. De azért közben formailag tartsa is magát a szerződésekhez. A nyílt, jogilag is megfogható szerződésszegés után aligha lenne visszaút a német ipar örökös gyémántfokozatú udvari gázbeszállítójának címéhez.

4. Magyarország konfliktusai a szövetséges nagyhatalmakkal

Igen, ez sem áll jól, meg hát minek a Nyugatnak ellenség, ha ilyen barátja van. Sajnos azonban Brüsszel általános megállítása és a demokrata amerikai adminisztráció tisztességre nevelése is lassabban halad az elvárhatónál. De az legalább öröm, hogy továbbra is mindenben Virág elvtársnak van igaza, az efféle józan folytonosságnak ugyanis örülni kell. Mert már messze nem csak arról van szó, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Amit egyrészt jó tudni, másrészt nem szabad elfelejteni. És nem pusztán a gender szabadságharc maradt meg a hanyatló nyugat ópiumának. Hanem a mi kicsit sárgább, kicsit savanyúbb adópolitikánkkal is bizony újra alaposan túljártunk az imperialisták eszén. A folyamatosság ugyanakkor nem érvényesül mindenben.

EGYÉRTELMŰ, HOGY JELENTŐS ÉS JÓL MEGFONTOLT VÁLTOZÁSOK VANNAK A MAGYAR KORMÁNY POLITIKÁJÁBAN AZ EURÓPAI ÉS AZ AMERIKAI KAPCSOLATOK TEKINTETÉBEN, ÉS ENNEK IS LEHET ÖRÜLNI.

Világos, hogy Lehel vezér dicsősége mellett immár arra is emlékszünk, hogy Augsburgnál tulajdonképpen ki is győzött. Hiszen az legkevésbé sem Lehel vezér volt, akármekkora kürtje is volt néki.

A különböző Uniós transzfereket fenyegető, jogállamisági tematikájú súrlódásokban a legfrissebb hírek szerint már nem a magyar kormány rugalmasságának hiánya a nagyobb probléma. Az európai döntési központok működésmódot váltottak, a konfliktusok mindenáron való elsikálásának szándéka már a múlté. Minden jel szerint most törlesztenek. Erőt demonstrálnak. Fegyelmeznek.

Ez azonban az európai integráció működési logikája szerint egyszer nyugvópontra kell, hogy jusson. Nem tudhatjuk, hogy ez mikor következik be, ahogy azt sem, hogy mekkora hullámvölgyek várnak ránk addig. De az már nagyon valószínűnek látszik, hogy Magyarország a majdani megállapodás minden elemével jól jár majd.

Ne mondja tehát senki, hogy nincs remény. Csak egészség legyen!

(A cikk először a Telex.hu-n jelent meg 2022. július 25-én. Borítókép: Joshua Woronieczki)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.