Mégis ki mit akar, és mit érhet el az orosz-ukrán hibrid háborúban?

Háborúk előrejelzésében nem kifejezetten jó a pénzügyi piacok teljesítménye. Ezzel együtt érdekes az ellentmondás, ami a rubel árfolyama vagy akár az orosz részvénypiac állapota és a híráramlás között kialakult.

Ami a híreket illeti, azok fokozódó katonai feszültségről, csapatok összevonásáról, állítólag hónapokon belül bekövetkező, nagyszabású orosz támadásról, orosz közreműködéssel tervezett ukrajnai puccskísérletről, zord hangvételű amerikai-orosz tárgyalásokról, súlyos fenyegetésekről szólnak. Ha pedig a piacokat nézzük, világos alulteljesítés ugyan látszik az orosz eszközökben, de az, hogy az orosz részvényindex esett 15 százalékot az októberi lokális csúcsához képest, és ott áll, ahol az év elején, mint ahogy a rubel is hozzávetőleg csak az év elején látott szintekig gyengült a dollárral szemben, az a hírek higgadt fogadtatását jelzi.

Az alacsony intenzitással közel nyolc éve zajló orosz-ukrán hibrid háború eszkalálásáról vagy a jelenlegi keretek közötti folytatásáról szóló döntés talán még meg sem született. Jósolni botorság lenne, a szereplők magatartásának és motivációinak áttekintése azonban elég lehet az egyes forgatókönyvek valószínűségének besorolására. Azzal együtt, hogy a dolog természetéből adódóan nem tudhatjuk, mit lép Putyin. A mozgatórugók és a mozgásterek egymásra illesztése azt valószínűsíti, hogy a piacnak mint kollektív intelligenciának ezúttal igaza lehet. Ha mégsem, az nagyon nagy baj lenne.

Mit szeretnének, és mit akarnak az oroszok?

A két kérdésre messze nem ugyanaz a válasz. Az orosz politikacsináló elit soha nem fog beletörődni abba, hogy elveszítették Ukrajnát. Ukrajna önálló államisága, függetlensége az orosz katonai és titkosszolgálati bürokrácia vezetőinek szemében a történelem rossz vicce, amin túl kell lépni, ha már eleget nevettek rajta. Dolgoznak is rajta bőszen, sokféle módon próbálták már visszaterelni Oroszország Anyácska köténye mögé. Eddig jobbára a szándékaikkal ellentétes eredményeket érve el. Mindazonáltal az ukrán állam működőképességének aláásásában nem nevezhetők sikertelennek az orosz erőfeszítések.

Hiába gyenge azonban az ukrán állam, az a tény, hogy a lakosság meghatározó többsége nem óhajt visszakerülni a birodalomba, belátható időn belül csak az erőszakos, titkosszolgálati aktív intézkedések sorával kombinált katonai természetű megoldásokkal teszi megoldhatóvá a feladatot. És úgy is csak a térképasztalon, elméletben. Ukrajna területének nagyságából és lakosainak számából következik, hogy bármilyen erőszakos megoldás nemcsak a megvalósítás pillanatában követel hatalmas erőforrásokat és áldozatokat, hanem azt követően is. Ukrajnát pacifikálni, a működtetését átvenni, a lakosság ellenséges magatartását kezelni, keretek között tartani iszonyatos feladat, ha egyáltalán lehetséges. Ha egy orosz támadás célja Ukrajna teljes területének elfoglalása lenne, azt joggal minősíthetnénk őrültségnek.

Ezt valószínűleg az orosz vezetés tudja a legjobban. Mit akarhatnak hát, ha nem azt, amit szeretnének? A választ alapvetően két irányban keresik és vélik megtalálni a térség szakértői.

Az egyik belpolitikai természetű. Putyin súlyos népszerűségi problémákkal küzd, uralmának legitimációs gondjait folyamatosan felkeményedő rendőrállami működésmód ellensúlyozza. A lakosság életszínvonala a 2014-es krími kaland óta folyamatosan romlik vagy jobb esetben stagnál. A dollárban mért GDP a 2013-as csúcs, az utolsó, szankciómentes békeév óta a 2016-os mélypontig 46 százalékot zuhant.  2019-ig, tehát a járvány előtti utolsó évig sem tudott feljebb kapaszkodni a 2013-as szint 77 százalékánál. Ami pedig azóta történt a gazdaság összkibocsátásával, az értelemszerűen szintén nem diadalmenet.

Mint ahogy a járvány kezelése sem az. Oroszországban a járvány kezdete óta több mint 750 ezer az addicionális, tehát a szokásos trendek feletti halálozások száma. Ez hozzávetőleg háromszorosan haladja meg a hivatalos adatok szerint koronavírus fertőzésben elhunytak számát. Ez év végére az infláció is meglódult, mint a világban általában, de az élelmiszerárak év/év alapon immár kétszámjegyű emelkedése akkor sem stabilizáló tényező, ha világjelenségről van szó.

Márpedig Putyin népszerűségét eddig az olajjövedelmeknek az uralma első felében látott felfutása mellett két hadvezéri pózolás tudta látványosan megdobni. Rögtön a hivatalba lépésekor a csecsen háború (azóta is sok a megválaszolatlan kérdés a közvéleményt felhergelő, csecseneknek tulajdonított terrorakciók körül), illetve 2014-ben a „reconquista”, a Krím visszaszerzése. Bár az azóta tartó hibrid háború Ukrajna ellen nem népszerű, esetleg el lehet játszani a gondolattal, hogy talán le lehet húzni még egy bőrt az elveszett birodalmi dicsőség helyreállításáról, mint politikai termékről, ha elég nagy a baj.

A másik potenciális magyarázat geopolitikai, stratégiai természetű. Az orosz vezetés minden jel szerint valóban tart attól, hogy Ukrajna egyszer a NATO tagja lesz. Ez nem egyszerűen a visszaszerzését nehezítené meg alaposan, hanem közvetlen biztonsági fenyegetést jelentene az oroszok fejével gondolkodva.

AMERIKAI BÁZIS HARKOVBAN? AZ AZÉRT TALÁN MÉGISCSAK SOK LENNE, ELVTÁRSAK.

Az orosz külpolitika és diplomácia vélhetőleg tényleg nem blöfföl, amikor azt üzeni, hogy az ukrán NATO-tagság egy olyan „vörös vonal” átlépése lenne, amelynek az elkerülése érdekében úgyszólván mindenre hajlandók. A jelenlegi csapatösszevonások, a durva fenyegetés a legtöbb értelmezés szerint egy tárgyalási ajánlat. Úgy értendő, hogy beszéljünk komolyan: ígérjétek meg, hogy Ukrajna sosem lesz NATO-tag, és akkor nem lesz baj. Ha nem ígéritek meg, lehet, hogy baj lesz.

De fel akarja-e venni bárki Ukrajnát a NATO-ba? Jelenleg nem, és ez aligha változik a belátható jövőben. Csakhogy nem egészen másfél évtizede még ez volt a hivatalos amerikai pozíció. Bár nem tudhatjuk, hogy az akkoriban ifjabb Bush elnök körül működő, felmérhetetlen károkat okozó neokonzervatív külpolitikai „dream team” ezt komolyan gondolta-e. Vagy előre számoltak az európai szövetségesek várható, és be is következő józan vétójával.

Mivel Ukrajna praktikusan védhetetlen az orosz hibrid hadviselési móddal szemben, a tagsága azt jelentené, hogy a NATO normális állapotként fogadja el, hogy a területe egy kis részét Oroszország a sajátjaként kezeli és igazgatja. Egy másik kis részét pedig ugyan nem kezeli a sajátjaként, csak megszállva tartja az éppen szabadságukat ott töltő katonáival. Akik – ha már ott vannak – minden nap át is lőnek az ukrán hadsereg állásaira, hogy ne unatkozzanak. Ez a helyzet komolytalan bohóckodássá degradálná a NATO kollektív biztonsági mechanzimusainak hitelességét. Magyar szemszögből nézve abban kell reménykednünk, hogy ez, a NATO felhígítása, túlzott keleti kiterjesztése soha nem történik meg.

Amiben magyarként ennél is jobban kell reménykednünk, az viszont éppen az, hogy az Egyesült Államok nem hagyja magára Ukrajnát. Ellenáll az orosz törekvéseknek, és nem törődik bele a NATO és Oroszország közötti pufferállam elvesztésébe.

Mit akarnak az amerikaiak?

A jelenlegi amerikai külpolitika szerencsére nagyon világosan elkötelezett amellett, hogy Ukrajna megmaradhasson a térképen. Ennek okai ráadásul nagyon mélyen gyökereznek az amerikai stratégiai gondolkodás hagyományaiban.

Miközben vélhetőleg eszük ágában sincs előmozdítani Ukrajna csatlakozását a NATO-hoz, katonai támogatást nyújtanak Ukrajnának, amely mértékét és jellegét tekintve egyaránt megfelel két célkitűzésnek is. Egyfelől a fő célja az, hogy szignifikánsan megnövelje egy orosz támadás veszteségekben mért költségét és a kudarc valószínűségének növelésével egy támadás politikai kockázatait. Másfelől pedig kifejezetten tartózkodik attól, hogy komoly képességnövekedést eredményezzen az ukrán fegyveres erők számára, és ezzel feleslegesen provokálja az oroszokat.

Azonban azt aligha mondhatják ki, hogy Ukrajna NATO-tagsága sosem fog bekövetkezni. Ezt Ukrajnán belül túlságosan sokan értelmeznék úgy, hogy az amerikaiak elengedték a kezüket. De ha valamikor mégis kimondják, nyilvánosan biztosan nem akkor, amikor az oroszok ezt erőt fitogtatva, fenyegetőzve követelik. Ezért nincs más választásuk, mint belemenni a fenyegetési spirálba, és az oroszok után nekik is ki kellett tenniük a rohamkéseket a tárgyalóasztalra.

Ezek azonban nem fizikai fegyverek. Antony Blinken amerikai külügyminiszter orosz kollégájának, Szergej Lavrovnak mosolyogva átadott fenyegetését nehéz másként értelmezni, minthogy az Egyesült Államok egy Ukrajna elleni orosz támadás esetén kész megtenni azt, amitől 2014-ben is tartózkodott. Lekapcsolni a riválist a dollárról, és áttételesen úgy általában a világ pénzügyi rendszeréről. Ennek következményei egyszerűen beláthatatlanok. Azonnali gazdasági összeomláshoz vezetnének. Ez körülbelül azzal lenne egyenértékű, hogy:

EXCELLENCIÁS URAM. KEDVES VLAGYIMIR VLAGYIMIROVICS, AZ ÖN RENDSZERÉNEK JÖVŐ HÉTFŐTŐL VÉGE VAN, TESSÉK KITALÁLNI VALAMI MÁST.

Nyilván senki nem akarja káoszba dönteni azt az országot, amely ilyen nukleáris csapásmérő képességen üldögél. Az orosz mozgások fő motívuma éppen az, hogy kitapogassák, mikor, milyen ügyben, meddig mehetnek el a nukleáris arzenál és az egyéb destruktív kapacitások adta sajátos tekintélyre építve. Az Ukrajna elleni hibrid háború eszkalálása a jelenlegi helyzetben valószínűleg mégis maga után vonná a pénzügyi atombomba ledobását.

A zajos és harcias amerikai szerepvállalásban szerepet játszhat még egy tényező. A jelenlegi amerikai külpolitika legfontosabb vállalása az, hogy visszaépíti a Trump dúlása által meggyengített szövetségi kapcsolatokat. Így az atlanti partnerséget, tehát az Európával való stratégiai együttműködést is. Ebben a munkában azonban az ősz elején egy rettenetes baklövéssorozattal, diplomáciai katasztrófával nagyon megnehezítették a saját helyzetüket. Akkor az amerikai-francia kapcsolatok történetének egyik legsúlyosabb válságát sikerült előidézniük.

Az új amerikai-brit-ausztrál védelmi együttműködés keretében Ausztrália visszamondta az évek alatt előkészített, aláírt, ipari kapacitások létesítésének fázisában lévő programját, amelyben francia tengeralattjárókat vásárolt volna az ausztrál haditengerészet. Egy ilyen projekt nem egyszerűen egy beszerzés, hanem egy több évtizedes kölcsönös elköteleződés, súlyos gazdasági, technológiai, titokvédelmi, katonai konzekvenciákkal. Felmondása ausztrál részről érthető és racionális, egyrészt az Egyesült Államokkal való együttműködés sokkal többet nyom a latban az egyre agresszívabb Kína árnyékában, mint a francia barátság. Másrészt az amerikai nukleáris meghajtású tengeralattjárók, amelyeket a francia dízel-elektromos hajók helyett fognak rendszeresíteni, olyan műveleti képességeket adnak, amelyek nagyságrendekkel növelik a kínai fenyegetés ellensúlyozásának lehetőségeit.

Viszont ahelyett, hogy ezt érzékenyen, a francia veszteségeket legalább részben kompenzálva, a tekintélyükön esett csorba mérséklésére törekedve vitték volna véghez, az amerikai-ausztrál tandem elképesztően amatőr otrombaságról tett tanúbizonyságot. Csak egy adalék: a francia hírszerzés valamit kiszagolt, így a franciák diplomáciai csatornákon érdeklődtek az amerikaiaknál, hogy: ezt hallottuk, mit szóltok. Az amerikaiak pedig ebben a helyzetben, hetekkel a bejelentés előtt képesek voltak egészen egyszerűen letagadni az egészet. „Hibáztunk” – mondta Joe Biden elnök a botrányt követő Canossa-járás közben. Miután a két ország viszonyában példátlan módon Macron hazarendelte konzultációra a washingtoni nagykövetét. Blinken külügyminiszter Párizsba repült bocsánatot kérni, de néhány gesztussal nem lehet elintézni az ilyesmit.

A megsértett francia diplomácia a köztársasági elnökkel egyetemben olyan kijelentéseket tett, amelyek Angela Merkelnek a Trump-időszakban megfogalmazott tételére rezonáltak. Európa nem számíthat feltétel nélkül az amerikai védernyőre, gondoskodnia kell az önálló védelempolitika feltételeinek erősítéséről. Ez a téma évtizedek óta búvópatakként hol előkerül, hol eltűnik. Mindenesetre az amerikaiak manapság éppúgy nem szeretik az ötletet, ahogy korábban is mindig igyekeztek botot dugni a küllői közé.

Egy ilyen helyzetben, ezt a problémát tekintve az orosz csapatösszevonás az ukrán határon ajándék az amerikaiaknak. Lehet látványosan demonstrálni az elkötelezettséget. Lehet keményeket mondani, lehet olyan műholdfelvételeket mutogatni, amilyenek csak nekik vannak. Világossá lehet tenni, hogy lehetnek problémák a szövetségesek között, de lám, amikor baj van, akkor jövök, lerendezem az oroszokat, megvédelek benneteket.

Egyáltalán nincs kizárva, hogy az orosz fenyegetés komoly. Legalábbis annyiban, hogy a hibrid háborút nagyobb területre, hosszabb határszakaszokra terjesztik ki. De az bizonyosra vehető, hogy az amerikaiak most a lehető legnagyobb drámát adják elő azokat a bizonyos műholdfelvételeket lobogtatva.

Mit akarnak az ukránok?

Mármint a túlélésen kívül, természetesen. Nyilván szeretnék, ha a NATO-tagság ügye nem kerülne nyilvánosan a süllyesztőbe. Nyilván szeretnének megkapni a lehető legnagyobb katonai támogatást. De van itt valami más is.

Az említett amerikai törekvések, amelyek célja az európai szövetségesek bizalmának visszanyerése, annyira fontosak, hogy tavasszal az Egyesült Államok felfüggesztette olyan szankciók egy újabb körének alkalmazását, amelyek az Északi Áramlat 2 gázvezetékrendszer építésében és üzemeltetésében résztvevő vállalatokat sújtották volna. Az amerikaiak több mint fél évszázada igyekeznek éket verni a német-szovjet, német-orosz energetikai együttműködésbe. Kitartóan, de jobbára sikertelenül. Az Északi Áramlat 2 létezésébe való óvatos, feltételes amerikai belenyugvás azonban súlyosan veszélyezteti Ukrajna biztonsági és gazdasági érdekeit. A biztonságpolitikai természetű kockázat az, hogy ha Ukrajna elveszti a fontosságát mint tranzitország, ha az orosz gáz Ukrajna nélkül is eljut minden európai vevőjéhez, akkor könnyebben megtörténhet, hogy egyszer elengedik a kezét. Ráadásul így az oroszok sokkal könnyebben fegyelmezhetik Ukrajnát a gázcsap tekergetésével. Hiszen utóbbi elveszti a zsarolási potenciálját, amely ugyancsak a – területén áthaladó – vezetékek csapjainak tekergetésének lehetőségéből adódódott eddig.

A gazdasági kár pedig a tranzitdíjak kiesése. Ha egy pillanatra felidézzük azt a képet, amely talán mindannyiunkban él az ukrán politika és az ukrán államigazgatás viszonyairól, akár az is eszünkbe juthat, hogy a tranzitdíjak kiesése nem pusztán hazafias elkötelezettségük révén érinthet egyes ukrán vezetőket.

Ukrajna segítséget, támogatást kérő diplomáciai manőverei az elmúlt hónapokban mindenesetre mindig arra futottak ki, hogy az Északi Áramlat 2-őt, ami egyébként készen van, és ami tulajdonképpen nem más, mint két újabb tenger alatti vezeték az évek óta üzemelő Északi Áramlat 1 ugyancsak két vezetéke mellett, ne engedjék beüzemelni. Ne engedjék a német hatóságok, ne engedjék az amerikaiak a németeknek, valaki legyen szíves, és ne engedje meg. Csináljunk úgy, mintha a kész vezeték nem létezne.

A legvalószínűbb forgatókönyv

A piacokon látható mérsékelt megijedés azt jelzi, hogy a szereplők legnagyobb része alapvetően tárgyalási folyamatként tekint a kardcsörtetés híreire. Biden és Putyin tárgyalása is megerősíti ezt a képet, az amerikai elnök által felvetett NATO-Oroszország csúcs nagyon alkalmasnak tűnik arra, hogy a felek nehézkes, de látványos tárgyalásokat folytassanak. Oroszország konkrét, nyilvánosan adott garanciák nélkül is megkapja az általa elvárt tiszteletet, és Ukrajnával kapcsolatos különleges érdekeinek egyfajta áttételes elismerését.

Eközben az Egyesült Államok eljátszhatja a megbízható, erős és készséges szövetséges szerepét. Az ukrán vezetés pedig sokkal nagyobb figyelemben fürödhet, mint amihez hozzászokott.

A diplomáciai színház azonban időigényes műfaj, aligha valószínű, hogy a válság híráramlása érdemben csitulna ezen a télen – az ukrán válságok hagyományos évszakában. A függöny mögött, a titkos diplomácia világában pedig nagyon is könnyen létrejöhet egy amerikai-orosz alku, amelyben Putyin és Lavrov ígéretet tesz, hogy tartózkodik az ukrajnai hibrid háború kiterjesztésétől. Biden és Blinken pedig kezet ad arra, hogy Ukrajna az ő idejükben egy lépést sem tehet a NATO-tagság felé.

Erről ugyan nem fogunk tudomást szerezni, akár így lesz, akár nem. De ha az egyébként a sajátos hideg béke keretei között egészen jól együttműködő Egyesült Államok és Oroszország viszonyát nem terhelik meg újabb szankciók néhány hónapon belül, a NATO-Oroszország csúcson aláírnak valamilyen papírt, amiben nem lesz az égvilágon semmi. Az ukrán határon összevont orosz csapatok pedig a sátraikból visszaköltöznek a laktanyáikba, akkor alapos okunk lesz rá, hogy feltételezzük az alku létrejöttét.

Ez az a kivételes helyzet, amelyben a legvalószínűbb forgatókönyv a legkedvezőbb is egyben.

(A cikk először a G7.hu oldalán jelent meg 2021. december 13-án. Címlapkép: az ukrán fegyveres erők egyik katonája a lázadók által ellenőrzött Donyeck város közelében, forrás: Serhiy Takhmazov / Reuters)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.