2025. július 21.

Álmos hétfő reggel volt, mégis lelkesen ébredtem. Az előző héten kaptam a telefont, hogy Attila barátom felébredt négy éve tartó kómájából, és a héten meglátogathatom. Kapva kaptam az alkalmon, így már a hét első napján elindultam a város túlsó végén lévő kórházba. Taxiba vágtam magam, nem volt nagy forgalom. Ahogy elhaladtunk egy kormányablak mellett, pusztán a munkanélküli segélyért állók hosszú sora adott vissza valamit a város régi zsúfoltságából. Odapattintottam a taxisnak két bitcoint, így némi borravaló adásának örömével szálltam ki a kórház előtt.

Attila barátom szinte semmit sem változott az elmúlt négy évben. Hosszan beszélgettük, mi történt családdal, barátokkal, mígnem megkérdezte:

„Te figyelj, a múlt héten lecsoszogtam egy italautomatához, és azt hittem, rosszul látok. 3200 forint egy doboz kóláért? Az emlékezetem csal meg, vagy tényleg tízszer annyi, mint négy éve?”

Kicsit zavarba jöttem, hirtelen azt sem tudtam, hol kezdjem, de aztán belefogtam. „Figyelj, valójában minden kicsivel a nagy koronavírus-válság után, 2021 nyarát követően kezdődött. A jegybankok abban a hitben éltek, hogy a végtelenségig nyomtathatják a pénzt. Minden válságot megoldhatnak egyszerű pénznyomtatással következmények nélkül. Ebben ugyan van némi igazság, de addigra a körülmények drasztikusan megváltoztak.

A globalizáció visszájára fordult, a szabadon elérhető szakképzett munkaerő megfogyatkozott. A piaci erők helyett számos szektorban a bürokrácia vetette meg a lábát, így eltűntek azok a tényezők, amelyek lehetővé tették a büntetlen pénznyomtatást a korábbi évtizedben. A megváltozott körülményeket azonban figyelmen kívül hagyták.

2021 őszén már látszódtak a jelek. Áruhiány és általános munkaerőhiány alakult ki a gazdaság számos területén. Ennek ellenére Amerikában a Fed nyakló nélkül, havi 120 milliárd dollárért vett állampapírt, ez ma már nem sok pénz, de akkoriban rengeteg volt. Természetesen az Európai Központi Bank sem volt tétlen. Ha sok a pénz, és kevés az áru és a szolgáltatás, utóbbiak ára értelemszerűen drasztikus emelkedésnek indul.

Ezt láttuk már 2021 őszén is, de a jegybankok nem állították le a nyomdagépeket. A politikusokról ne is beszéljünk, az általános áruhiány ellenére ők is tövig nyomták a gázpedált. Még akkor ősszel, ha jól emlékszem az USA-ban is elfogadtak egy pár ezer milliárdos gazdaságélénkítő csomagot úgy, hogy közben még ezer milliárdok álltak az amerikai háztartások számláin a korábbi stimulusok el nem költött csekkjeiből.

Valamikor 2022 tavaszán–nyarán döbbent rá a piac először, hogy a Fed benézte. De ekkor inkább csak a volatilitás nőtt meg, talán volt egy kisebb korrekció, nem emlékszem már pontosan. Az inflációs adatok viszont állandóan a várt felett alakultak szerte a világon. A jegybankok egyre nehezebben adták el, hogy az inflációs sokk, amit látunk, csak átmeneti. Az infláció az év során szépen a két számjegyű tartomány közelébe kúszott. A munkavállalók elkezdték beépíteni bérköveteléseikbe a korábbinál jóval magasabb árakat.

2022 végére tarthatatlanná vált a helyzet. A jegybankok hitelessége volt a tét: vagy drasztikus kamatemelésbe kezdenek, vagy nincs mese, az infláció az árak és bérek szakadatlan emelkedésén keresztül el fog szállni. A Fed az előbbit választotta, majd valamikor 2023 elején a kamatok makacs emelkedése elhozta a fekete csütörtököt a tőkepiacokon.

Néhány hét alatt a NASDAQ a 22 000-es szintről egészen 8000-ig esett, a bitcoin árfolyama 220 000 dollárról tíz dollárig csökkent, ezer milliárd dollárnyi vagyonok tűntek el. A fejlődő piacok összeomlottak, élükön Törökországgal – rekordméretű IMF-segéllyel kerülte el a teljes államcsődöt, Erdoğan elnök megbukott, munkanélküliek milliói tüntettek ellene, a bankokat megrohamozták.

A világgazdaság szinte azonnal recesszióba süllyedt, a munkanélküliség az egekbe szökött. Olaszországban már az ötödik miniszterelnök bukott meg a múlt héten az elmúlt négy év alatt. Az EU déli országai adósságválságba kerültek. A drasztikus megszorító intézkedések tovább mélyítették a recessziót. Az ingatlanárak, a kereskedelmi ingatlanok árai összeomlottak. Öt–hat százalékos hitelkamatok mellett nem voltak vevők a piacon, a hirtelen négyszeresére ugró törlesztőrészletek mellett keveseknek fért bele, hogy még ingatlant vegyenek.

A gazdaságok recesszióba rántása végül megakasztotta az inflációt, ugyanakkor a kilábalás sokkal lassabbnak és vontatottabnak bizonyult, mint a 2010-es években. Elsősorban azért, mert egy ilyen inflációs sokk után nem maradt sem fiskális, sem monetáris mozgástér a gazdaságok támogatására. Minden puskaport ellőttünk a 2010-es években és a koronavírus-válságot követő időszakban, így most eljött a böjt ideje, az a bizonyos hét szűk esztendő.

Persze sokan ennél is pesszimistábbak, a baby boomer generáció nyugdíjba vonulása, hazánkban a Ratkó-gyerekek kiesése a munkaerőpiacról és így az adófizetői bázisból, olyan nyomást gyakorol a költségvetésekre, hogy úgy fest, tartós megszorító üzemmódban marad a fiskális politika a világban.

Atikám, a kóma nyilván rossz dolog volt, de én beleőszültem az elmúlt négy évben a piac eseményeibe. Te meg olyan friss maradtál, nem baj, hogy nem láttad, amit én. Valójában azt tudom mondani, hogy a történelem folyton folyvást csak ismétli magát, úgy fest, nem tanulunk sose. A rövidlátó politikusok és az őket kiszolgáló jegybankok pont ugyanolyan válságot kreáltak, mint a korábbi időkben.”

„És mi lett a megtakarításaimmal?” – kérdi ekkor barátom.

„Nem tudok sok jó hírrel szolgálni. A készpénz- és állampapír-portfóliódat, a hazait és nemzetközit is megette az infláció, nominálisan látszólag nem buktál rajta, de valójában jóval kevesebbet ér. Sajnos, a növekedési papírjaid ilyen kamatok mellett nem azon az árazási szorzón forognak, mint korábban, itt sajnos összejött egy reálértelemben vett felező. Az ingatlanjaidat nehéz megítélni, de egyrészt teljesen eladhatatlanok, mindenki televette magát velük, másrészt ilyen hozamkörnyezetben, ha visszaszámolok a mostani bérleti díjból és hozamelvárási szintből, akkor biztos csak veszteséggel tudsz megszabadulni tőlük, legalábbis reálértelemben.”

„El ne keseríts, van jó híred is?” – sóhajt fel ekkor.

„Sok nincs, de hébe-hóba megmaradt a portfóliódban néhány, a hozamok emelkedésére kevésbé érzékeny papír, néhány áramtermelő, bank, biztosító, telekom vállalat. Csupa végtelenül unalmasnak tűnő sztori. Na, azokon kerestél egy keveset, ha ez vigasztal.”

„Vigasztalni épp nem, már csak abban bízom, hogy még álmodom” – mondta ekkor.

Rövid búcsúzkodás után jöttem el tőle. Amúgy is sok dolgom volt, délután még mentem előadást tartani az Anonim Bitcoinfüggők Csoportjába. Még mindig sokan nem tudták feldolgozni a tízdolláros árfolyamot, főleg azok, akik tízezres szintnél mindenüket beletették.

Utána sietek tovább a munkahelyre, ilyen árak mellett, úgy tűnik, végre érdemes növekedési papírokat venni. Mindenki olyan végtelenül pesszimista.

(A cikk először a Forbes 2021 novemberi számában jelent meg. Címlapkép: eljött a böjt ideje, az a bizonyos hét szűk esztendő, forrás: Lane Turner / The Boston Globe / Getty Images)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.