A butaság nem véd az erkölcstelenség ellen – Avagy a Wirecard és a német felügyelet szégyene

Természetesen a közmegbecsülésnek örvendő német pénzügyi felügyeletet egészen egyszerűen hülyék gyülekezetének vagy gerinctelen gazemberek bandájának nevezni szerfelett igazságtalan lenne, hiszen kétezer-hétszáz ember feje felett sosem szabad egy mozdulattal pálcát törni. Az alábbi néhány bekezdés célja nem is elsősorban az, hogy rámutasson arra, hogy a BaFin (Bundesanstalt für Finanzdiesntleistungsaufsicht), a pénzügyi szolgáltatók és a pénzügyi piacok törvényes és tiszta működésének német őre vélhetőleg egész kultúrájánál, szervezeti megoldásainál, munkamódszereinél fogva alkalmatlan legalapvetőbb funkciójának ellátására. A lemoshatatlan gyalázat, amely a Wirecard-botrány során fröccsent a német felügyeletre, csupán egy tünet, egy felszíni jelenség, mögötte világosan látható a pénzügyi piacok és a pénzügyi szolgáltatások szabályozásában elért közös európai „vívmányok” tökéletes csődje.

Alapvető értékeket, a gyakorlatias felfogást, a fegyelmezett észjárást, a professzionális gondolkodásmódot, az elkötelezettségre épülő hivatali, hivatalnoki kultúrát, a józan ész erejét maga alá gyűrő, minden valós kontroll alól kiszabadult jogalkotási abúzus vezetett ahhoz a gőzölgő szakmai és erkölcsi trágyadombhoz, amelynek illata még sokáig belengi majd a német pénzügyi felügyelet irodáit. Félreértés ne essék, e sorok írójánál lelkesebb híve aligha lehet az európai integrációs folyamatnak, azokkal értek egyet, akik az európai integrációs architektúra intézményeit, az Európai Uniót, úgy, ahogy van, benne a közösségi jogot és a jogharmonizáció jelenségét a történelem kivételes csodájának tartják. Éppen ezért rettenetes, hogy a pénzügyi szektorban a közös európai szabályozás egy önsorsrontó katasztrófához vezetett, aminek sokkal rettenetesebb következményei is lesznek annál, minthogy az EU legnagyobb gazdaságában a pénzügyi felügyelet morálisan és intellektuálisan megsemmisült.

A Wirecard tündöklése

Bár a Wirecard-botrány jelentőségének megfelelő publicitást kapott Magyarországon is, talán nem felesleges néhány mondatban összefoglalni a lényegét. A Wirecard egy üstökösként feltört, fizetési megoldásokra szakosodott technológiai vállalat, a kivétel, amely erősítette a szabályt, mely szerint az európai és benne a német gazdaság képtelen lépést tartani a Szilikon-völgy információtechnológiai forradalmával. Tőzsdén forgott, bekerült a harminc komponenst számláló, vezető német részvényindexbe, befektetési banki elemzők és portfóliómenedzserek sokaságának vált a kedvencévé. Saját bankja lett, beépült a Mastercard és VISA ökoszisztémába, a pénzügyi rendszer jelentős játékosává vált, a növekedése pedig egyszerűen káprázatos volt.

A Wirecard bukása

A finom palacsintába azonban sajnos nem elhanyagolható mennyiségű ürülék is került: a menedzsment egyes tagjai loptak, csaltak, hazudtak, ahogy csak bírtak. Van ilyen, tőzsdén forgó vállalatok egyes vezetőivel is előfordul olykor, hogy bűnözőként is leteszik a névjegyüket a befektetők asztalára. A tőzsdei jelenléttel járó fokozott transzparencia nem védi meg a befektetőket a tolvaj, gazember menedzsmentektől, de erősen megnehezíti ez utóbbiak dolgát, és igencsak megnöveli a lebukásuk valószínűségét. Tulajdonképpen végül ez történt a Wirecard esetében is – de úgy, hogy a német felügyelet aztán tényleg minden tőle telhetőt megtett a bűnözők lebuktatása ellen.

A gyanú nem most lengte be először a Wirecard csillagának emelkedését. Kukacoskodó elemzők és szőrszálhasogató befektetők már 2008-ban, 2015-ben, 2016-ban is mindenféle állítólagos ellentmondásokra mutogattak a vállalat beszámolóiban, de nem törődött ezzel a kutya sem. Sem a piaci szereplők döntő többsége, sem a társaság auditora, sem a felügyelet.

Teljesen rejtve maradt a nyilvánosság elől az is, csak a legutóbbi időkben tárta fel a Financial Times oknyomozása szerint a KPMG, hogy már 2016-ban egy EY alkalmazott, az auditor belső protokolljának megfelelően jelezte a főnökei felé, hogy a Wirecard három indiai akvizíciója során hóhányás esete forgott fenn. A vállalatokat először egy gyanús, Mauritius-on bejegyzett entitás vásárolta meg, ettől vette át őket 340 millió euróért a Wirecard. Sajnos azonban az EY kiderítette, hogy a Wirecard felsővezetésének több tagja közvetve vagy közvetlenül érdekelt volt ebben az entitásban, ami felvetette annak lehetőségét, hogy itt kissé meglopták a részvényeseket. A Financial Times értesülése szerint a KPMG idei vizsgálatában azt állapította meg, hogy az EY-nál túlságosan korán, kifejezetten az egyik érintett Wirecard-vezető, a jelenleg az Interpol körözési listájának élbolyában tartózkodó Jan Marsalek, akkori COO (Chief Operativ Officer) kérésére állították le a vizsgálatot. Kellemetlen, mint ahogy az is, hogy az FT által hivatkozott KPMG jelentés szerint az EY a menedzsmentet tájékoztatta arról, hogy mit talált, és nem a felügyelőbizottságot. A csalók pedig ahelyett, hogy bevonultak volna a börtönbe, azt mondták, hogy ők nem tettek semmi rosszat. Ilyet?!

Botrány tehát nem lett ebből, a BaFin békésen felügyelgetett tovább, tudomást sem szerezvén erről a kellemetlenségről. Hanem aztán, amit éles szemű auditorok nem tudtak elérni, azt elérte a fránya sajtó, 2019 elején jött a felfordulás. A később nevezetessé vált tényfeltáró cikk megjelenhetett volna egy német újságban is, például a Börsen Zeitungban, de valamiért nem ott jelent meg, hanem a Financial Times-ban, 2019 január 30-án. A cikkben egyebek között szerepelt az, hogy a Wirecard egy compliance officere már az előző év májusában tartott egy prezentációt a négy legfontosabb felsővezetőnek, melyben legalább 37 millió euró ellopásáról számolt be. Történt például, hogy számlák és szerződések tanúsága szerint a Wirecard négy leányvállalata is rendelt ezt-azt, például szoftvereket egy Szingapúrban és Malajziában működő vállalattól, összesen 13 millió euró értékben.

PEDIG NEM IS.

Az FT újságírója felhívta telefonon az illető cég vezetőjét, aki sajnos még életében nem hallott a Wirecardról, és sem neki, sem másnak nem állt módjában szoftvereket értékesítenie, minden bizonnyal a cégvezető őszinte sajnálatára, ugyanis vétkes nemtörődömségből a vállalata hidraulikus berendezések és mindenféle csövek gyártásával foglalkozott szoftverek helyett.

Ez volt az a pillanat, amikor a BaFin, a német felügyelet kérlelhetetlen inspektorai beléptek a történetbe – legalábbis ami a hivatali munkájukat illeti, de erről kicsit később. Bölcsen megállapították, hogy a szerencsétlen Wirecard vélhetőleg rosszindulatú, alattomos piaci manipuláció áldozatává vált, az FT cikkeinek háttere csakis ez lehet, így nem egészen három hét megfeszített gondolkodás után megragadták a szarva közt a tőgyit: shorttilalmat rendeltek el a Wirecard részvényeire, hogy a rémhírkeltő spekulátorok, akik minden bizonnyal megvezették a Financial Times munkatársait, ne nyerészkedhessenek már kedvükre. Elindult a piacfelügyeleti eljárás, amivel párhuzamosan a müncheni ügyészség is vizsgálódni kezdett, hogy mégis ki meri rossz hírét kelteni ennek a remek vállalatnak. Egyedi esetben, tehát nem az egész piacra vonatkozóan, hanem egyetlen részvényt érintve ez volt az első alkalom a német felügyelet történetében, hogy short tilalmat rendeltek el. Nagyon biztosak voltak a dolgukban.

Minden rendben volt tehát, ment minden, mint a karikacsapás, a shorttilalom két hónapig érvényben volt, az FT két újságírója ellen megindult a büntetőeljárás, az volt a baj csupán, hogy az auditornál alighanem mégiscsak megszólalt a fejekben a vészcsengő. Elkezdhettek aggódni, hogy talán nem minden úgy van a Wirecard könyveiben, ahogy a valóságban, például lehet, hogy a német DAX-komponens nagyvállalat kicsit sem gyanús, milliárdos szingapúri és fülöp-szigeteki bankszámláin lévő pénz talán nem is annyi, amennyi. Az FT értesülése szerint ezeket a megelőző három évben nem ellenőrizte közvetlenül az auditor, a médiában dagadó botrány viszont alig több, mint röpke egy év alatt elvezetett odáig, hogy nem lehetett tovább titkolni a tényt, mely szerint van 1,9 milliárd euró a cég eszközei között, ami – nincs. Nem is volt. Megtörtént az összeomlás, ami rövid úton elvezetett a vállalat csődjéhez, büntetőeljárásokhoz, amihez csak kell.

Ha ennyi lenne a BaFin sara, azt mondhatnánk, persze, van ilyen. A csalók egy része lassan bukik le, és ugyan nem szép dolog, hogy ha mások buktatják le őket helyettünk, akiknek ez egyebek között a dolga lenne, akkor minden erőnkkel megvédjük a csalót, az igazságot feltárókat pedig vegzáljuk, üldözzük, sértegetjük. De csak ott nem hibáznak, ahol nem dolgoznak, ugye.

Apropó, dolgoznak. A Bundestag egy bizottságának idén nyári adatkéréséből kiderült, hogy ebben a forró időszakban, 2019 elejétől 2020 közepéig a BaFin kétezer-hétszáz alkalmazottjának egyötöde(!) kereskedett a Wirecard részvényeivel! Ezt nem tiltotta semmi, nem volt illegális vagy összeférhetetlen tevékenység, szabad volt nekik. Szintén a Bundestag által kikért, és a német pénzügyminisztérium által rendelkezésre bocsátott adatok szerint a botrány tetőpontján, 2020 első hat hónapjában a BaFin alkalmazottak részvénypiaci aktivitásában – merthogy van ám nekik ilyen, vélhetőleg ebédidőben, hiszen a munkaidejük sajnálatos módon egybeesik az európai piacok nyitvatartásával – a Wirecard részvények aránya több mint 40%-kal megnőtt a megelőző év hasonló időszakához képest.

Tehát miközben piacfelügyeleti eljárást folytattak a Wirecard befektetőinek védelmében, igaz, rossz helyen keresve a hunyót, miközben példátlan módon egyedi shorttilalmat adtak ki a részvényeire, piaci szereplők, a szaksajtó, és végül, néhány jókora vargabetű után az auditorok elvégezték helyettük a munkát, a derék inspektorok nem szégyelltek egyre vadabbul kereskedni az általuk ostobasággal és vétkes passzivitással egyaránt súlyosan befolyásolt árfolyamokon forgó részvénnyel. Mindezt nyugodtan, legálisan, a MiFID II irdatlan szabályozás-cunamijának egyetlen aprócska cseppjétől sem zavartatva, amíg kerestek vele, addig vélhetőleg vidáman röhögve.

Kereskedés a Wirecard részvényekkel a botrány ellenére

Azt gondolhatnánk, hogy legalább azután, hogy összedőlt a Wirecard összedrótozott kártyavára, felhagytak ezzel a bicskanyitogató gyakorlattal – de nem is tévedhetnénk nagyobbat. Hiába a botrány, a vizsgálatok, a készülő perek, amelyek a BaFin kártérítési felelősségét is felvetik, a jó német felügyelők kereskedtek tovább a Wirecard papírjaival az összeomlás után is. Október 1-én közölte csak a BaFin felügyeletét ellátó német pénzügyminisztérium egyik vezetője, tehát akkor sem a BaFin, hogy ezentúl ezt nem lesz szabad nekik. Mert ez egy „jó és szükséges lépés”, így fogalmazott.

Az, hogy a BaFin egy erkölcsi fertő, ahol minden bizonnyal számos kiváló és elkötelezett, becsületes ember is dolgozik, nem kétséges. Az intézmény vezetőjét dicsérje más, én nem szeretném, de a nevét leírom, mert megérdemli. Felix Hufeld úr bő egy hónappal ezelőtt úgy nyilatkozott, kérdésre válaszolva, hogy nem fog lemondani a hivataláról, „amíg a hazája és Európa bízik benne”. Ezt mondta, tényleg, bárki büszke lehetne rá, aki szatírát akarna írni róla, és ezt akarná a szájába adni a hősének, de hiába, ezt már nem lehet kitalálni, mert ez a valóság. Amíg Európa bízik benne. Európa. Bízik. Őbenne. Elképesztő.

De a szomorú vicc az, hogy Hufeld úrnak teljesen igaza van, amikor abszurd és groteszk módon nem átall Európa bizalmára hivatkozni. Igaza van, ugyanis hiába szánalmas és nevetséges, ahogy egy ilyen világraszóló szakmai és erkölcsi bukás után is elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a székébe, a blamázs eredendően nem az övé. A MiFID II-vel egy időre talán legalább lelassuló európai pénzügyi szabályozási őrület ugyanis nem egyszerűen a kimondott céljaival ellentétes eredményekre vezető vesszőfutás. Nem egyszerűen kiszorítja a kisebb megtakarításokkal rendelkező ügyfeleket az érdemi tanácsadásból, nem egyszerűen torzítja a versenyt, nem egyszerűen áttekinthetetlenebbé és drágábbá teszi a szolgáltatásokat, nem egyszerűen olyan adattömegek előállítását, nyilvántartását és továbbítását írja elő, amit senki sem képes feldogozni és érdemben kiértékelni, nem egyszerűen egyenlőtlenül és diszkriminatívan kérik számon a követelményeit a különböző tagállamokban. Nem pusztán tönkreteszi egy sor területen az EU tagállamok pénzügyi szektorának versenyképességét az amerikai versenytársakkal és a nem egészen három hónap múlva már az unión kívül lévő britekkel szemben.

A legnagyobb átka az, hogy üzemanyagot töltött abba az elszabadult, valójában senki által nem kormányzott szabályozási úthengerbe, amely nem egy létező út fejlesztésén dolgozik, hanem a létező utakat hagyja lerohadni, miközben virágos mezőkön és veteményeskerteken gázol keresztül. Egy olyan közös európai szabályozási kultúra alakult ki a pénzügyi szektorban, amely egy párhuzamos világot épített fel, jogszabályok és előírt működésmódok végtelen tengeréből, látszólag nagyon szigorúan, mindenbe mélyen elmerülve – de a valóság iránt igen kevéssé érdeklődve. Az, hogy mi van ott kint, a hidegben, ahol igazi emberek próbálnak igazi szolgáltatásokat vásárolni az igazi megtakarításaik kezeléséhez, ahol sok tisztességes piaci szereplő között ott vannak és mindig ott lesznek az igazi csalók és az igazi kóklerek, az nem érdekli az európai befektetővédelmi szabályozás alkotóit. A saját műalkotásuk, a saját gigantikus szövegszobruk farigcsálása sokkal szórakoztatóbb elfoglaltság számukra, minthogy a valós szükségleteket kielégítő piacok egészségén őrködjenek.

Az európai befektetővédelmi szabályozás nem fog megvédeni soha senkit semmitől. Aki nem hiszi, kérdezze meg azokat a BaFin alkalmazottakat, akik Wirecard-részvényekkel kereskedve veszítették el a megtakarításaikat.

BÁR NEKIK EGY ESÉLYÜK MÉG VAN – ESETLEG BEPERELHETIK A BAFIN-T.

(A cikk először a Portfolio.hu-n jelent meg, 2020. október 12-én. Címlapkép: a gyanú nem először lengi be a Wirecard csillagának emelkedését, forrás: AP Images )

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.