Orosz róka a német tyúkólban – az idegméreg nem gáz

Természetesen nem tudhatjuk, hogy Alekszej Anatoljevics Navalnij 44 esztendős orosz állampolgár, kétgyermekes édesapa meggyilkolására miért éppen most adott parancsot Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, 68 esztendős orosz állampolgárnak, hivatalosan két felnőtt gyermek édesapjának valamely elvetemült rosszakarója. Nyilvánvaló, hogy az illető ezzel próbálja kellemetlen helyzetbe hozni az elnök urat, de alighanem maga is meglepődött, amikor a balul sikerült merénylet megingatta a befejezés előtt álló Északi Áramlat 2 gázvezeték németországi politikai hátországát.

Az alábbiakban arra a kérdésre keresünk választ, hogy valóban van-e oka az aggodalomra az elnök úrnak, tényleg elég erős ürügy lehet-e egy hihetetlenül bátor orosz hazafi sunyi megmérgezése arra, hogy a német politikai elit elkezdjen kihátrálni egy évszázados, úgyszólván tökéletes együttműködésből, amely az energiapolitikai kérdésekben összefűzi Németországot az orosz birodalom éppen aktuális formációjával.

Mielőtt azonban erre rátérnénk, talán nem felesleges röviden szót ejteni az Északi Áramlat 2 projekt stratégiai szerepéről, és arról a zavarról, ami körülötte kerekedett a gyilkossági kísérlet után.

Két cső helyett négy cső

Az Északi Áramlat a maga 1222 kilométerével a világ leghosszabb tenger alatti földgázszállító vezetékrendszere, amely közvetlenül, azaz harmadik ország érintése nélkül pumpálja az orosz földgázt a német elosztórendszerbe. Ezáltal kiküszöböli azt a történelmi balesetet, hogy a két fél között jelenleg – minden korábbi erőfeszítés dacára – úgynevezett független államok nyüzsögnek egymás hegyén-hátán, így a korábban épült vezetékek olyan kiszámíthatatlanul ingatag országokon át húzódnak, mint Ukrajna vagy Belorusszia. Nem is beszélve Lengyelországról, amelyet hiába osztottak fel a felek négyszer is az elmúlt két és fél évszázadban, még mindig, jobban mondva már megint ott keveri a bajt közöttük.

Az Északi Áramlat első fejlesztési lépcsője lassan egy évtizede teszi a dolgát, két párhuzamos vezetékből áll, az elsőt 2011 novemberében, a másodikat 2012 májusában adták át, a két vezeték együttes kapacitása évi 55 milliárd köbméter földgáz szállítását teszi lehetővé. Ha a 2018-as, 2019-es, minden korábbinál nagyobb volumenekből indulunk ki, akkor ez a kapacitás alkalmas a teljes német földgázimport 40-45 százalékának biztosítására.

Az Északi Áramlat 2 két további vezetékkel meg fogja duplázni ezt a kapacitást, amikor az év végén vagy a jövő év első felében elkészül, tehát önmagában képes lesz a német import 80-90 százalékának kielégítésére. Az Északi Áramlat rendszerén keresztül érkező gázból persze más országok is kapnak, a vezetékek becsatlakoznak az európai elosztórendszerbe, de világos, hogy a gigantikus beruházás egyedüli célja a tranzitországok kikapcsolásának lehetősége. Így Oroszország úgy tudja, tudná a gázcsap elzárásával büntetni, zsarolni Ukrajnát, Belorussziát, Lengyelországot, hogy közben zavartalanul tud teljesíteni nyugat-európai, elsősorban német vevői felé.

Lengyelország nem vár feltartott kézzel a vezetékrendszer teljes beüzemelésére. Lakossága és mindenkori politikusai nagyon is jól megtanulták a leckét, és mindenféle ideológiai különbségtől függetlenül egységesek abban, hogy egy pillanatra sem veszik le a szemüket az orosz fenyegetésről. Nem újítják meg lejáró szerződéseiket az oroszokkal sem a gáztranzitra, sem a gázimportra vonatkozóan, a 2022-ben lejáró utolsó szerződésük után nem akarnak orosz gázt vásárolni, annak ellenére, hogy a lengyel gázfelhasználás jelentősen növekedni fog a jövőben, ahogy a jelenleg jórészt széntüzelésű erőműveket fokozatosan átállítják a sokkal tisztább földgázüzemre. Azért, hogy ezt megtehessék, hogy leszakadhassanak az orosz függőségről, két fontos beruházást is meg fognak valósítani.

Egyrészt épül a Baltic Pipe vezetékrendszer, amely egy tenger alatti leágazással kapcsolódik a norvég mezőket Németországgal összekötő Europipe II vezetékhez, és Dánián keresztül, valamint a tenger alatt viszi majd a gázt közvetlenül Lengyelországba. Technikailag megvalósítható lett volna végig a szárazföldön, Németországon keresztül húzni azt a vezetéket, de a lengyeleknek – hogy, hogy nem – így jobban tetszett.

Másrészt 2023-tól több mint a másfélszeresére növelik a már működő LNG (Liquefied Natural Gas) termináljuk kapacitását, amivel tehát cseppfolyósított földgázt szállító tankerhajókról tudják kirakodni, és újra légnemű állapotban a vezetékrendszerükbe tölteni a földgázt.

A német gázimport infrastruktúrájának irányultságára jellemző, hogy miközben a sokkal kisebb gazdasággal rendelkező Lengyelország már rendelkezik LNG-terminállal, a mindenkori német kormány nem látta szükségét ennek. Érdemes ezt összevetni azzal, hogy a német olajimportban a Barátság vezetéken és a Triesztből induló Trans Alpine vezetéken túl meghatározó szerepe van a Wilhelmshavenben működő gigantikus kikötői terminálnak, amely önmagában képes a teljes német kőolaj- és olajszármazék-felhasználás több mint felét kitevő mennyiségek fogadására és továbbítására. Vagy éppen azzal, hogy az olajfinomítási kapacitásokat tekintve Németország a világ tizedik legnagyobb szereplője, és ezen a téren közel áll a teljes önellátás képességéhez. A földgázimportban a valódi diverzifikációt megalapozó LNG-termináloknak viszont még az előkészítése is fájdalmasan lassan és nyúlósan halad.

AZ ÉSZAKI ÁRAMLAT 2 BEZZEG NAPI KÉT KILOMÉTERT MEGHALADÓ SEBESSÉGGEL ÉPÜL, HA CÉLZOTT AMERIKAI SZANKCIÓK NEM LASSÍTANÁK, MÁR RÉGEN KÉSZEN LENNE.

A német LNG-terminál ellenzőinek legszórakoztatóbb érve egyébiránt az, hogy egy LNG-terminálon keresztül a német gazdaság közvetve támogatja a hidraulikus repesztéses technológiát, amely az amerikai palaolaj- és palagáz-forradalom motorja, és amellyel kapcsolatban valóban súlyos környezetvédelmi aggályok merülnek fel, a talajvíz szennyezésétől kezdve a földrengések esetlegesen megnövekvő valószínűségéig. Európában már harmincnál több LNG-terminál működik – tényleg az tudna megálljt parancsolni a hidraulikus repesztésnek az Egyesült Államokban, ha a német partokon nem épülne LNG-terminál? Továbbá szoktak SPD-s és Linke-színekben mozgó politikusok aggódni az oroszországi kőolaj- és földgázkitermelés ottani környezetszennyezési problémái miatt? Nyilván azért nem, mert maradéktalanul megbíznak az ottani környezetvédelmi hatóságok szigorában és tekintélyében.

Gerhard Schröder 2005-ben, az elveszített választások után, már bukott, de még hivatalban lévő kancellárként szerződött le Németország nevében az oroszokkal az Északi Áramlat projekt megvalósítására, majd visszavonult politikusként a Gazprom 51 százalékos tulajdonában álló Északi Áramlat projektvállalat felügyelő bizottságának elnöke lett, később pedig az állami ellenőrzésű orosz olajkolosszus, a Rosznyeft is nélkülözhetetlennek találta a tapasztalatait.

Nem az a kérdés, hogy gázügyben az orosz róka bent van-e a német tyúkólban, persze, hogy bent van. Az lehet kérdéses csupán, hogy a házőrző kutya, amelyik beengedte, csak a konc miatt tette-e – csak a saját gyomrára gondolva -, vagy ellenkezőleg, a gazda régi, az udvarba bejáratos barátját üdvözölte-e a róka személyében. Előbb azonban nézzük, hogyan „mérgesedett el” a helyzet, egy kis novicsokkal, néhány héttel ezelőtt.

Nincs tökéletes gyilkosság

Navalnijt réges-régen megölethette volna Putyin fentebb említett ismeretlen rosszakarója, csak találgathatjuk, hogy miért most került sor a gyilkossági kísérletre. Önmagában az oroszországi helyhatósági választások aligha indokolhatták az időzítést. Az ellenben, hogy az ellenzéki politikus támogatásáról biztosította az elcsalt belorussziai választások ellen tüntetőket, sőt, arról beszélt, hogy a tiltakozásuk átterjedhet Oroszországra is, éppen elég ok lehetett a likvidálási parancs kiadására. Az okot csak az tudhatja biztosan, aki a parancsot kiadta, a merénylet véletlenek sorából összeálló kudarca viszont elvezetett egy az Északi Áramlat 2 és tulajdonképpen az egész német Oroszország-politika elleni felbolyduláshoz.

Sok „szerencsétlenség” kellett ehhez. Először is lehetett volna talán egy kicsit több novicsok is abban az ásványvizes palackban, és akkor a szállodai szobájából sem megy ki Navalnij, nemhogy az országból. Aztán a repülőgép kapitánya is dönthetett volna úgy, hogy nem hajt végre kényszerleszállást egy rossz állapotban lévő utas miatt. Az omszki kórház orvosai is dönthettek volna úgy, hogy ha már egyszer nem tudják pontosan, hogy mi a baja, nem adnak neki próbaképpen atropint, ami történetesen pontosan az a gyógyszer volt, amire a betegnek szüksége volt. Az meg aztán végképp nem volt előre tervezhető, hogy a német kormány ragaszkodik a beteg Németországba szállításához, és hogy ehhez Merkel a finn elnököt kéri fel közvetítőnek, aki a formaságok mellőzésével egyszerűen felhívta Putyint, és megkérdezte, hogy ez lehetséges-e, mire az orosz elnök, jobb ötlete nem lévén, azt válaszolta, hogy ennek politikai akadálya nincs. Aztán azok a fránya laborok, meg az orvosok, végül Merkel személyes, ellentmondást nem tűrő, határozott nyilatkozata a mérgezés tényéről – csupa olyasmi, amivel nem lehetett számolni.

Mindenesetre így alakult, ráadásul Navalnij elhagyta a kórházat, és – ez egészen elképesztő – haza akar menni, miközben már a lakását és a bankszámláit is lefoglalták. Mindeközben a belorussziai tiltakozások sem csillapodnak, a brutális rendőri erőszak ellenére sem, ez pedig közelebb viheti az eseményeket ahhoz, hogy Oroszország nyíltan beavatkozzon az eseményekbe, ami újabb, morálisan nehezen védhető üggyel terhelné meg a német-orosz együttműködést védelmező politikusokat.

A bizonyítékok nyilvánosságra kerülése óta a német Zöld Párt – amely mintegy két éve a 20 százalék körüli támogatottságával a második legnépszerűbb párt -, keményen kiállt amellett, hogy egyéb okok mellett a Navalnij-merénylet miatt is ideje Putyinnak egy világos üzenetet küldeni, és annak ellenére követelik az Északi Áramlat 2 építésének leállítását, hogy az már 97 százalékban elkészült. A többi párt hivatalos pozícióját nem ingatta meg a Navalnij-ügy, maga a kancellár is a két probléma szétválasztását szorgalmazta, ugyanakkor szóvivője útján nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a nyomozás eredményei tükrében ez változhat. Heiko Mass SPD-s külügyminiszter pedig úgy fogalmazott, hogy ha a Kreml reakciója megmarad a tagadásnál és a felelősség hárításánál, akkor ez meghatározhatja azt, hogy Németország kitart-e az Északi Áramlat 2 mellett, vagy sem. De hát mit is tehetne Putyin, hogy mondhatna bármi mást, minthogy nem ő volt? Az SPD hivatalos álláspontja pedig még eddig sem megy el a terelgetésben, nyíltan a két ügy külön kezelése mellett állnak ki.

A legfeljebb egy koalíció legkisebb tagjaként kormányzásra esélyes Liberális Párt vezetője, Christian Lindner azért messzebb ment: „egy olyan rezsim, amelyik mérgezéses gyilkosságokat szervez meg, nem elfogadható partner nagy, együttműködést igénylő projektekhez, ide értve a vezetékek építését célzó projekteket is”.

Ennél azért lehetne egyértelműbben fogalmazni, de van, aki meg is tette ezt. Norbert Röttgen, a CDU veterán politikusa, a Merkel-utódlás egyik, ha nem a legnagyobb esélyese – akinek mellesleg a külpolitika az egyik legotthonosabb terepe, lévén immár hat éve a Bundestag külügyi bizottságának elnöke – azt találta mondani, hogy ezzel a „brutális gyilkossági kísérlettel” fémjelzett orosz kül- és belpolitika elfogadhatatlan, ez ellen hatásos európai fellépésre van szükség, márpedig

PUTYIN ÖSSZESEN KÉT DOLOGBÓL ÉRT, EZ A KÉT DOLOG PEDIG A PÉNZ ÉS A GÁZ.

Ezért, mondta Röttgen az Északi Áramlat 2-ről, „ezt a projektet az európai elkötelezettségűeknek meg kell, meg kellene állítani.” („Dieses Projekt müssen, sollten die Europäer stoppen.”)

Putyin tökéletesen beszél németül, pontosan tudja, mekkora különbség van „müssen” és „sollten” között. Röttgen freudi elszólása arra utalhat, hogy tudja ő jól: az Északi Áramlat 2 jó eséllyel úgy be lesz fejezve, mint a pinty, és ha elindul rajta a gáz, ugyan milyen hivatkozási alapon csinálnának úgy, mintha nem lenne ott az a két új vezeték a másik kettő mellett? De addig is kiszolgálja az erre fogékony választókat, szól a zöld és liberális közönséghez is, és jó pontokat szerez az amerikaiaknál. Akármilyen szimpatikus amit mond, nem ígér és nem kockáztat semmit.

Ezzel együtt orosz szemszögből az Északi Áramlat 2 ügyében a célegyenesben is váratlanul nehéz helyzet állt elő, de ha valamiben, akkor a történelemben most is bízhatnak.

Lassan száz éve tart az „olajozott” együttműködés

A német-orosz energiaipari együttműködés szó szerint évszázados múltra tekint vissza, ami ugyan nem kötelezi semmire a jelenlegi döntéshozókat, de jól mutatja, mekkora erők hatnak az aktuálpolitikai viharoktól érintetlen, mély folyamatokban.

A kapcsolat kezdete az 1922-es rapallói egyezményre nyúlik vissza. Ezzel a diplomáciai és nemzetközi jogi aktussal tört ki Németország az első világháború utáni, teljes elszigeteltségből, és ezzel talált fontos gazdasági partnert magának a szintén a pária-státusz szélén billegő, a bolsevikok által éppen beüzemelt Szovjetunió. A rapallói egyezmény ernyője alatt felépített katonai együttműködés közismert: ennek keretében Németország a Szovjetunió területén végezhette mindazokat a haditechnikai fejlesztéseket és kiképzési tevékenységeket, amelyeket az antant hatalmak megtiltottak neki a versailles-i békében, ezért cserébe betekintést adtak a szovjeteknek mindebbe. Az egyezmény energiapolitikai fontosságáról azonban kevesebbet beszélnek, pedig ez legalább akkora jelentőséggel bírt. Az üzlet lényege az volt, hogy az olajkitermelési bázissal nem rendelkező Németország technológiát és berendezéseket adott át a Szovjetuniónak, amely így megkezdhette már akkor tudottan hatalmas készletei feltárását, elsősorban a Baku környéki olajmezőkön. A Szovjetuniónak erre saját technológiája nem volt, az importra pedig sem elegendő pénze, sem kellően közreműködő potenciális szállítója nem volt. Németország a döbbenetes jóvátételi terhek alatt kínlódva, ha tudott is volna kőolajat vásárolni, nem tehette, mert a győztes hatalmak lényegében állandó embargó alatt tartották, csak elégtelen mennyiségben, könyöradományként tették lehetővé számára az olaj beszerzését. Az együttműködés kiterjedt arra is, hogy a német segítséggel kitermelt szovjet olajat Németország közreműködésével eljuttatták harmadik országok piacára, túl azon, hogy a németek megbízható, nagy volumeneket lekötő és állandó vásárlói lettek a Szovjetuniónak.

Az üzlet ragyogóan működött, olyannyira, hogy a „nyersanyagért technológiát és gépeket” elven folytatott kereskedelem még akkor is virágzott, amikor a második világháború alatt már mindkét fél a másikkal való, mindkettejük vezetői által elkerülhetetlennek tartott háborúra készült – a nyersanyagok között pedig értelemszerűen központi szerepe volt a kőolajnak. Az 1939. augusztusi Molotov-Ribbentrop paktum, illetve Lengyelország közös erőfeszítéssel történő megsemmisítése szélesre tárta a kaput a stratégiai kereskedelmi együttműködés felpörgetése előtt. 1940 februárjában a két, már egymás torkára fenekedő jó barát kereskedelmi egyezményt kötött, amely egészen 1941 júniusáig, a meglepetésszerű német támadásig zavartalanul üzemelt. Az üzlet katonai része a legérdekesebb. A körülményekre figyelemmel hajmeresztő, hogy mennyi és milyen minőségű haditechnikát és katonai szempontból releváns egyéb technikát és technológiát adtak át még ekkor is a németek, nyilvánvalóan a tervezett támadás meglepetésszerűségének – sikeres – biztosítása érdekében is, de a témánk szempontjából mégis az olaj a legérdekesebb. Csak az említett időszakban a Szovjetunió több mint 900 ezer tonna olajat szállított az ebben folyamatosan szűkölködő, ezért a lehető legnagyobb raktárkészletek felhalmozására törekvő német hadiipari gépezetnek.

Az egymás elleni háború természetesen egy időre pontot tett az üzletelés végére, de

NEM SOKKAL AZUTÁN, HOGY NÉMETORSZÁG – MÁRMINT AZ NSZK – ÚGY-AHOGY TALPRA ÁLLT, ÚJRAINDULT A BIZNISZ AZ OLAJ KÖRÜL.

A Barátság kőolajvezeték építéséhez a 60-as években az eredeti tervek szerint az NSZK szállította volna a speciális követelményeknek megfelelő, nagy átmérőjű acélcsöveket, ezek szállítására le is szerződtek a felek, azonban ez amerikai részről olyan heves tiltakozást és fenyegetéseket váltott ki, hogy a németek kénytelenek voltak kihátrálni a szerződésből. Ha kezd ismerős lenni a történet az Északi Áramlat 2 elleni amerikai tiltakozások és szankciók felől visszanézve, az nem a véletlen műve – 60 év nagy idő, de van, ami sosem változik. A Szovjetunió végül kifejlesztette a szükséges technológiát a csövek legyártásához. Csak remélni tudjuk, hogy ez önerőből történt, és nem az a padtársuk engedte meg, hogy lemásolják róla a megoldásokat, amelyik két évtizeddel korábban, egy világháború kellős közepén átadta nekik felsorolhatatlan egyéb tétel mellett a Bismarck csatahajó és más német hadihajók komplett terveit, gyártási és tesztelési dokumentációit, továbbá friss fejlesztésű harci repülőgépek mintapéldányait tucatszámra, a még akkor is szállított olajipari berendezések mellett, természetesen.

Mindegy is, a lényeg az, hogy a Barátság olajvezeték megépült, 1970-ben pedig az amerikai tiltások alól kibújva barterszerződést kötöttek a felek. Ezúttal az NSZK nem piszkos pénzért szállított – igen, megint – nagy átmérőjű, speciális kohászati technológiával készült acélcsöveket az épülő szovjet gázvezetékrendszerhez, hanem gázért cserébe. Első körben évi 3 milliárd köbméterben állapodtak meg – hol volt még akkor az Északi Áramlat-rendszer összesen 110 milliárd köbméteres kapacitása –, de hát minden üzletnek el kell kezdődnie valahol.

Ahogy teltek az évek, egyezmények sora követte egymást, a gázbiznisz egyre hízott, az olajválságok tovább erősítették az amúgy meglévő nyitottságot a Szovjetunió felől érkező szénhidrogénimport növelésére. Nem történhetett semmi, ami megzavarhatta volna az együttműködést. Erre kiváló példa Afganisztán Szovjetunió általi megszállása, illetve a szovjet SS-20-as rakéták rendszeresítése által kiváltott válság, melyben a NATO nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakéták százainak Németországba telepítéséről döntött 1979 végén. Néhány héttel később – mikor máskor – megkezdődtek az NSZK és a Szovjetunió közötti tárgyalások a Testvériség gázvezetékrendszer építésében való német részvételről. Szerencsére meg is tudtak állapodni, nem zavartatva magukat a közben zajló európai rakétaválságtól, amelyben Németország a legnagyobb mértékben érintett volt. Miközben telepítették hozzájuk a szovjet fenyegetést elrettenteni hivatott amerikai nukleáris fegyvereket, ők békésen építették a Testvériséget, sőt, a finanszírozásba is beszálltak, a kompresszorállomások megépítésére német bankok adták a hitelt. Az amerikaiak tajtékzottak, a Reagan-adminisztráció szankciókat vetett ki a vezeték építésében résztvevő vállalatokra… mindenki ismeri a történet lényegét, aki az elmúlt években olvasott a Trump-féle szankciókról az Északi Áramlat 2 kapcsán.

A szankciók legfeljebb csak nehezíthetik a körülményeket. A különböző gázprojektekben érintett német és orosz vállalatok nehezen áttekinthető mértékben összefonódtak, az egyes feladatokra létrehozott projektcégekben jellemzőek a közös tulajdonrészek és kereszttulajdonlások. A szisztéma nemcsak a német importot szolgálja ki remekül, hanem az oroszoknak a nyugat-európai gázpiacra való kijutását is. Az együttműködés nem lehetne tökéletesebb.

2011-ben, az Északi Áramlat 1 ünnepélyes átadásán Dimitrij Medvegyevvel nem csupán az orosz fizetési listán lévő Gerhard Schröder ünnepelt együtt, ott mosolygott elégedetten Angela Merkel és Helmuth Kohl is. Szó sincs arról, hogy Schröder elárulta volna a német érdekeket, és alávaló módon átszerződött volna az oroszokhoz. Azért engedte be a rókát a tyúkólba, mert a róka ott szokott megszállni, ha arra jár. Barátok.

A kutya ugat, a tenger alatti vezetéket építő hajó halad

Ha egy kicsit hátralépünk, és nem pusztán az aktuális híráramlást követjük, akkor teljesen egyértelműnek látszik, hogy nincs olyan amerikai szankció, nincs olyan erős – most már az LNG-export lehetősége miatt is motivált – amerikai érdek, nincs olyan forró nemzetközi válság, nincs olyan világpolitikai együttállás, nincs olyan német belpolitikai divathullám, ami a németeket és az oroszokat megzavarná abban, hogy úgy üzleteljenek olajjal és gázzal, ahogy üzletileg racionálisnak tartják.

Az Északi Áramlat 2-t alighanem befejezik és beüzemelik, csodaszámba menne, ha mégsem így történne. Ami pedig Navalnijt illeti, talán sikerül lebeszélnie valakinek a hazautazásról. Akkor talán életben hagyják.

(A cikk először a G7.hu-n jelent meg, 2020. szeptember 28-án. Címlapkép: nincs az a világpolitikai együttállás, ami érdemben megzavarná a német-orosz gázüzletet, a képen Vlagyimir Putyin és Angela Merkel forrás: The Duran)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.