Az én többletem a te hiányod
A rögzített árfolyamrendszernek számos szemmel látható előnye mellett sok hátulütője is akad, cikksorozatunk első, második és harmadik részében ezekre hoztunk történelmi példákat az ópiumháborúktól egészen az ázsiai valutaválságig. Most egy újabb időszak problémáit idézünk fel: a rögzített árfolyamrendszer a 2000-es években hozzájárult a 2008-as gazdasági világválság kialakulásához, valamint az eurózóna problémáihoz is.
Változások az 1990-es évek pénzügyi válsága után
A 90-es évek ázsiai valutaválsága után az érintett országok – de még a válságot megúszó Kína is – azt a tanulságot vonta le, hogy fegyelmezettebb gazdaságpolitikára és nagyobb valutatartalékokra van szükség. Az exportorientált ipari termelést helyezték a gazdaságpolitika fókuszába, hogy erősen pozitív külkereskedelmi mérleget és jelentős devizatartalékot hozzanak össze, ezzel védve ki a jövőbeli spekulatív támadásokat.
Mindezzel csak egyetlen probléma volt: törvényszerű, hogy ha valahol külkereskedelmi többlet van, akkor máshol külkereskedelmi hiánynak kell lennie. A folyamat egyensúlytalansághoz vezetett a világgazdaságban, az ázsiai országok külkereskedelmi többletét jórészt a nyugati országok külkereskedelmi hiánya nyelte el, és egyéb tényezők mellett ez is hozzájárult a 2008-as gazdasági világválság kialakulásához.
Az USA és Kína közötti rögzített árfolyamrendszer 2001-2009 között
2001 és 2009 között Kína hivatalosan rögzítette valutáját, a jüant az amerikai dollárhoz. Ez a döntés jelentős hatással volt mindkét ország gazdaságára és a globális gazdasági dinamikára. Kína számára a rögzített árfolyamrendszer lehetővé tette, hogy alacsony szinten tartsa valutájának árfolyamát, ezzel versenyképesebbé tegye az exportját. Az olcsó kínai áruk elárasztották az amerikai piacot, ami hozzájárult Kína gyors gazdasági növekedéséhez. Az USA számára azonban ez a helyzet növekvő kereskedelmi hiányt eredményezett, mivel az amerikai áruk kevésbé voltak versenyképesek a kínai importtal szemben, így a kínai kereskedelmi többletet, ami a GDP 10 százalékát is elérte, az amerikai kereskedelmi hiány nyelte el, ami elérte a hat százalékot is.
Normális esetben ez a folyamat a két ország valutájának fel- és leértékelődéséhez vezetett volna a piaci erőknek köszönhetően, ami visszavezette volna az országok közötti kereskedelmet az egyensúlyhoz. Kína azonban amerikai állampapírt vásárolt a kereskedelmi többletből, hogy rögzítve tartsa a két ország közötti valutaárfolyamot, ezzel pedig hatástalanította az egyensúlyhoz visszavezető piaci erőket.
A szokatlanul magas kereskedelmi egyensúlytalanság nemcsak az USA és Kína, de egyéb nyugati és feltörekvő ázsiai országok között is létrejött, mindez megnövekedett pénzkínálathoz vezetett az érintett nyugati országokban. A nagy pénzbőség pedig ha nem is közvetlenül idézte elő, de áttételesen hozzájárult a bankok hitelezési normáinak romlásához is, amely a számos sokat tárgyalt szabályozási és egyéb probléma mellett aztán a 2008-as pénzügyi válsághoz is vezetett.
Új egyensúly és felmerülő kihívások
A 2008-as válság után a legtöbb ország újragondolta külkereskedelmét, törekedve az egyensúlyra, elkerülve a fenntarthatatlan gazdasági folyamatokat. Az USA alacsonyabb kereskedelmi hiánya azonban új kihívást jelentett a világgazdaság számára. Ahogy azt az úgynevezett Triffin-dilemma is megfogalmazza, probléma fakadhat abból, ha a globális tartalékvaluta egyben egy adott ország nemzeti valutája is, mivel az adott országnak tartósan magas külkereskedelmi hiánnyal kell működnie annak érdekében, hogy elegendő mennyiségben kerüljön az adott valutából a világgazdaságba. Így az alacsony amerikai hiány csökkentette a dollár mennyiségének növekedését a világgazdaságban.
Annak ellenére, hogy a válságot követő 2009-2012-es periódusban a dollárkamatok relatíve alacsonyok voltak, és a Fed mindent megtett a likviditás növelése érdekében, a világ egy jelentős részének – néha még a nagy európai szereplőknek is – nehézséget okozott megfelelő mennyiségű dollárhoz jutnia, a Fed által biztosított likviditás jórészt az amerikai pénzügyi rendszerben maradt. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az USA-ban viszonylag gyorsan visszaállt a gazdasági növekedés, míg a világ maradék részében hosszú éveket kellett rá várni, hogy ez megtörténjen.
Sok feltörekvő országnak az IMF-hez kellett fordulnia különleges lehívási jogokért (SDR – special drawing rights), ami egy nemzetközi valutamixből álló hitel. Emiatt a kínai nemzeti bank elnöke, Zhou Xiaochuan 2009 márciusában amellett érvelt, hogy az IMF által menedzselt valutamixnek kellene a világ tartalékvalutájának lennie, hogy elkerüljük azokat a rizikókat, amelyek egyetlen ország valutájának használatából fakadnak.
Az európai fronton a helyzet változatlan
Hasonló folyamat játszódott le az Európai Unióban a 2000-es években az euró bevezetése után. A német márkát nagyon kedvező árfolyamon váltották euróra, ami jót tett a német gazdaságnak. A 90-es évek végének gazdasági vergődése után – amikor egyesek már „Európa beteg embereként” emlegették az országot – az euró lehetővé tette Németország számára más tényezők mellett (olcsó orosz nyersanyag és olcsó munkaerő beáramlása Kelet-Európából), hogy újból jelentős gazdasági növekedést érjen el, és export nagyhatalommá nője ki magát.
A hatalmas német külkereskedelmi többlet, továbbá az, hogy az euró rövidre zárta a természetes kiegyensúlyozó mechanizmusokat, gyakorlatilag blokkolta más országok azon képességét, hogy egyensúlyba hozzák nemzetközi külkereskedelmüket. Ellentétben Kínával, Japánnal és más ázsiai országokkal, amelyek felismerték a probléma fenntarthatatlanságát és kiegyensúlyozottabb külkereskedelmi politika felé indultak el, Németország nem volt hajlandó ezt megtenni, és hevesen küzdött azért, hogy a helyzet így maradjon. Németország mindmáig igen jelentős külkereskedelmi többletet tudhat magáénak sok szenvedő európai gazdasággal szemben.
A helyzet megoldásához Európában alighanem jelentős változásokra lenne szükség. A monetáris politika céljai között kellene szerepelnie a magas foglalkoztatottságnak és az egészséges gazdasági növekedésnek is az alacsony infláció mellett. Közös adósságra, kötvénypiacra és fiskális politikára lenne szükség, továbbá a pénzügyi rendszer nagyobb integrációjára, amely jelenleg elmarad Amerikával szemben. Ezek a kérdések azonban természetesen hatalmas politikai vitát generálnak, és látszólag áthidalhatatlan szakadék van a különböző országok véleménye között. Ha azonban az Európai Unió nem rendezi közös gazdaságpolitikáját, az könnyen vezethet hasonló katasztrófához, mint amilyeneket az előző cikkeinkben taglaltunk.
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
