A 90-es évek valutaválságai és a deviza shortosok nagy évtizede

Ahogy a cikksorozatunk első és második részében már említettük, a szemmel látható előnyök mellett sok kevésbé ismeretes hátulütője is van a rögzített árfolyamrendszereknek. Talán az egyik legszemléletesebb esete a problémáknak a 90-es évek végén kialakult devizaválság, ami végigsöpört egy tucatnyi olyan döntően feltörekvő országon, amely rögzített árfolyamrendszert alkalmazott az amerikai dollárral szemben (kivéve Angliát, amelyik a többi európai ország valutájához fixálta a sajátját). Ezzel szemben a deviza shortosok halálra keresték magukat az évtized során.

Az aranystandard újraéled

Az aranystandardból az 1930-as évek elején kiléptek a résztvevő országok a hosszú válság után, de a második világháború után újra igény támadt egy ilyen rendszerre, hogy biztosítsák a gazdasági, pénzügyi és árfolyamstabilitást, illetve hogy elősegítsék a nemzetközi kereskedelmet. 1944-ben, a Bretton Woods-i konferencián újra bevezették az aranystandardot, amelynek keretében az amerikai dollárt aranyra váltották, és más valutákat a dollárhoz kötöttek. Továbbá létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot is, hogy támogassák a résztvevő országok egészséges pénzügyi működését és fejlődését.

Az aranystandardot azonban újra kihívások érték, amikor az Egyesült Államok belesodródott a vietnámi háború mocsarába. A háború költségei és az ebből eredő költségvetési hiány miatt számos ország elvesztette bizalmát az USA hitelképességében, és elkezdték aranyra váltani a dollárban denominált valutatartalékaikat. Ennek eredményeként Nixon elnök 1971. augusztus 15-én ismét megszüntette az aranystandardot, és hagyta, hogy az amerikai dollár leértékelődjön. Ezzel a fix árfolyamrendszer ismét eltűnt egy időre, és a világ áttért a lebegő árfolyamok rendszerére.

Európai monetáris rendszer, Németország újraegyesítése és a font zuhanása

Ezt követően a meghatározó európai ország megalkották a saját rögzített árfolyamrendszerüket, hogy továbbra is stabilan tartsák a valutájuk árfolyamát, és erősítsék a gazdasági együttműködést. Ennek eredményeképpen létrehozták a „Kígyó” rendszert, amelyben a valutájuk árfolyamát egy +- 2,25 százalékos szűk sávban a dollárhoz kötötték, amit azzal szabályoztak legnagyobb részt, hogy a legerősebb devizájú ország vette a leggyengébb devizájú ország valutáját.

Ez a rendszer hamarosan problémákba ütközött, mivel a résztvevő országok gazdasági helyzete, és az adott országokban uralkodó infláció nagyban eltértek. Ennek következtében 1979-ben létrehozták az Európai Monetáris Rendszert (EMS), amely szigorúbb szabályokat és közös monetáris politikát vezetett be. Az EMS központi eleme az Európai Valutaegység (ECU) volt, amely egy valutakosárból állt, és szintén az árfolyamok stabilitását hivatott elősegíteni. Az EMS keretében az országok kötelezettséget vállaltak arra, hogy valutaárfolyamukat egy szűk sávon belül tartsák, és szükség esetén beavatkoznak a devizapiacon.

Az 1990-es német újraegyesítés után Kelet-Németországnak lehetősége nyílt arra, hogy valutáját nyugatnémet márkára váltsa, méghozzá igen kedvező 1:1-es árfolyamon. Ez azonnal 20 százalékkal növelte a pénzkínálatot. A gazdasági növekedés azonban nem volt elégséges ahhoz, hogy elnyelje ezt a hirtelen növekedést a pénzkínálatban, ráadásul Németországnak kölcsönt kellett felvennie Kelet-Németország újjáépítéséhez. Emiatt a német központi bank kénytelen volt megemelni az alapkamatot az inflációs félelmek miatt, mivel az 1920-as német inflációs válság rémképe még mindig aktívan élt a németekben. Mivel a német márka volt a legmeghatározóbb valuta ez Európai Monetáris Rendszerben, ezért ez komoly problémákat okozott a vele szoros gazdasági kapcsolatban álló törékenyebb országoknak.

Míg Németországban a gazdaság inkább a túlhevülés állapotában volt, aminek a kezelése kamatemelést igényelt, addig az Egyesült Királyság feje felett inkább a recessziós félelmek lebegtek, amik kamatcsökkentésért kiáltottak volna. Itt ráadásul a kölcsönből finanszírozott lakásvásárlás is népszerűbb volt, mint más országokban, a brit gazdaság tehát érzékenyebb volt a kamatemelésre. Végül az Egyesült Királyság az alapkamat növelése mellett döntött, hogy alátámassza a valutaárfolyamot, amelyet viszont erősen túlértékeltnek tartottak a pénzügyi szakemberek, emiatt hatalmas shortpozíciók alakultak ki a brit font ellen.

Miután a masszív shortpozíciók kiépülése nagymértékű tőkekiáramlással járt, a brit jegybanknak erős beavatkozásra volt szüksége. 1992. szeptember 16-án az alapkamatot 10 százalékra, majd egy napon belül 15 százalékra emelte, de végül meghajolt a spekulánsok előtt, és hagyta, hogy a font leértékelődjön, mivel kifogyott a devizatartalékokból. Ez végül „Black Wednesday”, azaz fekete szerda néven híresült el a gazdaságtörténelemben. Ezzel az Egyesült Királyság kiesett az Európai Árfolyam-mechanizmusból (ERM).

Néhány hónappal később Olaszország hasonló sorsra jutott, amikor hasonló spekulációs támadás érte a valutáját. A francia frank is célkeresztbe került, de ott a spekulatív támadás végül kudarcot vallott.

Válság Mexikóban

1994-ben a Fed úgy döntött, hogy megemeli az alapkamatot, hogy megelőző csapást mérjen az ébredező inflációra. Ez az intézkedés az úgynevezett „kötvénymészárláshoz” vezetett, és problémákat okozott a feltörekvő országokban. Ebben az időszakban a mexikói peso az amerikai dollárhoz volt rögzítve. A mexikói jegybanknak gyakran kellett beavatkoznia, és még rövid lejáratú, dollárban denominált adósságot is hajlandó volt kibocsátani a peso támogatása érdekében. Ezzel szemben az ország jelentős költségvetési hiánnyal küzdött. Emiatt sokan felismerték, hogy a peso túlértékelt, és mesterségesen magasan tartják, ezért elkezdtek spekulálni ellene shortpozíciók felvételével. 1994. december 20-án az árfolyam 13 százalékkal esett, majd a következő négy hónapban további 50 százalékkal zuhant. A jegybank erőfeszítései ellenére a peso értéke gyorsan csökkent, ami súlyos gazdasági válságot eredményezett Mexikóban.

Mexikó: turbulens időszak jöhet

2024. július 17. Tunkli Dániel

Lesz olyan pont, amikor Mexikó befektetési szempontból vonzó lesz, de ez még nem most van. Viszont ahogy a politika halad előre, a szélsőséges piaci reakciók kínálhatnak majd jó lehetőséget.

Ázsiai valutaválság

1997-ben a Fed ismét emelni kezdte az alapkamatot, hogy megelőző csapást mérjen az inflációs félelmekre. Ennek komoly következményei voltak a feltörekvő piacokon. Az ázsiai országok többsége erőteljes növekedést mutatott 1990 és 1997 között, legtöbbjük valutája pedig az amerikai dollárhoz volt kötve. A fogyasztók alacsony megtakarítási rátával rendelkeztek és szabadon költekeztek, ami erős nyomást gyakorolt az inflációra. Emiatt a központi bankok kénytelenek voltak növelni a kamatlábakat. A magas kamatok erős tőkebeáramlást eredményeztek. A bankok azonban nehezen tudtak kihelyezni ilyen nagy mennyiségű hitelt, ezért rosszul megalapozott és kockázatos projekteket kezdtek finanszírozni. Amikor a Fed megemelte az alapkamatot, a tőkeáramlás iránya megfordult, ami utat nyitott az ázsiai valutaválságnak. A tőkekivonás és a befektetők bizalomvesztése gyors valutaleértékelődést és gazdasági válságot eredményezett a térségben.

Az első ország, amely áldozatul esett a tőkekiáramlásnak, a spekulációnak és a leértékelődésnek, Thaiföld volt 1997 júliusában. Mivel más országok gazdasága szorosan kapcsolódott Thaiföldhöz, ez egy lavinát indított el. Sok ország megpróbálta megvédeni valutáját jegybanki beavatkozásokkal, saját valutáik vásárlásával, kamatemelésekkel és a devizás határidős ügyletek korlátozásával. Végül azonban szinte mindegyik ország térdre kényszerült, és el kellett engedni a rögzített árfolyamrendszert, ami nagymértékű leértékelődéshez vezetett.

Csak Hongkong volt képes megvédeni valutáját, míg Kína szinte teljesen kimaradt a válságból, mivel a kormány szigorúan rajta tartotta a kezét a gazdaságon és a költségvetésen, kevés teret hagyva ezzel gazdasági egyensúlytalanságok kialakulásának. Az IMF és Japán jelentős, több tíz milliárd dolláros pénzügyi mentőcsomagokat nyújtottak, hogy stabilizálják az érintett országokat, és helyreállítsák a piaci bizalmat. Az IMF hitelprogramokat indított, amelyek szigorú gazdasági reformokat és költségvetési megszorításokat írtak elő, míg Japán kétoldalú támogatásokkal és hitelekkel segítette a régió országait.

A devizaárfolyamra spekuláló befektetők hatalmas nyereséget értek el a válság alatt, amely nagyban befolyásolja mai napig a pénzügyi befektetőkről kialakult képet a nagyközönség szemében, sajnos, de érthető módon negatívan.

Oroszország, a könnyű préda

Oroszország számos gazdasági problémával küzdött az 1990-es években a Szovjetunió felbomlása és a privatizáció után. Az adóbevételek az állami vállalatok kiesésével csökkentek, az olajárak esése tovább rontotta a gazdasági helyzetet, és politikai instabilitás is fenyegetett. Az ázsiai valutaválság után a devizaspekulánsok Oroszország felé fordították a figyelmüket. Oroszországnak szintén nagy mennyiségű rövid lejáratú devizahitele volt 45 milliárd dollár körüli értékben, amire a költségvetési hiány finanszírozása és a rubel árfolyamának stabilan tartása miatt volt szükség. Ahogy a bizonytalanság megnőtt az orosz gazdasággal szemben, úgy kezdték kivonni a tőkéjüket a külföldi befektetők, ami komoly nyomás alá helyezte a rubelt. Mivel a jegybank bizonytalan volt és tétlen maradt a beavatkozás helyett, így Oroszország könnyű préda volt számukra. 1998 júliusában az IMF lépett közbe hitelnyújtással 22,6 milliárd dollár értékben, valamint gazdasági reformokat követelve annak fejében. Végül Oroszország feladta a harcot augusztus 26-án, a rubel árfolyama több mint 50 százalékot csökkent aznap a főbb devizákkal szemben.

Az IMF által megkövetelt reformok jelentős hatással voltak az orosz gazdaságra és politikai struktúrára. A kialakult helyzet egy nagyon éles politikai fordulathoz vezetett, ami azóta is meghatározó Oroszország és a világpolitika szempontjából.

Az instabil Argentína

Az utolsó áldozat a sorban Argentína volt. Az ország erős költségvetési és kereskedelmi hiánnyal küzdött, és 1998-ban mély gazdasági recesszióba került. A tőkekivonás megindult. Ahogy más országok leértékelték valutájukat az amerikai dollárral szemben, Argentína elveszítette versenyképességét és elkezdte felélni devizatartalékait. Végül 2001-ben az világtörténelem legnagyobb államcsődjét jelentette be, amikor 93 milliárd dolláros hitelt nem tudott visszafizetni, és valutája a következő hónapokban mintegy 70 százalékkal leértékelődött.
Ez súlyos társadalmi zavargásokhoz és politikai instabilitáshoz vezetett. Ami még rosszabb, hogy úgy tűnik, Argentína utána sem tanult a válságból, és hasonló problémák továbbra is fennállnak. Az ország gazdasági helyzete és politikai rendszere azóta is instabil maradt.

A vad angyal első epizódja

2024. július 24. Tunkli Dániel

Több mint hat hónapnyi kormányzás után úgy tűnik, hogy az anarchokapitalista gazdaságpolitikában hívő új elnök tényleg egy angyal eljövetele a befektetők számára. De vajon sikerrel járhat?

Mik a tanulságok?

A különböző történetek összetevői ugyan különböznek, de mindegyik rámutat, hogy a rögzített árfolyamrendszerek sérülékenyek lehetnek, ami leginkább gazdasági és pénzügyi turbulenciák idején domborodik ki. Megfelelő működésükhöz a nagyfokú fiskális és monetáris fegyelem elengedhetetlen, a legnagyobb veszélyt a költségvetési hiányból finanszírozott populista intézkedések jelentik. Továbbá szükség lehet bizonyos korlátozásokra a tőkeáramlás és a spekulációra használt bizonyos pénzügyi termékek terén, mint ahogyan azt Kína is alkalmazza. Ellenkező esetben a rögzített árfolyamrendszer könnyen gazdasági, pénzügyi és politikai káoszhoz vezethet.

(Borítókép: deviza shortosok nagy évtizede, forrás: Getty Images)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.