Naplóbejegyzés: A török populizmus végnapjai
A magyar inflációt még irigyelhetik is Törökországban, ahol a populista gazdaságpolitika elképesztő következményekkel járt. Az élelmiszerárak például már 90 százalékot drágultak. Az elszálló megélhetési költségek mindenkinek fájnak, és nem kizárt, hogy Recep Tayyip Erdoğan elnök bukását is elhozzák.
Épp négy éve írtam posztot a török puccskísérletről és választásokról, aminek apropójából átnéztük az ország helyzetét.
Most újra választások jönnek, frissítettem az adatbázist, ami teljesen lehozott az életről. Bár a híreket olvasva figyeltük a török makrót, ekkora pusztulást egyben látni megdöbbentő.
Akiknek a magyar infláció is irigylésre méltó
Napi téma baráti társaságokban, hogy milyen durva a 10 százalékos (kimutatott) infláció hazánkban, de mit élhetnek át a törökök a 70 százalékot meghaladó inflációjukkal, ami – csak hogy másik oldalról is kontextusba tegyük – még az argentinnál (50 százalék) is magasabb. A populista politika, a közgazdaságilag irracionális jegybanki politika odavezetett, hogy az élelmiszerárak egy év alatt 90 százalékkal drágultak.
Eközben a líra a dollárral szemben a 2018-as 5-ös szintjéről 17 fölé gyengült. Ilyenkor érthető módon megnövekszik a keménydevizák iránti igény az országban, mindenkori csúcsra emelkedett a bankrendszerben a dollarizáció. Míg 2018 elején a CDS felárak 200 bázispont környékén voltak, most a 800 bázispontot is elérték, amit már lehet a halálzónának tekinteni.
VAGYIS TÖRÖKORSZÁG NINCS MESSZE A TELJES GAZDASÁGI ÖSSZEOMLÁSTÓL. EMLÍTHETNÉK SZÁMOS MÁS GAZDASÁGI MUTATÓT IS, DE A LÉNYEG, HOGY A HELYZET DRASZTIKUSAN ROSSZABB, MINT NÉGY VAGY NYOLC ÉVE.
A társadalom ilyen mértékű elszegényedése gyakran politikai rezsimváltozáshoz, rosszabb esetben zavargáshoz, puccskísérlethez vezet. Erdogan 2002-es hatalomátvételében is kulcsszerepe volt, hogy a korábbi évtizedben hiperinflációnak voltak kitéve a választópolgárok, változást akartak. Akkor két éven belül egyszámjegyűre sikerült csökkenteni az inflációt, és egészen mostanáig viszonylag alacsony szinten maradt.
Most a helyzet azért más.
EGY ÁPRILISI FELMÉRÉS SZERINT A VÁLASZADÓK 36 SZÁZALÉKA NEM KÉPES FINANSZÍROZNI A SZÜKSÉGLETEIT, 44 SZÁZALÉKNAK PEDIG CSUPÁN ÉTELRE ÉS LAKHATÁSRA ELÉG A JÖVEDELME. AHOGY AZ ILYENKOR LENNI SZOKOTT, A VÁLASZADÓK 62 SZÁZALÉKA A KIALAKULT GAZDASÁGI HELYZETÉRT A KORMÁNYT OKOLJA.
Ez már politikailag is fájdalmas
Az elégedetlenség a népszerűségi statisztikák májusi mérésében is látványosan megmutatkozik. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) alkotta koalíció négy éve 53,7 százalékot ért el, most kicsivel több mint 37 százalékra mérik a parlamenti választásokon. Az ellenzéki összefogás, aminek két fő pártja a Köztársasági Néppárt (CHP) és a nacionalista Jó párt (IYI), az elmúlt négy évben kiegészült még három kisebb párttal, és a korábbi 34 százalékáról feljavult 48 százalékra. Mindeközben a kurd HDP párt nagyságrendileg tartotta népszerűségét (10,5 százalék).
A növekvő szegénység a társadalom széles rétegét érinti, de kifejezetten húsbavágó a nyugdíjasok körében, akik jellemzően AKP szavazók. De ezentúl rontotta még a kormánypártok megítélését a xenofób propaganda is, illetve a radikális fordulata a kurd kisebbség kérdésében.
Négy éve a választók 43 százalékra szavazott az AKP-ra, ugyanakkor a radikalizálódó nacionalizmus, számos szavazót vett el. Az AKP szavazótáborán belül jelentős mértékű volt a konzervatív vallásos kurdok aránya, akik az elmúlt időszakban elfordultak a regnáló elnöktől. Ennek látványos jele volt a megismételt isztambuli polgármesterválasztás, ahol az ellenzéki jelölt magabiztosan nyert, a győzelem kulcsát pedig éppen a kurdok jelentették: a tizenöt milliós városban közel két millióan élnek. Érdemes felidézni, hogy 1994-ben Erdogan maga is az isztambuli főpolgármesteri pozícióból lépett az országos politikai színterére.
Polgármester kihívók
Erdogan személyes elfogadottsága érdemben a pártja fölött szokott lenni, jelenleg 38-45 százalék körül szóródik, ami kevesebb, mint ami az elnöki újraválasztáshoz szükséges (50 százalék), de azt is látni, hogy az elnök külpolitikai konfliktusai, mint mondjuk a finn és a svéd NATO csatlakozásba való beleállás, növeli személyes népszerűségét.
Két erős ellenfele lehet Erdogannak az elnöki pozícióért: az első az ankarai polgármester Yavas (CHP), akit májuban közel 54 százalékos népszerűségre mértek, vele szemben Erdogant 36,5 százalékra mérik. Második a szintén CHP-s isztambuli polgármester Imamoglu, akit közel 50 százalékra mérnek, és amennyiben ő indulna, akkor Erdogan 41 százalékot érne el a közvéleménykutatók szerint.
Halálzóna környékén a török gazdaság
70 százalék feletti infláció, négy év alatt több mint 70 százalékot gyengülő deviza, 800 bázispont körüli csődkockázati felár. Nem túl jó számok ezek és jelen pillanatban nagyon nehéz is optimistának lenni Törökországra.
Érdemes azért ezeket a számokat mindig fenntartásokkal kezelni, nem ez lenne az első választás az utóbbi években, ahol a közvéleménykutatók teljesen félremérnek, sőt maga a választás időpontja sincs még kitűzve, így a statisztikák inkább érdekességek.
Az, hogy végül ki indul Erdogannal szemben, csak azután derül ki, hogy kiírják a választásokat. Nem valószínű, hogy erre hamarosan sor kerül, de ilyen gazdasági folyamatok mellett az idő nem Erdogánnak dolgozik. Érdemes követni az eseményeket, hamarosan kiderül, hogy a török populizmus extremitása, a közgazdaságtan alaptételeinek teljes figyelmen kívül hagyása milyen hatást vált ki a választókból.
(A cikk először a Forbes oldalán jelent meg 2022. július 12-én. Borítókép: Recep Tayyip Erdogan, forrás: Al Jazeera)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
