Ha inflációnak tekintjük a greenflációt, annak nagyon komoly következményei lehetnek

Isabel Schnabel, az Európai Központi Bank igazgatósági tagja szombati beszéde szerint amennyiben a zöld átállás inflációt hoz, az EKB-nak monetáris szigorítással kell majd rá reagálnia. Bár a kamatok ésszerű szintre való feltornászása már régóta indokolt lenne, a zöld átállás költségnövekedését inflációnak nevezni egyértelműen félreértés, a rá adott monetáris politikai válasz hibás döntés.

Magasabb életminőség magasabb áron

A greenfláció ugyanis nem infláció. A szigorodó környezetvédelmi előírások, az emelkedő környezetvédelmi adók, vagy az eltaktikázott globális energiapiaci csaták következtében emelkedő árakat tévedés inflációnak nevezni, és hiba a jegybankoktól várni a megoldást. Ezek nem monetáris problémák, a jegybankok nem tudják megoldani őket.

A greenflációnak nevezett zöld áremelkedés során nem inflálódnak az árak, nem veszít a pénz az értékéből, nem csökken a pénz vásárlóereje. Zöldebb körülményeket, jobb életminőséget teremtünk, magasabb áron. Aranyban mérve is emelkednek az árak, nem az euróval (forinttal, dollárral) van a baj. Az erőforrások értéke nő meg – részben természetes okok, részben szabályozói döntés hatására -, a pénz pedig mint kiváló értékmérő eszköz magasabb árak formájában megmutatja az értékváltozást nekünk.

Vannak árváltozások, amelyek mögött nem hibás pénzmennyiség és nem hibás kamatszint áll, és ezért a pénzmennyiség vagy a kamatszint változtatásával orvosolni sem lehet a problémát.

Stagfláció a hetvenes években – hibás döntések miatt

Láttunk már hasonló helyzetet, el is szúrtuk alaposan. A hetvenes évek két olajválságát és azok következményeit, köztük a többéves stagflációt – gazdasági stagnálás és áremelkedés – ma sokan várják megismétlődni a közelmúlt nyersanyagárrobbanása és a várt jegybanki szigorítás miatt.

Természetesen a történteket sok más tényező is alakította (köztük a dollár-arany konverzió megszüntetése, a kötött árak és bérek, a költségvetési deficit). De a lényeg leegyszerűsíthető arra, hogy a 73-as OAPEC olajembargó, valamint 79-ben az iráni válság következtében néhány hónap alatt többszörösére drágult az olaj. Ez az olajra erőteljesen építő amerikai gazdaság szinte minden szektorában jelentős költségnövekedést, és a költségek továbbhárítása révén áremelkedést eredményezett.

Bár az áremelkedést inflációnak tekintette a világ, az nem az volt. Nem a pénz veszített az értékéből, hanem az olaj értéke növekedett.

A helyzetet rontotta, hogy az amerikai gazdaságban a bérmegállapodások jelentős része a fogyasztói árindexhez volt kötve. Azaz az olajár robbanása lényegében automatikus béremelésekhez vezetett. Ezek valójában indokolatlan béremelések voltak, nem indokolta őket sem a pénz értékvesztése, sem az alkalmazottak vagy a vállalatok jobb teljesítménye. Még csak munkaerőhiány sem. Elsősorban az a félreértés állt mögötte, hogy a fogyasztói árindex és az infláció ugyanaz, és az infláció automatikus béremelést érdemel. A béremelés természetesen még tovább emelte a vállalatok költségeit, valamint a termékek és szolgáltatások árát, azaz az árindexet is.

A Fed közbelép

A vállalatok vállát így már két extra teher nyomta: az olajkartell durva olajáremelése, valamint az indokolatlan béremelések. Ezek önmagukban is vállalati csődökhöz, emelkedő munkanélküliséghez, gazdasági stagnáláshoz vagy akár recesszióhoz vezettek volna. De ekkor lépett közbe a jegybank. A Fed a fogyasztói árindex durva emelkedését inflációnak értelmezve erőteljes monetáris szigorítással reagált. Ezzel az egyébként is óriás teher alatt lévő gazdaságot lényegében megfojtotta.

A FED VÉGÜLIS MEGÁLLÍTOTTA AZ ÁREMELKEDÉST – A GAZDASÁG FÖLDBE DÖNGÖLÉSÉVEL.

Mit kellett volna tenni? A gazdaságot ért durva sokkra válaszul monetáris szigor helyett szelektív, célzott lazítás, a fogyasztói árindexhez kötött bérmegállapodások módosítása vagy felbontása. Valamint az inflációs várakozások sokkal szakszerűbb és tudatosabb menedzselése lettek volna a helyes lépések.

A Fednek meg kellett volna védenie a pénz értékébe vetett hitet. El kellett volna fogadtatnia, hogy a magas olajár nem a pénz értékvesztését, hanem az olaj értéknövekedését tükrözi, amit a pénz mint kiváló és stabil értékmérő eszköz érzéketlen módon megmutat nekünk. Rá kellett volna világítania, hogy ezt a problémát nem monetáris eszközökkel, hanem az olajtermelés, az olajkereskedelem és az olajra épülő gazdaság átalakításával lehet orvosolni.

A kamatemelés szükséges, de nem a zöldítés miatt

A pénzmennyiség bővítése a válság során – elsősorban a pénz forgási sebességének bezuhanása miatt – helyes döntés volt az EKB részéről. A gazdaság újraindulása mentén helyesnek tűnik a kamatok egészséges szintre történő fokozatos emelése is. A zöld átállásra hivatkozás azonban téves helyzetértékelésen alapszik, és gazdasági károkat okozó, hibás döntésekhez vezethet.

Ha a hetvenes évekhez hasonlóan, a zöld átállás költségnövelő hatását a központi bank szándékosan előidézett recesszióval kívánja orvosolni. Jó eséllyel sikerrel fog járni. A gazdaság leállítása, emberek milliónak munkanélkülivé válása kétségkívül meg fogja törni az árak emelkedését.

De csak addig, amíg ki nem mászunk a felesleges recesszióból. Utána minden folytatódik tovább, hiszen a zöld átállás emelkedő árai mögött nem a jegybank hibás pénzpolitikája áll, hanem az a tudatos döntés, hogy magasabb életminőséget akarunk. Előbb-utóbb el fogjuk fogadni, hogy ez magasabb árakkal is jár együtt.

(A cikk először a Portfolio.hu oldalán jelent meg 2022. január 12-én. Címlapkép: az Európai Központi Bank épülete Frankfurtban, forrás: Boris Roessler / EPA)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.