Haláltack

A helyzet amikor más alternatívát érdemes választani

Nem tudom, a címadó kifejezés mennyiben sorolható a vitorlás szakirodalom terminus technicusai közé, mindenesetre kamaszkoromban a Szpariban gyakran emlegettük végső megoldásként egy elrontott rajt vagy rajt utáni szerencsétlenkedés után. Lényegében arról szól, hogy ha a mezőny nagy része, vagy legalábbis a számunkra fontos része előttünk van, és nem sok esély van, hogy megfogjuk őket, akkor a pálya másik oldalára tartunk, mint amerre ők mennek. Utánuk haladva a nagyon valószínű vereség vár ránk, a másik oldal azonban adhat valamennyi esélyt, hogy egy szélforduló, erősödő szél vagy más szerencsés körülmény a mi oldalunkon lehetővé tegye, hogy utolérjük vagy akár lehagyjuk őket. Tapasztalatból mondom, előfordul, hogy a haláltack bejön. Lényegében dupla vagy semmi, játék a valószínűségekkel, amikor a tudás, a kitartás, a stratégiai gondolkodás, a jó rajt hiányában nincs más választásunk.

DE SEMMIKÉPP SEM AZ ALAP VAGY JÓ STRATÉGIA.

Az élet mégis gyakran produkál olyan helyzeteket, amikor kínunkban ezt az alternatívát választjuk. Ilyen például a magyar covidstratégia (már amennyiben ilyesmi létezik), amely a szó szoros értelmében véve is haláltack, hiszen pillanatnyilag hazánk a világ népességre vetítve (San Marinot nem számolva) második legrosszabb, koronavírus által okozott halálozási statisztikájával „büszkélkedhet”.

És ahogy a vitorlázás esetében, úgy itt is a rossz rajt, majd a rajt utáni sorozatosan rossz döntések vezettek el ahhoz, hogy jobb híján a pályának ezt az oldalát választottuk. Nevezetesen a késői és nem kellően átgondolt szigorítási lépésekkel, a már az induláskor is rossz állapotban lévő egészségügyi rendszerrel, az átoltottság mindenáron való növelésével az egész EU-s mezőnyt magunk mögé utasítva akartuk a járványt és a vírust legyőzni. Egyelőre úgy tűnik, nem sikerült. De nézzük a rajtot.

Az egészségügy helyzete

Nos, a rajt egyrészt stratégiai, másrészt taktikai szinten értelmezendő. Előbbi a hosszú távú, utóbbi a rövid távú cselekvésünkről szól. A hosszú távú folyamatok megértéséhez a rendszerváltásig kell visszamennünk, az azt követő három évtized lépéseihez, illetve azok hiányához.

Más területekhez hasonlóan az egészségügyben sem zajlott le rendszerváltás, ha pedig erre bármilyen kísérlet történt, hamar legyilkolták politikai (pl. egészségügyi népszavazás) vagy szakmai érdekek képviselői. Hurcoltuk tehát magunkkal a múlt nyavalyáit, kiegészítve a piacgazdasági hatások nem túl jó és nem mindig szerencsés választásaival. Mindezek eredményeként a magyar egészségügy a lehető legrosszabb kombinációjává vált a kádári szocialista „jóléti” örökségnek, és a csökevényes, nem hatékony, korrupt piacgazdasági hatásoknak.

Előbbi azt jelenti, hogy a társadalom nagy része messze nem a tőle elvárható módon járult hozzá a közösségi egészségügyi kiadásokhoz, potyautas volt, miközben életmódjának (cigi, alkohol, túlsúly, kevés mozgás, stressz stb.) következtében egészségügyi állapota a legrosszabbak közé sorolta, akár az EU, vagy az OECD keretein belül nézzük. Cserébe egy rosszul, korrupt módon (hálapénz, maszekolás állami eszközökkel, beszerzések, politikai bennfentesek, mint beszállítók) működő egészségügyet kapott. Utóbbi pedig azt jelenti, hogy az egészségügy a magán és az állami ellátás közötti arbitrázzsal működött, valamint az aktuális kormányzati és a mindenkori politikai szférához közeli szerencselovagok vadászmezőjévé vált, minek eredményeként a magyar társadalom egyre nagyobb része – az EU egyik legrosszabb várható életkor statisztikájával – jobblétre szenderült.

A világjárvány hullámainak kezelése

A koronavírus és az általa kiváltott világjárvány így egy meglehetősen felkészületlen magyar egészségügyi rendszerrel találta magát szembe, és egy év után sajnos azt kell mondanunk, maximálisan kihasználta a kínálkozó lehetőséget. A magyar kormány tavaly tavasszal, látva a járvány által nálunk előbb sújtott országok helyzetét, illetve felismerve a rendkívüli törvénykezés, az állami beszerzések és a szigorításokban rejlő politikai- hatalmi és üzleti lehetőségeket, viszonylag gyorsan és jól lépett. De utána félévre Csipkerózsika-álomba szenderülve figyelte, ahogy a járvány második, majd harmadik hulláma letarolja az országot.

Sokan azt gondolhatják, hogy az összeomlás szélére kerülő – csak az ott dolgozók kitartásának köszönhetően működő – egészségügy és világszinten is kiugró halálozási adatok árán legalább másoknál jobban sikerült megvédeni a gazdaságot és munkahelyeket. De sajnos nem így történt. És itt is a rajtig érdemes visszamenni.

A magyar gazdaság – és hosszú lenne ezen a helyen vizsgálni, hogy miért, de az elmúlt évtizedekben többször megtettem – a legkevésbé recesszió- és válságálló gazdaságok közé tartozik. Lényegében három évtizeden keresztül a magyar gazdaságpolitikusoknak egy dolgot kellett készség szinten ismerni: az IMF telefonszámát. Mára ez annyiban változott, hogy most már egyetlen telefonszámot sem kell ismerni, mert az EU stabilizációs és válságkezelési mechanizmusai bármilyenek is, kellő és automatikus segítséget jelentenek hibáink orvoslására. Taktikai szinten pedig azt a hibát követtük el, hogy prociklikus gazdaságpolitikát folytattunk a 2010-es évek második felében, vagyis nem tartalékoltunk eléggé az évtized végére a koronavírus járvány nélkül is esedékes világgazdasági recesszióra. Így történt, hogy a magyar gazdaságpolitika (mind a fiskális, mind a monetáris) az unió legkevésbé válságra felkészült országai közé sorolta hazánkat, nekünk akkor kellett viszonylag restriktívnek lenni tavaly tavasztól, amikor mindenki ész nélkül lazított. Erről itt olvashatnak bővebben.

A (szent) korona (gazdaság)tana

2020. május 20. Jaksity György

Sajnos a mostani válság előtt sincs lényegesen jobb állapotban a magyar gazdaság – ha az ország nemzetközi kitettsége és a magánszektor adóssága kisebb is –, mint 2008-ban. Elfelejtettük az aranyszabályt, hogy akkor kell tartalékot képezni a rossz időkre, amikor a gazdaság magától is működik.

A húsvét utáni tavaszi lendület már 2,5 millió legalább egyszer beoltott honfitársunk okán (időközben ez a szám 3 millióra emelkedett) kellő bátorságot adott az újbóli lazításhoz. Annak ellenére, hogy ebből a megelőző két hétben és a csak egyszer beoltottakat javarészt le kellene venni, hiszen nincs lényegi védettségük. Marad pár százezer ember. Elvileg több, mint huszonkétezer elhunyttal és egyszázalékos mortalitási rátával ehhez adódna még nagyjából kétmillió a vírussal már megfertőzött ember, de kérdés, hogy ez a védettség hány hónapig áll fenn. Amennyiben a jelenlegi hathónapos konzervatív feltételezéssel élünk ez a kétmilliós szám is a töredékére olvad. Igaz, az egyszázalékos mortalitás is durva becslés, tehát ha kisebb, akkor több ember esett át a betegségen, viszont átfedés lehet a betegségen átesett és utána vakcinát kapó emberek között – ezt pedig ki kellene szűrni.

Legyünk optimisták és tegyük fel, hogy vakcina vagy korábbi fertőzöttség okán durván két-három millió ember ma 80-90 százalékos védettséget élvez. Ugyanakkor a különböző becslések szerint a lazításhoz szükséges nyájimmunitás eléréséhez a társadalom 60-80 százalékának kellene védettséggel rendelkezni. Innen szép nyerni. Továbbá mire nyárra mindenkit sikerül beoltani, legalábbis azok közül, aki kéri, addigra az oltási lista elején lévők és a tavaly év végéig vírus által fertőzöttek egy része elvesztheti a védettségét, igaz erre és ennek mértékére értelemszerűen még nincs tapasztalati adatunk és elméletileg bizonyított becslés sem létezik. Mindenesetre a helyzet olyan, mint Akhilleusz és a teknőc versenye. A vírus kicsit mindig előttünk jár. Pontosabban bennünk. És mi büszkén szeljük a habokat, tovább a haláltackkon.

(Címlapkép: vitorlás a háborgó Atlanti-óceánon, forrás: Michael Eudenbach / Masterfile)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.