Super Mario mentheti meg Olaszországot?

A Super Mario név hallatán bizonyára sokan gondolnak a Nintendo nagy sikerű videójáték-sorozatára. Ezúttal viszont egy másik ,,Super Mario-ról” lesz szó, mégpedig Mario Draghiról, akit még február 3-án kért fel Sergio Mattarella köztársasági elnök a kormányalakításra és akire gyakran hivatkoznak így, mind az olasz, mind a nemzetközi sajtóban. Na, de mi is történt, hogy került Olaszország kormányválságba?

Mit várhat Olaszország Mario Draghitól?

Jelen blogbejegyzés a Budapest Investment Club és a Concorde Értékpapír Zrt. együttműködésének keretében valósult meg. A cikk szerzője Farkas Zsombor.

Conte 1.0 és Conte 2.0

Giuseppe Contét 2018 június elsején iktatták be, azóta két kabinetet sikerült elfogyasztania. Már az első Conte-kormányt is több hónapos egyezkedés előzte meg, végül a Matteo Salvini által vezetett jobboldali Liga és az inkább populista, elitellenes Öt Csillag Mozgalom (M5S) támogatásával alakult meg. Aztán 2019 augusztusában Salvini nyújtott be bizalmatlansági indítványt Conte ellen, aki ezután lemondott, a korábbi kormánykoalíció megbukott. Mattarella a pártokkal kezdett egyeztetni, amely eredményeként az Öt Csillag Mozgalom ezúttal a Demokrata párttal (Pd) együtt került kormányra Conte-val az élén, kigolyózva ezzel az egész lavinát elindító Salvinit.

Fontos megemlíteni Matteo Renzi nevét is, a korábbi kormányfő még 2019 szeptemberében lépett ki a Demokrata pártból, megalapítva az Italia Viva pártot, amely szintén a kormánykoalíció részét képezi. Pontosabban csak képezte, hiszen a legújabb kormányválságot épp a Conte és Renzi közötti vita robbantotta ki.

Az ellentét az Olaszországnak jutó 209 milliárd euró elköltésének a mikéntjében gyökerezett, az összeg az uniós újjáépítési csomag részeként jár az olaszoknak. Renzi emellett kritizálta a kormány járványkezelését is. Az ellentét idén januárban odáig fokozódott, hogy Renzi egy sajtótájékoztatón bejelentette a pártjába tartozó két miniszterének a lemondását, ezzel gyakorlatilag megszüntetve a második Conte-kormány parlamenti többségét.

Conte bizalmatlansági indítványt nyújtott be saját maga ellen, hogy megmérettesse a képviselők között a támogatottságát. Az indítványról január 18-án szavaztak az alsóházban, egy nappal később pedig a szenátusban. A miniszterelnök mindkét alkalommal megnyerte a szavazásokat, a szenátusban méghozzá úgy, hogy a korábban már lemondott két minisztere, akiket a pártjuk (Italia Viva) felszólított a tartózkodásra, mellette szavazott.

Draghi a láthatáron

Conte azonban hiába élte túl a két szavazást, nem tudott a pártokkal úgy megegyezni, hogy többségbe kerüljön, ezért január 26-án ismét benyújtotta a lemondását, hogy időt nyerjen magának a további egyeztetésekre. Ez meghiúsult, miután a köztársasági elnök megelégelve a patthelyzetet, február 3-án felkérte Mario Draghi-t a kormányalakításra. Ezt az Európai Központi Bank korábbi elnöke fenntartással ugyan, de elfogadta.

Mattarella amiatt tehette ezt meg, mert az olasz politikai rendszerből fakadóan, a mindenkori köztársasági elnök alkotmányos joga a miniszterelnök kinevezése és nem a választópolgároké. Draghi-ra pedig azért eshetett a választás, mert az imént vázolt kormányválság feloldására, egy olyan nagy hitelességgel rendelkező, a pártpolitikán kívülről jövő személynek lehet csak esélye, mint amilyen maga Mario Draghi. A frissen megbízott Draghi előtt négy opció volt:

• Egy pusztán technokrata kormányt alakít, amely azt jelentené, hogy a választópolgárok által a Parlamentbe juttatott pártok képviselőit a kormányból kihagyva, szakértőkkel tölti fel a kabinetjét.
• Megpróbál a pártokkal egyezkedni, abban bízva, hogy egy esetleges többséget képes lesz létrehozni.
• Vegyesen vesz be technokratákat és politikusokat a kormányába.
• Amennyiben az előbb említett kísérletek kudarcba fulladnának, visszaadja a felkérést az államfőnek, ezzel tovább mélyítve a kormányválságot és jó eséllyel előrehozott választások következnének.

Conte lemondásának a pillanatában a korábbi kormánypártok, a Demokrata Párt és az Öt Csillag Mozgalom, értelemszerűen elvesztették azt az embert, akit támogattak, emellett a népszerűségük is csökkenőben volt. Az Swg névre hallgató olasz közvélemény-kutató intézet szerint az előbbi párt 19,6 százalékon, míg az utóbbi csak 15,7 százalékon állt január 27-én.

A legerősebb ellenzéki párt a Liga, mely 23,5 százalékos támogatottsággal bírt, előrehozott választásokat sürgetett, hogy tovább növelje támogatottságát, feltételezése, hogy ez sikerülhet a korábbi kormánypártok alacsony népszerűségét látva nem volt alaptalan. A kormányválságot kirobbantó Renzi pártja 3 százalékon, a Fratelli d’Italia 16,3 százalékon, míg a Silvio Berlusconi nevével fémjelzett Forza Italia 6,3 százalékon állt.

Miután Draghi találkozott a köztársasági elnökkel, rögvest elkezdett tárgyalni a pártokkal, február 11-én pedig az M5S egy online közgyűlés formájában szavazott arról, hogy támogassák-e Draghit. A párttagok 59 százaléka mellette voksolt, ezzel Draghi megnyerte a legtöbb alsóházi képviselővel rendelkező – szám szerint 191 a 630-ból – párt támogatását.

A második legtöbb képviselőt felmutató – összesen 131 – párt vezetője, Salvini is olyan nyilatkozatokat tett, melyek azt sugallták, hogy egy húron pendülnek Draghi-val – legalábbis ő ezt próbálta mutatni – és, hogy ők is részt vennének a formálódó kormányban. Két mikropárt, a Viva Italia és a Liberi e Uguali pedig már a legelejétől támogatták. A Fratelli d’Italia volt az egyetlen párt, aki nyíltan elutasította Draghi-t.

Február 12-én pénteken azonban az a pletyka kezdett el keringeni, hogy egyre közelebb kerül egymáshoz a pártok és Draghi álláspontjai. Draghi még aznap este Mattarella-hoz ment, aki hivatalosan is kinevezte miniszterelnöknek, ezután pedig bemutatták a 23 főből álló kabinetjét, ahol egyaránt megtalálhatók technokraták és politikusok is.

Az M5S négy, a Pd, a Liga, és a Forza Italia egyaránt három fővel, míg az Italia Viva és a Liberi e Uguali egy-egy fővel került be a kormányba, nyolc technokrata mellett. A Liga a hírek szerint azzal a feltétellel állt be Draghi mögé, ha nem lesznek adóemelések, valamint nem tölti ki a 2023-ban tartandó választásokig hátralévő időt. Míg a M5S, amely a zöld gondolat legjelentősebb olaszországi képviselője, saját magának kért és kapott egy új minisztériumot, mely az ,,ökológiai átmenetért” felel.

Február 13-án szombaton Draghi beiktatása is lezajlott, ezután hétfőn és kedden bizalmi szavazásra került sor, mind az alsóházban, mind a szenátusban, amiken Draghi jelentős támogatottságot szerzett. Habár választások nélkül került hatalomra, az Istituto Piepoli friss közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 85 százaléka jónak vagy megfelelőnek nevezte Draghit a pozícióra, amely természetesen nem ér fel egy választáson megszerzett legitimációval, de azért jól mutatja, hogy az olaszok nagy része bízik benne. Kicsit árnyalva, az eredmény nem csak az ő személyének szól, hanem annak is, hogy egy másik közvélemény-kutatás szerint az olaszok 80 százaléka nem akarna előre hozott választásokat.

Van megoldandó probléma bőven

Draghi a február harmadikai beszédében a legfontosabb megoldandó problémák között a járvány legyőzését, az oltási terv minél rövidebb idő alatti végrehajtását, a társadalmi kohézió megteremtését és az gazdaság újraindítását említette. A beiktatása után pedig már adóreformokról, a digitalizáció felgyorsításáról, a bürokrácia csökkentéséről, a fosszilis tüzelőanyagokról való áttérésről is beszélt, mint az éppen formálódó programja sarokkövei.

Becslések szerint 2020-ban az ország GDP-je 9 százalékponttal csökkent, a GDP-arányos államadóssága – Görögország után a második legmagasabb az EU-ban – tavaly majdnem elérte a 160 százalékot, és a pandémiában is már több, mint 93.000-en vesztették életüket.

A munkanélküliség 9,84 százalék volt 2020-ban, de ha az elmúlt bő tíz év trendjét vesszük, akkor az eurózóna átlaga alatti munkanélküliségi rátával rendelkező országból 2016-ra már a harmadik legnagyobb munkanélküliséggel bíró ország lett.

Megjegyzés: munkanélküliségi ráták alakulása az Eurózóna országaiban, pirossal az Eurózóna átlaga, kékkel Olaszországé, forrás: OECD

A gazdaság a 2008-as válság óta lassú ütemben növekszik, elmaradva az eurózóna átlagától, ami mély strukturális problémákra vezethető vissza: az ország elavult gazdasági szerkezetére, az alacsony termelékenységére, valamint az Észak- és Dél-Olaszország közötti jelentős fejlettségbeli különbségekre.

Olaszország az EU harmadik legnagyobb gazdasága, ezért az EU jövője szempontjából is kulcskérdés az ország gazdaságának minél előbbi talpra állítása. Nem véletlen került a 750 milliárd eurós helyreállítási alapból több mint 200 milliárd euró az olaszokhoz.

Hogyan reagáltak a tőkepiacok?

2011 és 2019 között Mario Draghi volt az EKB elnöke, amely élén kellett megküzdenie a 2012-es euróövezeti válsággal, melyet sikeresen kezelt, jelentős mennyiségi lazítás árán. Jegybank elnöki teljesítménye okán meglehetősen pozitív kép alakult ki róla az európai elit körében, amelyhez hozzájárult a szilárd EU-pártisága is.

Ennek megfelelően a milánói tőzsde indexe (FTSE MIB) a január 28-i mélypontjáról február 8-ig több mint 10 százalékot emelkedett, mutatva a piaci szereplők Draghiba vetett bizalmát. Míg az UniCredit stratégái szerint az olasz közepes- és nagy kapitalizációjú papírokban jó eséllyel lehet egy 10 százalék körüli emelkedés meg ebben az évben.

A 10 éves olasz és a 10 éves német államkötvény hozamok közötti spread is közel 5 éves mélypontra süllyedt Draghi kinevezésének hírére.

Normális esetben nem lenne elvárható Draghi-tól, hogy pont a koronavírus járvány alatt oldjon meg olyan mélyen gyökerező problémákat, amelyek az országot hosszú évek óta sújtják. A volt kormányfő Enrico Letta szavaival élve, azonban a jelenlegi szituáció ,,a legnagyobb lehetőség Olaszország megváltoztatására a Marshall-segély óta”.

Az új kormány legnagyobb fegyvere egyértelműen az, hogy diszponálhat a több mint 200 milliárd eurós uniós források fölött. Ez a fegyver természetesen visszafelé is elsülhet, ha nem tudják hatékonyan elkölteni, például mert a pártok összevesznek rajta. Utóbbira Olaszországban pedig csak a közelmúltban is jó pár példát találhatunk.

(Címlapláp: Mario Draghi a Palazzo del Quirinale-ban február 3-án, forrás: Michael Probst / AP Photo)

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.