Nem lesz háború, de a Hormuzi-szoros blokkolása is veszélyes lehet
Nem az atomfegyver fejlesztésével kapcsolatos iráni fenyegetés a legnagyobb fegyver Teherán kezében, hanem a Hormuzi-szoros blokkálása: a Perzsa-öböl bejáratának elzárása ugyanakkor immáron nem is annyira a nettó olajexportőrré vált USA-t, hanem a környező arab olajexportőr országokat, és felvevő piacaikat, elsősorban Kínát hozná nehéz helyzetbe.
Teherán folyamatosan feszegeti a határait, teszteli, mi az a pont ameddig elmehetnek a Trump adminisztrációval szemben – írtuk októberben, amikor a világ legnagyobb olajtársaságát az Aramco-t érte támadás, és ezzel a szaúdi olajtermelés fele ideiglenesen kiesett. Ahogy akkor fogalmaztunk, olyan volt a helyzet mintha Teherán gyufát dobálna, az olajos hordók felé, várva, hátha egyszer valamelyik felrobban. Azon az állásponton voltunk, hogy lesz „robbanás”: egy idő után Amerikának, ha akar, ha nem, reagálnia kell az eseményekre – részben, hogy megállítsa Teheránt részben, hogy nagyhatalmi presztízsén se essen csorba. De a másik oldalról Teherán joggal mérte fel úgy a helyzetet, hogy az USA olajigényét, illetve Trump nemhivatalos, de sokszor megerősített külpolitikai doktrínáját tekintve (az USA-nak nem kell törődnie a világ különböző “shit hole”-jaival, csapatkivonások Szíriából), hogy itt az idő tesztelni, kiszorítható-e az USA a Közel-Keletről.
Irán valódi célja az USA kiűzése a Közel-Keletről – és most közelebb van hozzá, mint valaha
Teherán nagyon jó időzítéssel piszkálja az oroszlán bajszát, és a minden korábbinál reálisabb hosszú távú cél – az USA közel-keleti pozícióinak feladásának kikényszerítése – reményében az sem nagyon zavarja, ha átmenetileg nemhogy enyhítenék, hanem szigorítanák a szankciókat.
Teherán „kicsiben kezdte”, és folyamatosan emelte a tétet:
- júniusban előbb tankerhajókat támadott meg,
- majd még szintén júniusban az iráni légvédelem lelőtt egy amerikai felderítő drónt,
- júliusban egy brit tankert foglaltak el a Hormuzi-szorosban,
- szeptemberben pedig már a szaúdi Aramco létesítményeit támadták drónokkal.
Az évtizedes konfliktus felerősödésének egyik legfontosabb összetevője persze a 2015-ös iráni atomalku felmondása az USA részéről, Trump 2018-ban vezetett be újabb szankciókat Teheránnal szemben. Az elégedetlenség a gazdaságilag egyre nehezebb helyzetbe kerülő országban a kormánnyal szemben is nőtt, de az USA iraki nagykövetségénél zajló decemberi tiltakozásokban szervezésében is mindvégig látszott Irán keze is. A bagdadi követség elleni állítólagos támadás terve lehetett az egyik oka az USA keményebb fellépésének is.
A válaszcsapás során az USA kiiktatta Irán második számú vezetőjét, Kászim Szulejmáni-t, ezzel bizonyítva, hogy bárkit képesek likvidálni, komoly csapást mérve az iráni katonai szervezetek működésére. Ha kontextusba szeretnénk helyezni, Szulejmáni likvidálása közel olyan szintű csapás, mintha Teherán likvidálta volna a CIA főnökét, Gina Haspel-t.
A kölcsönös fenyegetések és válaszcsapások kilátásba helyezése ellenére Irán az elmúlt napokban gondosan ügyelni látszott arra, hogy katonai akcióinak ne legyen amerikai áldozata – a helyzet így várhatóan inkább lecseng. Véleményem szerint mindkét fél számára fontos, hogy elkerülje a nyílt háború kirobbanását. Irán esetében, azért mert nem rendelkezik azzal a gazdasági vagy katonai erőforrással, hogy reménye legyen a győzelemre, az USA számára viszont azért mert akkora erőforrással azért rendelkezik Irán, hogy hatalmas (belpolitikailag teljesen vállalhatatlan) veszteségeket okozzon az amerikai csapatoknak egy szárazföldi nyílt konfliktusban.
Irán fegyvertárában két erős és sokat emlegetett fegyver van. Egyik a nemrégiben felrúgott nukleáris megállapodásban tiltott atomfegyverek fejlesztése, a második a Hormuzi-szoros blokád alá vétele. Bár az előbbi hangzik rémisztőbben, mégis a szoros lezárása a komolyabb – és könnyebben élesíthető – fegyver Irán számára. A szoroson napi 21 millió hordó olaj megy át, ami a világ fogyasztásának 20 százaléka. Szinte minden környező arab ország számára komoly anyagi veszteséget jelentene a szoros lezárása, mivel nincsenek, vagy nagyon drágák az alternatív útvonalak.
Az EIA (az USA Energiainformációs Ügynöksége) ábráján jól látható, hogy a szoros lezárása nem az amerikaiakat, hanem a kínai és a szaúdi királyságot hozná kellemetlen helyzetbe. Utóbbi nem tudná eladni áruját, míg az előbbinek máshonnan, kellene beszereznie az olajat. Az ábrán jobbra felül látható a szoroson átvitt napi olajmennyiség, az alsó két ábra pedig a kitermelő illetve felvevő országokat mutatja: jól látszik, hogy az ázsiai térség ellátását, illetve a szaúdi és iraki exportot fenyegeti elsősorban az öböl kapujának elzárása.
Amennyiben marad egy alacsonyabb intenzitású konfliktus, amelyben mindkét fél figyel arra, hogy a helyzet ne is nagyon tudjon eszkalálódni, könnyen Irak lehet a legnagyobb vesztes. Miután az USA immáron nettó olajexportőr, érdeke lehet Irakot hasonló szankciók alá vetni, mint tette Iránnal: ezzel részben csapást mér az ellenfelére, és az olaj árfolyamának felpattanásával az amerikai kitermelőket hozza kedvező helyzetbe.
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
