Két éve pusztít a Brexit – és hol van még a vége
Permanens brit kormányválság, kommunista programot idéző ígéretekkel operáló Munkáspárt, az unióból való kilépést illetően teljes, a lakosságon és a pártokon belül is megmaradt megosztottság, már látható, de hangsúlyozottan egyelőre kevésbé érezhető gazdasági károk, az Egyesült Királyságból való kilépéssel fenyegető skótok – a Brexit már eddig is pusztító volt, és kevesebb mint egy év van hátra a brit kilépésig. Hiú reménynek tűnik, hogy a briteknek sikerülne középutas megoldást kiharcolniuk, az EU nem teheti meg, hogy nem bünteti az unióból fakadó gazdasági előnyök elvesztésével a kilépőket.
A múlt héten, a Brexit népszavazás második évfordulójának hetében Őfelsége kormánya ismét hatalmas sikert ért el: tudniillik életben maradt, már megint. Ezt a hétről-hétre ismétlődő rendkívüli fegyvertényt rendre alábecsüli a fanyalgó hazai és európai közvélemény, holott Nagy-Britannia kétségbeejtő politikai káoszában ez emberfeletti teljesítményt követel a komplett brit politikai elittől.
A STRATÉGIAI ÖNGYILKOSSÁG DRÁMÁJA KÖZELÍT A TETŐPONTJÁHOZ, HA NEM TÖRTÉNIK CSODA, 2019. 03.29-ÉN A BRITEK KILÉPNEK AZ EURÓPAI UNIÓBÓL
elveszítik hozzáférésüket az egységes piachoz, és gazdasági értelemben egyedül maradnak abban a világban, amely éppen ezekben az években lép egyet visszafelé, a kapitalizmus bezárkózó, protekcionista modellje felé. A hátralévő időszakban blogunkon intenzíven követni fogjuk a végjátékot, bemelegítésként pedig az alábbiakban röviden átfutjuk az alapkérdéseket.
Mi történt eddig az EU és Nagy-Britannia közötti tárgyalásokon?
A rövid, de tartalmilag teljesen korrekt válasz az, hogy semmi. A népszavazás óta eltelt 24 hónap első fél éve a gyászmunkára ment el, azt követően pedig kialakultak ugyan a tárgyalások intézményi keretei, világossá váltak a feloldhatatlannak tetsző ütközési pontok, de tárgyalásokról, azaz
VISZONOSSÁGI ALAPON KÖTÖTT ALKUKRÓL, KÖLCSÖNÖS ENGEDMÉNYEKRŐL, ÚJ MEGOLDÁSOKRÓL NEM BESZÉLHETÜNK.
Ennek oka látszólag a brit álláspontok kiforratlansága, állandó és hektikus változása, de a valódi ok ennél is kellemetlenebb: Nagy-Britanniának a kilépéssel kapcsolatban nincs tárgyalási pozíciója az Európai Unióval szemben. Minden ellenkező diplomáciai kinyilatkoztatással szemben az EU büntetni akar, létérdeke, hogy így tegyen, meg kell mutatnia, hogy a kilépéssel nem lehet jól járni, az amúgy is súlyos próbáknak kitett belső kohézió nem viselné el, ha egy kilépő tagállam sikertörténetet faragna az Unió elhagyásából.
Nagy-Britanniát az európai döntési központok bajkeverő dezertőrként kezelik, a szívük biztosan őszintén fáj érte, de nincs más választásuk, könyörtelenül meg kell büntetniük. Az eszközök adottak, nem kell tenniük semmi különöset, egyszerűen újra és újra vissza kell utasítaniuk a dezertőr szánalomra méltó kegyelmi kérvényeit, amelyek lényege mindig ugyanaz: a tagság előnyeit szeretnék elválasztani a tagság hátrányaitól. Az egységes piacot a személyek szabad mozgásától, a közösségi jogtól, az Európai Bíróságtól, a közös európai szabványoktól, a támogatási politikától, a brüsszeli vízfejtől, a szörnyűséges együttdöntési mechanizmusoktól. Ez azonban nem lehetséges, ahogy Wolfgang Schauble korábbi német pénzügyminiszter ékes angolsággal megfogalmazta közvetlenül a népszavazás után: „Out is out.”
Az EU álláspontja: a négy szabadság oszthatatlan
A brit népszavazás után Angela Merkel a rá jellemző bársonyos hangütéssel türelmet kért a britek számára, a veszteségek és a fájdalom minimalizálásáról beszélt, de néhány héttel később már ő maga adta ki a jelszót: nem lehetséges a „cherry picking”, a négy szabadság együtt, elválaszthatatlanul képezi az európai integrációs architektúra gazdasági fundamentumait.
VAGY LEHETSÉGES AZ ÁRUK, A SZOLGÁLTATÁSOK, A TŐKE, ÉS A MUNKAERŐ SZABAD ÁRAMLÁSA EGYÜTT, VAGY EGYIKÉ SEM LEHETSÉGES.
Ehhez pedig óhatatlanul kapcsolódik számos területen a közösségi jog, maga a joganyag éppúgy, mint az érvényesítésének a mechanizmusai, a Brexit-párti politikai vállalkozók főmumusával, az Európai Bírósággal együtt.
Ez a csomag nem darabolható, tehát az EU álláspontja az, hogy a britek vagy megtartanak minden lényeges, a tagsághoz kapcsolódó kötelezettséget, kifizetik a kiléptetésükkel kapcsolatos károkat, mindezt úgy, hogy a kilépéssel értelemszerűen lemondanak a döntések befolyásolásának lehetőségéről, vagy kikerülnek az egységes piacról.
Az utóbbi esetben kemény tárgyalásokkal, korántsem magától értetődő feltételekkel elérhetnek egy viszonylag barátságos kereskedelmi megállapodást, akár egy kizárólag az árukra vonatkozó, azaz a szolgáltatásokat, bennük a Londonnak kiemelten fontos pénzügyi szektort nem tartalmazó vámuniót is. Az EU által kötött vámuniók a méretéből és a gazdasági potenciáljából adódóan nem éppen szimmetrikus keretei a gazdasági együttműködésnek, kellemetlen sajátosságuk, hogy ha az EU köt egy kereskedelemi megállapodást egy harmadik féllel, akkor az kötelezővé válhat a vámunióban lévő kisebb partnereire, miközben ezen partnerei nem köthetnek olyan kereskedelmi egyezményeket harmadik felekkel, amelyekhez az EU nem járul hozzá.
Nyitva van tehát a lehetőség, hogy Nagy-Britannia úgy kapcsolódjon az EU-hoz, ahogy Norvégia, amely tagja az Európai Gazdasági Térségnek, a Schengeni Egyezménynek, befizet az Unió alapjaiba, és köthet egy egyszerű, az árukra vonatkozó egyezményt, akár vámunió keretében, mint Törökország vagy Kanada.
A KETTŐ KÖZÖTT CSAK FANTASZTA BRIT POLITIKUSOK FEJÉBEN LÉTEZNEK MEGOLDÁSOK, AZ EU BREXIT-FŐTÁRGYALÓJÁNAK AKTÁIBAN NEM.
Vagy ez, vagy az.
Tényleg, mit akarnak a britek?
Érdemes a kérdést kétfelé bontani: mit akarnak a britek úgy általában, és mit akarnak a brit politikusok. Kezdjük az utóbbival.
Aki naprakész szeretne lenni a Brexit politikai hírfolyamában, mint balszerencséjére e sorok írója, az sajnos ugyan a lehetetlenre vállalkozik, jutalma ellenben, hogy egy nagyszerű ország választott politikusaival a főszerepben élvezhet egy egyszerre csodálatos és rémületes politikai valóság-show-t.
A kormányban és az ellenzékben egyaránt van, aki vámuniót szeretne, és van, aki életét és vérét adná, hogy ez ne következhessen be.
VAN, AKI SZÍVESEN VISSZACSINÁLNÁ AZ EGÉSZET, MEGINT MÁSOK AZ EU-RÓL VALÓ HERMETIKUS LEVÁLÁST SZORGALMAZZÁK.
A múlt héten éppen a parlament szerepe körüli vitába bukott bele kevés híján a kormány, a Brexit-ről szóló törvénybe ugyanis a Lordok Háza és számos alsóházi képviselő szerette volna beleégetni, hogy a parlament megállíthassa, érdemben befolyásolhassa a folyamatot, ha semmiféle megállapodásra nem jutnak az EU-val – függetlenül attól, hogy
AZ EU JOGÉRTELMEZÉSE SZERINT A FOLYAMAT NEM LEÁLLÍTHATÓ AZUTÁN, HOGY EGY TAGÁLLAM ELINDÍTOTTA AZT A LISSZABONI SZERZŐDÉS KILÉPÉSRE VONATKOZÓ SZABÁLYOZÁSA ALAPJÁN
Ez pedig megtörtént 2017. 03.29-én.
Kormánytagok szabotázzsal és árulással vádolják egymást, teljesen megszokott, hogy Boris Johnson, a szórakoztató stílusú, bohókás külügyminiszter, a Brexit egyik élharcosa a Brexit elszabotálásával gyanúsítja a pénzügyminisztériumot, vagy jobb napjain a miniszterelnököt. Azt a Theresa May-t, aki úgy vállalta a Brexit levezénylését és sikerre vitelét, hogy előzőleg miniszterként végigcsinálta a maradás-párti, EU-párti kampányt, és akinek a legfőbb zsarolási potenciálja ezzel együtt az, hogy ha lemondana, akkor sorsot kellene húznia a potenciális utódoknak, minden jel szerint ugyanis
FÉLIG-MEDDIG NORMÁLIS POLITIKUS ÖNKÉNT NEM AKARJA ÁTVENNI A KORMÁNYRUDAT EGY ILYEN BORZALMAS HELYZETBEN.
Palmerston, Churchill, Thatcher forog a sírjában.
Kommunista programmal jönne a Munkáspárt
Mindehhez képest a kormány és az ellenzék viszonya már szinte szóra sem érdemes, az ellenzék meghatározó egyéniségei nem elsősorban a Brexit-hez való viszonyukkal vetetik észre magukat, hanem azzal, hogy – tisztesség ne essék szólván – a kommunista világmozgalom legdicsőségesebb napjait idéző felfogásban készülnek a kormányzásra, napról-napra jobb esélyekkel.
Jobbnál-jobb ötletekben nincs hiány a Munkáspártnál:
- közüzemi szolgáltatók, a posta, a vasúttársaságok visszaállamosítása,
- olyan országos hálózattal rendelkező állami fejlesztési bank létrehozása, amelynek célja kifejezetten a piaci alapon működő bankok által nem hitelképesnek nyilvánított kis- és középvállalkozások hitelezése… ami ugyebár közismerten a prudens banküzem melegágya;
- a piaci alapon működő bankoknak pedig törvényben tiltanák meg, hogy bezárjanak egy bankfiókot, ha erre a helyi közösség szerint szükség van.
Ha pedig egy (magánkézben lévő!) vállalatot eladnának, az árnyékkormányban ülő elvtársak tervei szerint minden alkalmazott törvényben rögzített elővásárlási joggal rendelkezne, nehogy már a karvalytőke kénye-kedve szerint adja-vegye a proletárok feje felett a termelőeszközöket. Kisvállalatoknak adócsökkentés, nagyvállalatoknak adóemelés, a „túlzóan” magas béreket fizető vállalatok extra adóztatása, a közbeszerzéseken induló vállalatoknál a jövedelmi különbségek maximálása. A menedzsmentekre törvényben előírt konkrét kötelezettségeket rónának, hogy ne csak a tulajdonosok (értsd: kizsákmányolók) érdekeit, hanem a társadalmi hasznosság szempontjait is vegyék figyelembe a döntéseiknél… szép iránya lehet ez a hanyag és a hűtlen kezelés fogalmi kiterjesztésének.
A jegybankot köteleznék, hogy a termelékenység növekedését targetálja, tehát stimuláljon mindaddig, amíg a gazdaság nem elég termelékeny, ez nem jelent mást, mint az infláció elengedésének követelését, azaz reálértelemben vagyontranszfert a burzsoától, a kizsákmányolóktól a dolgozó osztályok felé. Csodálatos állami beruházások lesznek az infrastruktúra területén, természetesen a költségvetési fegyelem fokozásával és az államadósság csökkentésével egyidejűleg, ahogy ez már csak lenni szokott.
Nem csoda, ha sokak szerint a
A MUNKÁSPÁRTI KORMÁNYZÁS, HA TÉNYLEG ELJÖN AZ Ő IDEJÜK, NAGYOBBAT FOG ÜTNI A GAZDASÁGI AKTIVITÁS DINAMIKÁJÁN, MINT A BREXIT
De a kettőből együtt egészen biztosan ütős koktélt lehet összerázni
„Arthur vagyok, a britek királya”
„De kik azok a britek?” Aki ismeri a Monty Python Gyaloggalopp című korszakos mesterművét, tudja, miről van szó, a többiek pedig sürgősen nézzék meg, ugyanis a Brexit-mizériával aktuálisabb, mint valaha.
A 65 milliós országban két évvel ezelőtt 52-48 arányban szavazták meg tájékozott, bölcs és felelősségteljes választópolgárok tízmilliói, hogy Nagy-Britannia lépjen ki az Európai Unióból. A maradáspártiak szeretik felemlegetni, hogy ugyanúgy 17 millió ember szavazott a Brexit-re, mint ahogy Adolf Hitler is ennyivel nyerte meg a 1933-as választásokat – ezt az otrombaságot nem is kommentáljuk, az azonban világos, hogy a generációkra kiható őrültség relatíve kevés ember szívügye volt, és szívügye a mai napig.
A BREXIT TÁMOGATOTTSÁGA UGYANIS ALIG VÁLTOZOTT A KÉT ÉV ALATT, A LAKOSSÁG SZÉLES KÖRBEN VAGY NEM ÉRZI MÉG AZ EGYÉBIRÁNT MÁR MOST IS BRUTÁLIS GAZDASÁGI KÁROKAT
illetve éppen azok érzik leginkább, akik eleve EU-pártiak voltak. A fiatalok maradtak volna, az aktív korukon túl lévő idősek döntő többsége kilépéspárti. A nagyvárosokban, kiemelten Londonban a meghatározó többség maradna, a kisebb településeken élők szeretik a kilépés gondolatát.
A londoni ingatlanpiac megtorpant, a beruházási aktivitás dinaminkája visszaesett, ugyanakkor a font elgyengülése egyelőre megmentett sok exportkapacitást, a reálbéreknek az árfolyamgyengülés kiváltotta infláción keresztül adott pofont pedig részben kompenzálta a kelet-európai bevándorlás lelassulása miatt sok szakmában kialakuló munkaerőhiány, illetve az ebből eredő béremelkedés.
A Bank of England, amely egy jegybanktól szokatlan módon aktívan kampányolt az EU-ban maradás mellett, most jobb híján a lehető legszorosabb kapcsolatot szorgalmazza az EU-val, a nagyvállalatok pedig éppen mostanában kezdték el bejelenteni azokat a konkrét intézkedéseket, amelyeket kénytelenek lesznek meglépni akkor, ha a Brexit szétveri a logisztikai rendszerüket – természetesen kapacitások és munkaerő tömeges leépítéséről van szó. A Brexit-nek felróható gazdasági rombolás még éppen csak elkezdődött, persze ahhoz képest, hogy még majdnem egy év hátra van a tényleges kilépésig, éppen elég kárt okozott már.
Skócia kilépéssel fenyeget
A gazdasági érintettség törésvonalainál vannak veszélyesebb pontok is, amelyek felvetik a „de kik azok a britek?” kérdést. A hatalmas autonómiával, saját parlamenttel, kormánnyal működő Skóciában a népszavazás óta – amelyen a skótok döntően az EU tagság fenntartására szavaztak – újra és újra fellángol a Nagy-Britanniából való kilépés lehetősége, a skót kormány ebben eltökéltnek látszik, a közvélemény pedig az eltökéltség határán billeg, már most, az érdemi gazdasági fájdalom előtt is, ami nem jó indikáció a későbbiekre nézve. Skócia helyzete önmagában is alkalmas arra, hogy bénító alkotmányos válsággá transzformálja a két éve a permanens kormányválság állapotában fuldokló brit politikát.
Minden határon túl – az ír kérdés
A Brexit-projekt tele van megoldhatatlan problémákkal, feloldhatatlan ellentmondásokkal, de a legkézzelfoghatóbb módon talán az ír-északír határ kérdése demonstrálja, hogy nem a fantázia vagy a jóakarat hiányzik egy veszteségminimalizáló forgatókönyv teljesüléséhez.
Az ír-északír határ szabad átjárhatósága éppúgy az észak-írországi béke, a Belfasti Egyezmény által pályára tett, igazi sikertörténetként működő békefolyamat gazdasági és lelki tartópillére, mint ahogy ugyanez a vívmány európai méretekben is a béke fontos szimbóluma.
HA SEM A „NORVÉGIA-MODELL”, SEM A „KANADA-MODELL” NEM ÉRVÉNYESÜL, AZAZ SEM A NÉGY SZABADSÁGRA ÉPÜLŐ KÖZÖS GAZDASÁGI TÉRSÉG, SEM A VÁMUNIÓ NEM JÖN LÉTRE, AKKOR ELLENŐRIZNI KELL(ENE) AZ ÍR-ÉSZAKÍR HATÁRT.
Amitől sokan a békefolyamat fenntarthatóságát féltik, valószínűleg nem ok nélkül. Erre megoldás lehetne az, hogy Észak-Írország egy különleges gazdasági övezetként „benne marad” az EU vámuniójában, de ez elfogadhatatlan az országos kormánytöbbséghez szükséges helyi angol pártnak, a brit politikai osztály jelentős részének, és nem mellesleg a fentebb említett Skóciának is, amely így gazdasági versenyhátrányba kerülne Észak-Írországgal szemben, úgy esve el az egységes piactól, hogy a skót közvélemény EU-párti… az egyenletnek nincs érvényes megoldása.
Nincs menetrend, csak az óra ketyeg
Kritikus, döntőnek szánt, a piacok által rettegve figyelt tárgyalási fordulóból volt már elég, ezek legfőbb sikere a beszélő viszony fenntartása volt, érdemi előrelépés nem történt, de ahogy talán a fentiekből is érzékelhető, ez valóban nem a folyamatban résztvevő politikusok és diplomaták hibája.
A DÖNTŐ HIBÁT KORÁBBAN, A NÉPSZAVAZÁS KIÍRÁSÁVAL KÖVETTÉK EL, ÉS NEM IS KORRIGÁLHATÓ MÁSKÉNT, CSAK ELLENKEZŐ DÖNTÉST HOZÓ NÉPSZAVAZÁSSAL, ENNEK AZONBAN ALIGHA VAN ITT AZ IDEJE.
Az újabb népszavazás ötletét jelenleg a választók 48%-a támogatja, tehát pontosan a maradáspárti közönség szeretné ezt, igaz, csak 25% ellenzi kifejezetten – ebből még lehet valami, ez az utolsó reménysugár, de ennek nyilvánvaló előfeltétele a széles körben tartósan megélt gazdasági fájdalom és/vagy a beteljesedő politikai káosz. Tehát az igen kevéssé valószínű kedvező irányú változáshoz is egy mélyülő válságon át vezethet út.
A következő „sorsfordító” tárgyalási fordulónak egyébként a hétvégi EU-csúcsot jelölték ki hónapokkal ezelőtt, erre a brit kormánytól részletesen kidolgozott javaslatokat várt az EU egyebek között az ír-északír határ problémájára, de az már legalább hetek óta egyértelmű, hogy az Egyesült Államok felől érkező kereskedelempolitikai kihívások, az új olasz kormány által ismét az európai politikai napirend élére röpített migrációs válság, az ehhez szorosan kapcsolódó német kormányválság, illetve az Unió mélyítéséről szóló német-francia kezdeményezés után az is csoda lenne, ha a Brexit a folyosón érdemben szóba kerülne két tárgyalás között.
A Brexit tehát halad a maga tehetetlenségénél fogva a végkifejlet felé, a mind Európának, mind Nagy-Britanniának borzalmas károkat okozó folyamat visszafordításához vagy kevésbé fájdalmas mederbe tereléséhez megalapozott reményeket nem fűzhetünk. Mi mindenesetre itt a Concorde blogon végigkísérjük a folyamatot.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
