Merkelnek mennie kell?

picture

„Merkelnek mennie kell” – ezzel a címmel jelentetett meg ma, a kancellár hivatalba lépésének 14. évfordulóján egy rövid, ámde annál elfogultabb cikket Timothy Garton Ash, a Guardian publicistája. A szerző, aki nem ismerné, híres oxfordi történész, szakterülete a jelenkori európai és kelet-európai történelem, jelentős publicisztikai teljesítménnyel a háta mögött, az egyik legismertebb brit Európa- illetve EU-szakértő, Németországot pedig különösen jó ismeri.

A cikk fő állítása az, hogy az európai integrációs folyamat elakadása Németország ellustulásának és rövidlátó önzésének eredménye, annak ellenére, hogy a német elit pontosan tisztában van a mélyítés szükségszerűségével. Értik, hogy a Brexit, a Trump-féle amerikai külpolitika, a klímaváltozás, az orosz fenyegetés, a technológiai forradalom mind olyan tényező, amire csak európai szinten, közösen, mélyebb, erősebb integrációval lehet válaszolni. Amiért Németország mégis fékezi mindezt, az nem más, mint az elavult dogmákba és jelszavakba merevedett német választónak mechanikusan megfelelni akaró, ambíció nélküli, szürke politika, élén a mindezt személyében megjelenítő, tizennégy éves hivatali ideje alatt intézménnyé vált kancellárral.

Timothy Garton Ash szerint Merkel és az általa képviselt kormányzati felfogás kiválóan alkalmas Németország vagy akár Európa vezetésére olyan időkben, amikor nincsenek jelentősebb kihívások, amikor „csak” működtetni kell bevált, létező struktúrákat, de a jelenlegi kihívások kezeléséhez ez kevés. Ahhoz súlyos társadalmi viták vállalására, „a jelen gigantikus kihívásaival való szembenézésre lenne szükség”.

A szerző szerint ráadásul az, hogy Merkel még hatalmon van, jórészt szerencse dolga, amennyiben kivételesen kedvező körülmények között kormányozhatott. Ebben az időszakban értek be az előző, Gerhard Schröder vezette vörös-zöld kormány gazdaságpolitikai intézkedései, amelyekkel a gazdasági racionalitáshoz, a demográfiai trendekhez, és a globalizációval megváltozott nemzetközi munkamegosztási rendszerhez igazította a munkaerőpiaci  feltételeket, valamint a jóléti ellátó rendszereket. Ekkor fordult termőre Németország számára az EU keleti bővítése, a közös európai deviza pedig, amit még Kohl ígért meg Mitterand-nak a német újraegyesítés jóváhagyásáért cserébe, biztosította, hogy a kulturálisan kódolt szigorú megtakarítási hajlandóság és a folyamatos külkereskedelmi többlet ellenére elmaradjon a deviza olyan mértékű felértékelődése, amely kiárazhatta volna a globális piacokról a tökéletesen megkonstruált német export gépezet. A német választó szempontjából minden a lehető legjobban alakult.

Ami kimaradt az elemzésből…

Timothy Garton Ash nem említi meg cikkében azt az elhanyagolható kellemetlenséget, hogy 2008 őszén kevés híján összeomlott a globális pénzügyi rendszer, ami egyebek között Európát is évtizedek óta nem látott mélységű recesszióba döntötte, sokak számára kétségessé tette az eurózóna fenntarthatóságát, összeomlással fenyegette Görögországot, Olaszországot, Spanyolországot, Portugáliát, Írországot, valamint bankrendszereiken keresztül az akkor még viszonylag friss kelet-európai tagállamokat.

Van aztán itt nekünk ez a kisebb háború Ukrajnában, 2014 óta, ott nem csak Európát bomlasztó pártok támogatására, választások befolyásolására szorítkoznak az orosz „aktív intézkedések”, mint az EU-ban. Aztán 2015-ben érkezett néhány nem várt vendég Németországba, vélhetőleg nem függetlenül az ebben és másban együttműködő török és orosz titkosszolgálatoktól, de eredendően mégiscsak azért, mert előzőleg érdeklődés hiányában megszűnt egy Szíria nevű ország. Mindenesetre azzal a pár emberrel is kezdeni kellett valamit.

Ugyanabban az évben hosszas követelőzés és a mindenek előtt Merkellel folytatott (ál)tárgyalások után a szikrázóan tehetséges David Cameron kiírta a brexitről szóló népszavazást, amit 2016 nyarán meg is tartottak, és az európai projekt iránt kétségkívül legnagyobb felelősséggel tartozó vezetők egyikének, a német kancellárnak legalábbis bosszantó eredmény azóta, három és fél éve paralizálja politikai értelemben az Európai Uniót.

2016 végén aztán bekövetkezett az a szóra sem érdemes probléma, hogy egy Donald Trump nevű megfontolt, jó hírű üzletembert választottak az Egyesült Államok elnökévé, aki, történetesen az orosz fenyegetés kézzelfogható visszatérésének idején, idejétmúltnak nevezte a NATO-t, majd amikor hozzáfogott országlásának kereskedelempolitikai sikertörténetéhez, akkor sietett rögzíteni, hogy „az EU majdnem ugyanolyan rossz, mint Kína, csak kisebb”, illetve, hogy „The Germans are bad, very bad”…

A MERKEL-KORSZAK ADOTTSÁGAIT ELFOGULATLANUL NÉZVE ANNYIT KÜLÖNÖSEBB KOCKÁZAT NÉLKÜL KIJELENTHETÜNK, HOGY AZÉRT OLYAN DISZNÓ SZERENCSÉJE CSAK NEM VOLT, MINT AMEKKORÁT AZ ÜGYBEN ELJÁRÓ BRIT ELIT ÉRTELMISÉGI TULAJDONÍT NEKI.

Volt azért itt talán némi teljesítmény is.

Merkel úgy megy, mintha jönne

Merkel-t már sokan, sokszor eltemették, ennyi idő alatt ez szükségszerűen így alakul, e sorok írója sem szégyelli bevallani, hogy néhány éve már a végét látta az egyik megrendítő válsága idején. Tulajdonképpen már nincs is, bejelentette a visszavonulását, kijelölte az utódját, ráadásul komoly egészségi problémái vannak.

Ehhez képest úgy megy, mintha jönne. Sorozatban három szövetségi választáson tartotta meg a kancellári széket, tartományi választások sokasága bizonyította, hogy a CDU többszöri (jellemzően ciklusok közepén mutatott) gyengébb szereplése sem ingatja meg sem párton belüli vezető szerepét, sem kancellári támogatottságát. A kijelölt utóda mintha nem is lenne, hogy, hogy nem, eltűnt a ködben.

A VÁLASZTÓK TÖBB MINT KÉTHARMADA AZT AKARJA, HOGY MERKEL VIGYE VÉGIG A CIKLUST

– ami még két év innen számítva. Ha kitart addig, éppen annyi jut neki, tizenhat év, mint felfedezőjének, mentorának, Helmuth Kohl-nak. Koalíciós kormánya persze instabil, bármikor bármi megtörténhet, nincs rá garancia, hogy szép lesz a vége, sőt.

De pont

ANGELA MERKEL TÁVOZÁSÁHOZ KÖTNI AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ TOVÁBBI MÉLYÍTÉSÉVEL KAPCSOLATOS REMÉNYEKET, AZ TALÁN SÜLETLENSÉG IS, AMELLETT, HOGY KISSÉ ÍZLÉSTELEN.

Ha van minden sejtjében Európáért elkötelezett német politikus, akkor ő az. A kivételes intellektuális képességei, a makulátlan tisztessége, a legjobb értelemben vett puritánsága, a megingathatatlan higgadtsága, nem múló hajlandósága az örökös tanulásra, a demokratikus és az emberi méltóságot félreérthetetlenül mindenek fölé helyező politizálás melletti kiállása akkor is magasan kiemelné a mezőnyből, ha nem az EU legbefolyásosabb országát vezetné közel másfél évtizede.

Nem hibátlan a német politika

Igen, mértékadó vélemények és meggyőző érvek szólnak amellett, hogy Németország félrekezelte az eurózóna perifériájának válságát. Igen, a görög válság kezelésében a kellő nagyvonalúság elmaradása valószínűleg közvetlenül járult hozzá a 2015-ös menekültválsághoz. Igen, Németország nem költ, az istennek se, haszonélvezője mások gyengeségének és butaságának. Igen, Oroszországgal Merkel idejében is megszülettek és működnek a gyakorlatias és helyenként piszkos alkuk. Igen, Timothy Garton Ash egyik fő kutatási területe, a kelet-európai demokráciák leromlása ügyében tulajdonképpen nem tett semmit, a véleménye nyilvánvaló tétele mellett.

De vajon nem az történt-e vele, hogy korszakos európai vezetővé vált, nagyon is kihívásokkal teli, történelmi jelentőségű politikai és gazdasági katasztrófákban bővelkedő hosszú hivatali ideje alatt, akinek így a nyakába varrják lassan az időjárás alakulását is? Vajon valóban tehetett-e volna többet ez az ember, ebben a korszakban, ennek a Németországnak az élén, ezért az Európáért?

VAJON A KÖVETKEZŐ GLOBÁLIS RECESSZIÓ ALKALMÁVAL, AMIKOR HA VALAKINEK, AKKOR NÉMETORSZÁGNAK LESZ MIBŐL, LESZ HONNAN ELINDULNI A KONTRACIKLIKUS FISKÁLIS STIMULUS ÚTJÁN, AKKOR NEM KERÜL-E HIRTELEN ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBA A MERKEL-FÉLE VASKALAPOS KÖLTSÉGVETÉSI SZIGOR?

Ezt majd eldönti az idő. Addig is, a méltán híres-neves Timothy Garton Ash írhatna valamit az európai projekttel kapcsolatban David Cameron-ról, Boris Johnson-ról, Nigel Farage-ról, működésük nevezetes évfordulóin.

Angela Merkel-t pedig éltesse az isten soká.

(Címlapkép: Angela Merkel harmadik ciklusa előtti eskütételénél 2013-ban, forrás: Bundeskanzlerin.de)

Jelen blogbejegyzés a szerző magányvéleményét tükrözi, ami nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.


Ajánló

picture

Németország: Európa sikerembere vagy potyautas rombadöntője?

Olvasási idő: 3 p
A német gazdaság és export teljesítményéhez képest gyenge euró adja a német ipar unión kívüli versenyképességének jelentős részét.
picture

Brexit: a halasztás kérdése lehet az EU 27-ek egységének legnagyobb próbája

Olvasási idő: 7 p
A halasztás kérdésében közel sem akkora az összhang az EU tagállamai között, mint amit a Brexit ügyében eddig láttunk. A hosszú halasztás nem garantálja, csak lehetővé teszi a visszafordulást, azon az áron, hogy közben lebénítja az Uniót és elnyújtja a bizonytalanságot.
picture

A harc művészete és a twitter harcos magányossága

Olvasási idő: 8 p
Az USA és Kína a vezető globális hatalom pozíciójáért zajló küzdelme egy fegyveres összecsapás nélküli háború. Egy 300 milliós piac áll szemben egy 1,5 milliárdossal, de annak van nagyobb esélye, akinek önmagát sikerül meghaladnia, saját negatívumait sikerül legyőznie – ezekből pedig bőven akad mindkét oldalon.