Jöhet az újabb privatizációs hullám – érdemes ismét piacra vinni a családi ezüstöt?

Az állami cégek tőzsdei bevezetése a cégeknek hatékonyabb működést, az államnak az egyszeri bevétel mellett a kezében maradó tulajdonrész folyamatos felértékelődésével is értéket teremthet, miközben a hazai részvénypiacba is új életet lehelne. Az újra feléledt szándék tehát támogatandó, de több előfeltétel teljesülése is szükséges a megvalósításhoz: egyebek között a privatizálásra kijelölt cégek mentesítése a jelenleg rájuk terhelt politikai feladatok alól, illetve, akár a lengyel példát alapul véve egy, a magánnyugdíjpénztárak szerepét pótolni képes megtakarításösztönző rendszer révén stabil intézményi kereslet biztosítása.

picture

Mintegy két évtizede ért véget a nagy privatizációs hullám, és csak néhány év telt el a Mol részvények részleges visszavásárlásától, vagy a magyar bankrendszerben történt állami részesedésszerzéstől, ismét oda jutottunk, hogy a kormánytól elvileg független jegybank – kormányzati stratégiára erőteljes hatással bíró – elnöke az ősz folyamán felvetette az állami vállalatok piaci értékesítésének tervét. Majdnem napra pontosan 20 éve írtam első munkahelyemen, a Világgazdaságban a privatizációs bevételekről, az állami költségvetésbe a családi ezüst értékesítéséből befolyt tételekről, most ismét napirendre kerülhet a privatizáció.

Akkor és most – a 20+ éves tanulságok

Az akkori és a mostani helyzet persze alapvetően más. Húsz éve az egyébként a modern kori magyar gazdaságtörténetet valamilyen formában végigkísérő – államadóssággal vívott – harc dominálta a privatizációs döntést, addig ma más szempontok kerültek előtérbe. A nyilvánosan hangoztatott szempont az állami vállalatok hatékonyságának javítása, az angolszász országokra jellemző élénk tőkepiac kialakulásának támogatása.

Szomorú tapasztalat, hogy a hazai részvénytőzsde forgalmának és vonzerejének gerincét adó vállalatok kivétel nélkül a két évtizede zajló magánosítási hullámban kerültek a parkettre, azt követően visszafogott siker koronázta a tőzsdei aktivitást serkentő erőfeszítéseket. Az egy-két közepes méretű vállalattal egyetemben, amelyek egyébként működésükben sikeresek voltak, a tőzsde nem tudott felmutatni olyan új kibocsátókat, akik érdemi tőzsdei aktivitást váltottak volna ki – a kormány közeli magáncégek körül az elmúlt években kialakult kezdeti spekulatív felhajtástól eltekintve.

AZ ÁLLAMI VÁLLALATOK ÉRDEMI RÉSZESEDÉSÉNEK TŐZSDEI ELADÁSÁVAL HATÉKONYAN MŰKÖDŐ VÁLLALATOK JÖTTEK LÉTRE, ÉRTÉKET GENERÁLVA AZ ÚJ TULAJDONOSOKNAK.

Jellemzi ezt például a Richter esete, ahol az egy alkalmazottra jutó adó előtti eredmény az 1994-es privatizációt megelőző évhez képest 1997-re reál értelemben (inflációval korrigálva) közel megnégyszereződött. A ’90-es évek privatizációinak volt egy önmagát erősítő jellege. Amint ugyanis az állami vállalatok a piacra kerültek, a piaci értékeltségük szárnyalt, emelve ezzel a még állami kézben maradó részesedések értékét. Az időzítés is szerencsés volt, hiszen az egybeesett a nemzetközi piacokon a fejlődő világban tapasztalt néhány válság ellenére makacsul kitartó hausse-szal, és a folyamatosan egyensúlyi gondokkal és magas adósságszolgálati teherrel küszködő költségvetésnek is kézenfekvő, adósságot csökkentő megoldást jelentett.

A sikeres privatizáció előfeltételei

AZ ÁLLAMI VÁLLALATOK ZÖMÉNÉL ÉRDEMI HATÉKONYSÁGJAVULÁST CSAK AKKOR LEHETNE ELÉRNI, HA AZOK A POLITIKAI CÉLOK, AMELYEKET MELLESLEG ELLÁTNAK KIKERÜLNÉNEK A FELADATAIK KÖZÜL.

Az MVM vagy az állami közműcégeknél a rezsiharc eredményeihez való ragaszkodás , vagy a közszolgáltatók esetében az optimálist meghaladó szolgáltatási lefedettség például kedvezőtlen működési feltételeket teremt. Kevés olyan állami cég van, ahol a jelenlegi érdekeltségi viszonyok, menedzsment célok piackonformok lennének. Az MNB versenyképességi listájában idézett IMF-számítás is érdemi, a GDP több százalékát kitevő –  hatásokat vizionál egy piaci, vagy legalábbis jelenlegi nemzetközi legjobb gyakorlat alapján megszervezett állami szolgáltató szektor esetében. Ennek megugrása kimondatlanul a jelenleg sok egyéb politikai szempont máshová csatornázását, az ezekkel járó költségek máshol történő kimutatását igényelné.

Ezt leszámítva is érdekes

KÉRDÉS, HOGY VAJON MEG LENNE-E A KERESLET A HAZAI RÉSZVÉNYKIBOCSÁTÁSOKRA AZ ÁLLAMI KONTROLL FENNMARADÁSA ESETÉN, ILLETVE HOGY A KERESLET MILYEN ÁRON LENNE MEG.

A 2000-es évek első felében a felfutóban lévő magánnyugdíjpénztárak farkasétvágya teremtett alapot a második privatizációs hullámra. Hasonlóan, mint akkoriban a lengyelek esetében, avagy napjaink Romániában, a folyamatos megtakarítás-generáló pénztárak jó áron szabadították meg az államot a felkínált részesedésektől. Félő, hogy a napjainkra az egyre inkább a nemzetközi passzív beáramlások által táplált, hazai komoly intézményi jelenléttől kis túlzással megfosztott tőzsde, amelynek a magánbefektetők is javarészt hátat fordítottak, komoly árazási diszkontot követelne meg egy-egy méretesebb tőzsdei bevezetéstől.

A HAZAI STABIL KERESLETNEK PÉLDÁUL EGY, A LENGYELEK ÁLTAL A MAGÁNNYUGDÍJPÉNZTÁRI RENDSZER KIVÁLTÁSAKÉNT LÉTREHOZOTT MEGTAKARÍTÁSI PROGRAM TEREMTHETNÉ MEG AZ ALAPJÁT,

ami ott a tervek szerint évi két milliárd eurónyi friss forrást hozhat a vállalatok számára. Leginkább a közel egy évtizede feláldozott magánnyugdíjpénztári rendszerhez hasonló hosszú távú, stabil megtakarítások becsatornázása lehetne ilyen forrás – mégha ez felületesen szemlélve ellene is menne a pénztárakat lényegében megszüntető korábbi kormánydöntésnek.

Hasonló privatizációs tervekkel találkoztunk már a Gyurcsány-kormány idején, ahol a meg nem valósult Új Tulajdonosi Program keretében komoly szerepet szántak volna a lakossági (kedvezményes) értékesítésnek – az akkor még létező stabil intézményi kereslet kiegészítéseképpen. A stabil intézményi kereslet olyan előfeltétel, amely híján erős szembeszéllel kellene megküzdeni bármilyen komolyan gondolt nagyobb privatizáció esetében.

Az újabb tömeges állami vállalat-értékesítés hasznos lehetne: javulhatna a költségvetés helyzete, felértékelődhetne az állam vagyona, ismét kaphatna egy lökést a hazai tőkepiac, javulhatna a lakosság tőkepiaccal szembeni hozzáállása, és az oldalvizén létrejöhetne egy stabil, hosszú távú megtakarítási forrás a piaci vállalatok számára – ha a szükséges előfeltételeket kipipáljuk.

(A cikk először a Világgazdaságban jelent meg, 2019.12.17-én. Címlapkép: Bicanski / Pixino)

Jelen blogbejegyzés a szerző magányvéleményét tükrözi, ami nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.


Ajánló

picture

Az állami szuverenitással csatázik a Facebook kriptovalutája

Olvasási idő: 7 p
A Paypal kilépésével sebet kapott a Libra Szövetség, de a Facebook nevével fémjelzett, az alapítók között azonban komoly pénzügyi cégeket is maga mögött tudó digitális pénz terve – ha a vártnál komolyabb nehézségek és ütközetek árán is – képes lehet megszerezni az hatósági zöld jelzést.
picture

Bármit megteszünk, hogy megmentsük az eurót

Olvasási idő: 4 p
A mondat, ami megmentette az eurót pont hét éve hangzott el Mario Draghi, az Európai Központi Bank leköszönő elnökének szájából. Tényleg mindent megtettek, de Draghi elnöksége alatt már biztosan nem tér vissza a “normális” monetáris politika. Kérdés, hogy a válságkezelésnek szánt mondat az EKB állandó mottója lesz-e a jövőben az új elnök, Christine Lagarde vezetése alatt is?
picture

Az elfelejtett hidrogénautó – avagy mivel mennek majd a jövő autói?

Olvasási idő: 3 p
Nem az elektromos hajtás, hanem az az igazi kérdés, miből nyerik az autók az ehhez szükséges áramot. A Tesla által dominált fejlesztési versenynek hátránya is van: a teljes életpályájukat tekintve erősen szennyező akkumulátorok fejlesztése irányába tolódott el a kutatás, alternatívák keresése és fejlesztése helyett. A hidrogénalapú üzemanyagcella azonban így is erős – és környezetkímélőbb – kihívó lehet.