Németország: Európa sikerembere vagy potyautas rombadöntője?

A németek az EU működésének legnagyobb nettó nyertesei, gazdasági sikerük egyik alapja, hogy a közös piacon és azon túl is tudják értékesíteni exporttermékeiket. Mindezt olyan nyomott euróárfolyamon, amit nem a német gazdaság, hanem költségvetési és növekedési problémákkal küszködő eurózónatagok miatt alacsonyan tartott kamat tesz lehetővé. Ha a németek nem hajlandóak el- és felismerni, hogy az általuk mellőzött költségvetési stimulusok, vagy éppen dél-európai kötvénypiacok támogatása nélkül saját felvevő piacaikat teszik tönkre, ha az EU-ból továbbra is hiányzik a fiskális unióként is működő USA-ban egyértelműen szabályozott tagállamok közötti szolidaritás, a következő válság megint nehéz helyzetbe hozhatja Európát.

picture

Nehéz egyszerre a német gazdaság sikerességéről és a gazdasági kormányzás teljes kudarcáról beszélni, de most teszünk erre egy kísérletet.

A német gazdaság a legutóbbi, 2009-es gazdasági válság után az európai növekedés motorjává vált. Mindezt egyrészt szigorú költségvetési politikával és kiváló egyensúlyi mutatókkal érték el. A válság utáni német költségvetési vasszigort sikerült egy az egyben lenyomni a dél-európai országok torkán is. Eklatáns példa erre Görögország ahol a fenti szigornak brutális társadalmi ára lett, 20 százalék feletti munkanélküliséggel és a GDP negyedének elvesztésével. A szélsőséges politikai pártok megerősödéséről és arról, hogy a hellének kis híján kis is pottyantak az Európai Unióból ne is beszéljünk.

A német csoda másik oldala a rendkívül erős export szektor, amely elsősorban az EU-n belül értékesíti termékeit, de a német cégek jelentős beszállítói a fejlődő piacoknak azon belül is elsősorban Kínának is. Így nem meglepő módon a német gazdasági csodához elsősorban az kellett, hogy legyen, aki megveszi a német termékeket. Merthogy a német háztartások a német ipar termékeit egyedül nem hajlandóak/képesek megvenni – nemcsak arról van szó, hogy a globális piac sokkal nagyobb, annak is van szerepe, hogy a német háztartások – akárcsak a német költségvetés – rendkívül spórolósan működnek.

Ilyen értelemben a német gazdaság valójában az EU igazi potyautasa. Élvezi, hogy a gyengélkedő déli országok miatt az ECB alacsonyan tartja a kamatokat és emiatt az euró gyenge például a dollárhoz és más devizákhoz képest.

A GYENGE EURÓ ADJA A NÉMET IPAR EU-N KÍVÜLI VERSENYKÉPESSÉGÉNEK JELENTŐS RÉSZÉT.

A német márka már rég brutálisan felértékelődött volna ilyen körülmények között, és lefékezte volna a német export lendületét. Az ECB politikájának mellékhatásaként mára oda jutottak, hogy a teljes német hozamgörbe, azaz a német államkötvények kamatai egészen 30 évig bezárólag negatívak. Ha így haladnak, akkor lassan megjelennek Németországban azok a jelzáloghitelek ahol a bank fizet az adósnak, hogy vegyen fel hitelt. De a német potyautasság itt nem áll meg, hiszen a 2008-2009-es válságból való kilábalás leginkább az amerikai és kínai fiskális stimulusoknak volt köszönhető, amelyet csendes harmadikként, a német költségvetési politikai fellazítása nélkül is leginkább a német ipar élvezett.

A fentiek azok a tényezők, amelyeknek a fordítottja most recesszió közeli állapotba sodorta Németországot. A kínai stimulus – a legutóbbit 2016-ban indították – kifutott, és a kínai gazdaság gyengélkedik. A német vasszigor miatt az EU déli országaiban lagymatag a növekedés, de említhetjük Franciaországot is, amelynek gazdasági stagnálása lassan csak Japán elmúlt 30 évben mutatott gazdasági szenvedéséhez hasonlítható. Mindez együtt azt jelenti, hogy gyengélkedik a kereslet a német termékek főbb piacain. Részben a végtelenül konzervatív német hozzáállás miatt, részben pedig a mások által indított gazdaságélénkítő intézkedések kifutása miatt. Eközben a német költségvetés egyensúlyban van, és kötvényeiket negatív hozammal bocsátják ki, magyarul a kötvényesek fizetnek az adósnak, a német államnak a hitelért.

Szeptember elején a 10 éves német kötvényhozam -0.65% körül mozgott. A szám negatív, tehát minden 100 euró hitel után a hitelezők 65 centet fizetnek a német államnak évente. Viszonylag nehéz azt gondolni, hogy lenne olyan épeszű ember, aki ezért az ingyen pénzért ne hajolna le, de van. Egy ilyen 10 éves kötvény esetén nagyon egyszerű matekkal nagyjából az jön ki, hogyha kibocsátanak 100 eurót belőle, akkor 10 év múlva csak 94 eurót kell visszaadni. Időközben azért van infláció is, reálértékben tehát még nagyon alacsony infláció mellett is alig kell 80 eurót visszaadni a hitelezőnek 10 év múlva. Ez bomba üzlet, mert kellene találni olyan beruházásokat bárhol az unió területén, legyen az infrastruktúra, kutatás-fejlesztés bármi, aminek az az üzleti terve, hogy reál értékben a kezdeti befektetésnek csak a 20 százalékát bukja el. Ismerve a németországi infrastruktúra állapotát, de akár az egész unió helyzetét, nehéz azt gondolni, hogy az úgynevezett kormányzati költekezés multiplikátor hatása negatív lenne. Ha a multiplikátor pozitív, akkor a költségvetési költekezés többletnövekedést eredményez a gazdaságban, tehát pozitív a megtérülése a költségvetés és a társadalom számára is.

A valódi gond igazából az, hogy ennek a pénznek a megtérülése nagyságrendekkel lenne jobb Olaszországban vagy Görögországban, mint Németországban. Itt viszont a nacionalizmus érzékeny terepére lépünk, mivel ezeknek az országoknak nem szívesen adna pénzt a német publikum. Politikailag nehezen eladható, hiába lenne gazdaságilag végtelenül racionális.

Pedig, megintcsak egyszerű matekkal jól látható, hogy

A NÉMET TERMÉKEKNEK VEVŐ KELL, A VEVŐKHÖZ MEG NÖVEKVŐ GAZDASÁGOK NÖVEKVŐ KERESLETTEL, MÁSHOGY NEM MEGY.

Németország nagy haszonélvezője volt és lesz az EU-nak, és a nettó befizetői státuszánál jóval többet nyer az unió létén. Ennek felismeréséhez kellene egy adag bölcsesség mielőtt késő lesz. A német vaskalaposság a következő válságban megint szétfeszítheti az Uniót, különösen a kóros gazdasági problémákkal küszködő olaszoknál, ahol a gazdaság szenvedése megerősítette a szélsőséges EU-szkeptikus pártokat. Az olaszoknak ki kell nőniük a problémáikat a gazdaság felpörgetésével, az infrastruktúra, az oktatás üzleti környezet fejlesztésével, ehhez külső forrás kell, máshogy nem fog menni.

Az USA-ban egyértelmű mechanizmusok segítik a pénzügyi nehézségekkel küszködő tagállamokat, ez a szolidaritás egyik alapeleme annak a sikernek, ami a világ legnagyobb és legerősebb gazdaságává tette az Egyesült Államokat. Ha ugyanez a szolidaritás Európában elvész a nacionalizmus és a zsugoriság útvesztőjében, akkor a következő válság megint nehéz helyzetbe hozza az Uniót, és végső soron azt a Németországot, amely az európai együttműködés legnagyobb nettó haszonélvezője.