Kína devizaháborúval fenyeget

Durva, agresszív lépés lenne a jüan leértékelése, és Kína is veszítene vele, de olyan hatásos és félelmetes fegyverről van szó, hogy legalább az azzal való fenyegetést Peking nem nélkülözheti. Az Egyesült Államokban egyre többen látják be, hogy mostanra egyértelmű trade-off viszony alakult ki a gazdasági növekedési potenciál és a globális hatalompolitikai megfontolások között. A gazdasági teljesítmény rövid távú maximalizálásának jót tesz az, ha Amerika nyitva marad a kontrolláltan és korlátozottan megnyitott Kína előtt, miközben a biztonsági kérdéseket, aztán egy ponton túl a gazdasági együttműködés cserearányait is újraíró nagyhatalmi versengésben ebben a modellben Kína győzelemre van ítélve. Az amerikai stratégia célja a kínai modell, a diktatórikus államkapitalizmus meggyengítése, a vezetés jóléti legitimációjának kikezdése. A büntetővámok a kínai növekedést, a bevételeket hivatottak visszavetni, a technológiatranszfer leállítására és általában a szellemi tulajdon védelmére összpontosító amerikai követelések célja pedig Kína döbbenetes ütemű, néhány területen már most az amerikai globális katonai szupremáciát relativizáló technológiai felzárkózásának lassítása.

picture

A múlt hét elején Kína világos üzenetet küldött az amerikai kormányzatnak: a kereskedelmi háborúnak nevezett konfliktus eszkalációjának esetén kész bevetni az „atombombát”, a jüan leértékelését, alighanem globális leértékelési háborút indítva el ezzel a világgazdaságban. Éppen akkor, amikor a bő egy évtizede tartó konjunktúraciklus szinte minden fontosabb régióban a kifulladás jeleit mutatja.

Minden egyéb előtt rögzítsük, hogy a kínai vezetés egészen egyszerűen nem tehet mást, nem mondhat le arról, hogy alkalmazza ezt a triviális eszközt az Egyesült Államokkal kibontakozóban lévő hideg háborújában. Ez a fegyver ugyanis túlságosan hatásos, és túlságosan félelmetes ahhoz, hogy mellőzzék a használatát, amikor igazán nagy a baj. Márpedig a kínai vezetőknek mostanra nem lehet kétsége afelől, hogy az Egyesült Államok követelései nem a kereskedelmi egyensúlytalanságok enyhítéséről szólnak.

AZ AMERIKAI KORMÁNYZATBAN, SŐT, AZ AMERIKAI POLITIKÁBAN ÁLTALÁBAN SZÉLESKÖRŰ KONSZENZUS ALAKULT KI KÍNA FELTARTÓZTATÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉT ILLETŐEN.

Kína globális hatalmi súlyának exponenciális növekedését súlyos veszélynek, a nemzetközi rendszert és a biztonsági környezetet alapvetően átalakító fenyegetésnek tekintik, és ebben aligha tévednek. Hszi Csin-ping uralmának konszolidálódásával Kína végképp „megérkezett” a globális érdekeket definiáló nagyhatalmak sorába, ennek megfelelően egyre gyakrabban teszi félre a békés óriás álarcát.

Amikor az idomár megvonja a vacsorát az engedetlenné vált tigristől

Egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok képes hatékonyan fellépni ezzel szemben, arra sincs garancia, hogy akárcsak késleltetni tudja Kína vele egyenrangú globális játékossá válását. Az azonban érthető, hogy az amerikai külpolitika több évtizednyi ilyen irányú tétlenség után végre tenni akar valamit. A Szovjetunió széthullása után kialakult, de törvényszerűen rövidéletű, történelmi távlatokban csak pillanatokig létező hegemón pozíció feladásának fájdalmát egyelőre elég rosszul viselik, és inkább megpróbálnak bármit, minthogy feltett kézzel nézzék az egyébként egykor éppen általuk elindított folyamatot.

Kína ugyanis nem ellenségként, hanem az Egyesült Államok stratégiai partnereként nőtt fel patrónusa mellé. Azzal, hogy Richard Nixon és Henry Kissinger leválasztotta Kínát a Szovjetunióról, olyan fejlődési utat nyitott meg a sztálinista őrületben vergődő hatalmas ország előtt, amely elképzelhetetlen lett volna a kapitalizmus és a piaci koordináció logikájára épülő, globalizálódó gazdaság világán kívül. Még fél évszázad sem telt el azóta, hogy Kína „nyitott házasságra” hűtötte le kapcsolatát a Szovjetunióval, és viszonyt kezdett az Egyesült Államokkal, ez a rövid idő azonban elég volt ahhoz, hogy a Kínában létrehozott, sajátos, eredeti fejleménynek tekinthető diktatórikus államkapitalizmus a globális hatalmi játék kellős közepébe katapultálja a bolygó legnépesebb országát.

KÍNÁT AZ AMERIKAI PIAC ELÉRÉSÉNEK LEHETŐSÉGE, AZ AMERIKAI TŐKE MEGJELENÉSE, A GLOBÁLIS KAPITALIZMUS ÉS A SZABAD KERESKEDELEM MODERNIZÁLTA, EMELTE FEL. A GLOBALIZÁCIÓ JELENKORI TÖRTÉNETE TULAJDONKÉPPEN KÍNA MEGNYÍLÁSÁNAK, A VILÁGGAZDASÁGBA VALÓ BELÉPÉSÉNEK TÖRTÉNETE, MINDEN EGYÉB CSAK ELŐKÉP, KÍSÉRŐJELENSÉG, VAGY ÉPPENSÉGGEL LÁBJEGYZET.

A világgazdasági integráció által elérhetővé vált a szinte korlátlan technológiatranszfer, a technológiai innováció kulturális alapjainak és mintázatainak átvétele, az elképesztő mértékű tőkeakkumuláció, ezek pedig a páratlan demográfiai erőforrásokkal párosulva szükségszerűen előállították egy modern nagyhatalom megszervezésének feltételeit.

Ennek a nagyhatalomnak csak az ideológiai irányultsága lehetett kétséges. Az amerikai stratégák várakozása, hogy a kapitalizmus mechanizmusainak térnyerése automatikusan egy az Egyesült Államokkal kooperatív, a nyugati társadalmak felé konvergáló berendezkedést hoz létre, nem volt alaptalan. Azért vallott kudarcot ez az elképzelés, mert a kínai vezetés is pontosan érzékelte ezt a lehetőséget, és a politikai, társadalomszervezési, ideológiai mintázatok terén tudatosan zárva tartotta és tartja a Kínát a piacgazdasági mintákat adó országoktól elválasztó határokat.

Vannak számosan, akik Kína ilyetén felemelkedése miatt felelősöket keresnek, esetleg magukat ostorozzák, történelmi jelentőségű stratégiai hibákról beszélnek. Akár igazuk van, akár nem, ez ma már lényegtelen. A behemót itt van, éhes, követeli a jussát – valamit kezdeni kell vele. A kérdésre, hogy mégis mit lehetne kezdeni vele, a jelenlegi amerikai külpolitika azt a választ adta, hogy mindenekelőtt vissza kell metszeni az exponenciális gazdasági és technológia fejlődést egyenesen az Egyesült Államokból tápláló gyökereket. Erről szól ez a bizonyos kereskedelmi háború.

Amikor a gyarmatosítás természetes pályaíve találkozik egy mestertervvel

Kína az elmúlt bő másfél évszázadban hatalmas tapasztalatokat halmozott fel a gyarmati típusú gazdasági munkamegosztás törvényszerűségeit illetően. Volt alkalmuk megfigyelni, önmagukon, hogy hová vezet az, amikor lépésről-lépésre hátrál egy technológiai hátrányba került birodalom, anélkül, hogy ez tudatos alkalmazkodást, a társadalom kulturális szövetébe mélyen belevágó változtatást indítana el. Kínát a XIX. század első harmadát követően lépten-nyomon megverték, megalázták és kirabolták a nyugati, majd orosz és japán gyarmatosítók, élükön a brit birodalommal, de az uralmi rendszere képtelen volt arra, hogy túllépjen a saját árnyékán, megrekedt azokban a középkori struktúrákban, amelyek elzárták előle a technológia fejlődés útját.

Mindeközben fájdalmasan közelről láthatták, hogy Japán teljesen más utat jár be egy nagyon hasonló helyzetben. Az elsöprő nyugati technológiai és így katonai fölénnyel való megalázó szembesülés Japánban már a XIX. század utolsó harmadára elvezetett oda, hogy tudatos alkalmazkodással igyekeztek átvenni azokat a társadalomszervezési mintákat, amelyeket a technológiai fejlődés szempontjából elengedhetetlennek találtak. Tanulni akartak a gyarmatosítóktól, és néhány évtized alatt el is érték, hogy a gyarmati státusz fenyegető közeledését felváltsa egy gyarmatosító, modern birodalom építésének lehetősége.

Japán felemelkedésében, modernizálásában kulcsszerepet játszott az a felismerés, mely szerint egy ilyen alkalmazkodási stratégiához nélkülözhetetlen a nagyhatalmak versengésében való kreatív részvétel, azaz a modernizáció miatt várhatóan megnövekvő súlyt és katonai potenciált bele kell tudni illeszteni egy vagy több nagyhatalom saját törekvéseibe. Ahogy Japán annak idején a brit birodalomnak ajánlotta fel az ebben rejlő lehetőségeket, Oroszország és az Egyesült Államok régióbeli feltartóztatása érdekében, úgy Kína a Szovjetunió sajátos ellensúlyának szerepét tudta felajánlani a modernizációjához szükséges amerikai együttműködésért cserébe a múlt század ’70-es éveiben.

Abban nincs semmi különös, hogy a gyarmatosítás elvezet a gyarmatok egyikének vagy másikának a felemelkedéséhez, az eredeti gyarmattartót háttérbe szorító vagy éppen felfaló nagyhatalommá válásához.

AZ VISZONT NEM GYAKORI, HOGY EGY SZUVERÉN ÁLLAM TUDATOSAN ÉS MEGFONTOLTAN FELKÍNÁLJA MAGÁT A GYARMATI TÍPUSÚ GAZDASÁGI EGYÜTTMŰKÖDÉSRE, HOGY AZTÁN MÓDSZERESEN, TERVSZERŰEN, INTELLIGENSEN ELSZÍVJON, ELTANULJON, FELÉPÍTSEN MINDENT, AMINEK A HIÁNYA ILYEN ASZIMMETRIKUS VISZONYOKBA KÉNYSZERÍTETTE.

Császárokkal az élén Kína sem volt képes erre, kommunista pártfőtitkárokkal azonban tökéletesen sikerült a mutatvány.

Amikor választani kell a rövid távú gazdasági szempontok és a stratégiai megfontolások között

Az Egyesült Államokban egyre többen látják be, hogy mostanra egyértelmű trade-off viszony alakult ki a gazdasági növekedési potenciál és a globális hatalompolitikai megfontolások között. A gazdasági teljesítmény rövid távú maximalizálásának jót tesz az, ha Amerika nyitva marad a kontrolláltan és korlátozottan megnyitott Kína előtt, miközben a biztonsági kérdéseket, aztán egy ponton túl a gazdasági együttműködés cserearányait is újraíró nagyhatalmi versengésben ebben a modellben Kína győzelemre van ítélve – amennyiben rendszerét önmagán belül képes tartósan konszolidálni.

Ez utóbbi feltétel teljesülése egyébiránt egyáltalán nem magától értetődő, nem véletlen, hogy a birodalom vezetése olyan elképesztő energiákat fektet be alattvalóinak totális ellenőrzésébe, vagy éppen a hong kongi „egy ország, két rendszer” modell lassú és fokozatos, de könyörtelen következetességgel végrehajtott felszámolásába.

Egy ilyen döntési helyzet azonosítása hosszadalmas folyamat, sok feltételnek kell együtt állnia ahhoz, hogy a legfelső szinten ebből elhatározás szülessen, különösen igaz ez jogállami keretek között, egy demokratikus, plurális politikai rendszerben, mint amilyen az Egyesült Államokban működik. Bár már az Obama-adminisztráció idején is Kína volt a külpolitika fókuszában, hivatalba lépése után több mint két és fél évvel talán már nem korai kijelenteni, hogy Donald Trump elnökségével érett meg a helyzet az amerikai stratégiaváltásra.

A növekedési áldozat jóléti és így belpolitikai költségét a jövedelmek eloszlásának megváltozásából fedezheti az amerikai politika, tehát az ideális forgatókönyv az, hogy Kína feltartóztatásával ugyan az elérhető pályánál alacsonyabb lesz a gazdaság kibocsátása, de

HA EZZEL EGYIDEJŰLEG SIKERÜL ÉRDEMBEN JÖVEDELMET ÁTIRÁNYÍTANI A TŐKETULAJDONOSOKTÓL A SZÉLES TÖMEGEK FELÉ, AZ AMERIKAI VÁLLALATOKAT VISSZAKÉNYSZERÍTVE A DRÁGÁBB AMERIKAI MUNKAERŐPIACRA, AKKOR MEGTEREMTHETŐ ÉS FENNTARTHATÓ A MEGVÁLTOZÓ KÍNA-POLITIKA BELPOLITIKAI TÁMOGATOTTSÁGA.

Mindezt úgy, hogy a Kínával folytatott, szabad kereskedelmi logikájú együttműködés legfőbb nyertesei is tartósan elfogadják a változás szükségszerűségét – nem egyszerű feladvány. Az amerikai politikai elit mindenesetre kellően elszántnak tűnik, az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedekben kialakult jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség pedig kifejezetten alkalmas táptalaja lehet egy ilyen politikának.

Amikor az érvek mellé a kések is kikerülnek az asztalra

Az amerikai stratégia célja a kínai modell, a diktatórikus államkapitalizmus meggyengítése, a nemzetközi expanzió belső politikai talapzatának alámosása. Ehhez a kontrollált kínai nyilvánosság és a sikeresen felépített kínai birodalmi ethosz körülményei között az egyetlen lehetősége az, hogy a gazdasági együttműködés korlátozásával kikezdje a kínai politikai vezetés jóléti legitimációját.

A Kínából érkező importot büntető vámok célja nem az, hogy a kínaiakat több amerikai áru megvásárlására kényszerítse, hanem az, hogy korlátozza az amerikai piacra való értékesítésből elérhető jövedelmeket, vagy legalább erősen lelassítsa azok növekedését.

A kínaiak által üzemszerűen kikényszerített technológiatranszfer leállítására és általában a szellemi tulajdon védelmére összpontosító amerikai követelések célja nem az, hogy elérje a kínai vezetés valós, hathatós és tartós, amerikai érdekeknek megfelelő együttműködését ezen a téren, hanem az, hogy hivatkozási alapot teremtsen a technológiatranszfert megalapozó gazdasági kapcsolatok lehűtésére és kontrollálására, lassítandó Kína döbbenetes ütemű, néhány területen már most az amerikai globális katonai szupremáciát relativizáló technológiai felzárkózását.

A kormányzat által vezérelt kínai sajtót követve világos, hogy Pekingben mindezzel tökéletesen tisztában is vannak. Nem játszanak rosszul: az amerikai korlátozások ellen az amerikaiak eredendő ideológiai fegyverét, a szabad kereskedelem ideáját vetik be, olyannyira, hogy lassan a szabad kereskedelem elsőszámú bajnokává válnak a nemzetközi politikában.

Arról pedig, hogy ennek a maguk részéről valójában csak annyira és olyan módon engednek teret, ami az importot és a Kínán belüli beruházásokat illeti, amennyire és ahogyan közvetlenül érdekükben áll, fegyelmezetten és kitartóan hazudnak. Ahhoz azonban, hogy az amerikai stratégiaváltást követően ilyen sokáig kihúzzák érdemi következmények nélkül, szükség volt Trump kezdeti otromba taktikai hibáira, az amerikai elnök ugyanis úgy próbálta legitimálni a Kínával szembeni kereskedelempolitikai büntető intézkedéseket, hogy mindenkire ugyanúgy lőtt, ugyanazzal a fegyverrel, Mexikótól Kanadáig, az EU-tól Ausztráliáig, Japántól Dél-Koreáig. Az Egyesült Államok volt egyedül, és Kínának voltak reménybeli szövetségesei. A korrekció azonban megtörtént,

AZ AMERIKAI KÜLPOLITIKA SZÖVETSÉGESEKET KERES ÉS TALÁL, AZ EU ÉS JAPÁN A KITARTÓ ÉS HEVES KÍNAI UDVARLÁS ELLENÉRE NEM MEGLEPŐ MÓDON KÍNÁVAL KAPCSOLATBAN KÉSZNEK LÁTSZIK AZ AMERIKAI POZÍCIÓKHOZ IGAZÍTANI A SAJÁT POLITIKÁJÁT.

Pekingből nézve ez így már veszélyesen néz ki. Amíg bízhattak abban, hogy mindössze egy amerikai elnök négy vagy nyolc évét kell valahogy kibírniuk, aztán minden mehet tovább a maga útján, addig nem úgy tűnt, mintha túlságosan komolyan vették volna a helyzetet. Az elmúlt néhány hónapban azonban ez változni látszik, nem véletlenül. A vámok valósággá váltak, és nem visszavonták, hanem kiterjesztik őket. Az amerikai politikában Kínával kapcsolatban legfeljebb a kellő keménység hiánya merül fel, mint a riválissal szembeni kritika. Szeptemberben aláírják az új amerikai-japán kereskedelmi egyezményt. Trump barátságos hangot ütött meg az EU-val kapcsolatban, amely ráadásul teljes mellszélességgel odaállt amerikai szövetségesének szellemi tulajdonnal és emberi jogokkal kapcsolatos bírálatai mellé. Hong Hong könnygázfelhőben úszik. A kínai gazdagok tőkemenekítése nem áll meg.

A gazdasági kapcsolatok terén a kínai arzenálban két olyan eszköz van, amellyel elvileg sarokba szoríthatná az Egyesült Államokat. Elvileg, mert mindkettő olyan válaszreakciókat váltana ki, amely Kínában sokkal nagyobb károkat okozna, mint amit a riválisnak el kellene szenvednie. Ezek egyike Kína gigantikus amerikai államkötvény-portfóliója, a másik az árfolyam-politika, azaz a jüan leértékelésének lebegtetése.

Amikor a kések markolata legalább olyan éles, mint a pengéje

Elvileg Kína megtehetné, hogy nem vásárol több amerikai állampapírt, sőt, elvileg azt is megtehetné, hogy a piacra önti a meglévő állományát. Ez szétverhetné az amerikai állampapírpiacot, a gyakorlatban azonban néhány valóban apokaliptikus nap után mindössze azzal a következménnyel járna, hogy a kínai árukat kitiltanák az amerikai piacokról, súlyos szankciós rezsimeket vezetnének be ellene, a kötvény-cunami hullámait pedig egy slukkra elnyelné a Fed, mintha sosem lettek volna.

A másik lehetőség közelebb van a realitásokhoz. A jüan leértékelésével Kína ellensúlyozhatná a vámok árhatását, az amerikai piacon meglévő részesedésének védelmében, azonban a volumenek sikeres fenntartása is az Amerikába irányuló export jövedelmezőségének romlását vonná maga után. A cserearányok romlása megjelenne a politikailag nagyon érzékeny inflációban, miközben a várható büntető intézkedések tovább rontanák a gazdasági klímát, végső soron mégis próbára téve a kínai berendezkedés jóléti legitimációját.

A nemzetközi következmények is súlyosak lennének. Egy materiális kínai leértékelés szinte elkerülhetetlenül globális leértékelési háborút indítana el, amelyben minden deviza kibocsátója igyekezne éppen nem leghátul haladni a versenyfutásban, permanens válságba taszítva a nemzetközi pénzügyi rendszert. Ha a Kínán kívüli világ mégis képes lenne ezt, a devizaháborút, a leértékelési versenyt koordináltan elkerülni a jövőben is, ami egyébiránt a G20 együttműködés talán legfontosabb hozadéka volt az elmúlt évtizedben, akkor az definíciószerűen Kína elszigetelődésével járna együtt, annak minden következményével.

A JÜAN LEENGEDÉSE TEHÁT NEM OLYASMI, AMIN KÍNA EGYÉRTELMŰEN NYERNE, SŐT.

De az ezzel való fenyegetés tökéletesen alkalmas arra, hogy megfontolásra kényszerítse az amerikai felet, az erre való hajlandóság hiteles felmutatása ugyanis jelentősen megnöveli a Kína feltartóztatását célzó lépések kockázatát és költségét.

A leértékelés nem is olyasmi, ami beleférne a jelenlegi íratlan játékszabályokba. Durva, agresszív lépésnek minősülne, aminek a jelentőségét jól jelzi az első figyelmeztető lövésre adott heves amerikai válaszreakció. A múlt hét elején a kínai kormányzat 2008 óta először engedte 7 fölé, egy lélektanilag fontos szint fölé a dollár/jüan árfolyamot, és ezt követően mindössze néhány órának kellett eltelnie ahhoz, hogy az amerikai hatóságok hivatalosan „deviza-manipulátornak” minősítsék Kínát. Erre 25 éve nem volt példa, és bár elsősorban szimbolikus jelentősége van, komoly gyakorlati következményei is lehetnek, ugyanis az Egyesült Államok kormányzatát törvény kötelezi arra, hogy ellenlépéseket foganatosítson a minősítést „elnyerő” országokkal szemben. Újabb büntető intézkedésekhez hivatkozási alapnak tehát éppen megteszi.

Kína mindennek megfelelően rendkívül körültekintően járt el, egyrészt természetesen azonnal letagadták, hogy szándékosságról lenne szó, amivel legalább némi vidámságot csempésztek ebbe a komoly témába, másrészt azonnal stabilizálták is a kissé megcsúsztatott árfolyamot. Amit azért ott felejtettek 7 felett, hogy biztosan ne dolgozzanak hiába.

Nem egészen két hónappal ezelőtt, az oszakai G20 csúcstalálkozót megelőzően még nem figyelmeztető lövésről, hanem üdvözlő díszlövésekről volt szó, amikor a csúcs előtt a kínaiak látványosan erősítettek egy kicsit a jüanon, jelezve a jóakaratukat, és biztosítva minden partnerüket, elsősorban persze az amerikai elnököt arról, hogy külön kezelik a kereskedelempolitikai kérdéseket és az árfolyam-politikát. A friss üzenet azonban éppen ennek az ellenkezője – ha másképp nem szabadulnak a szorításból, készek összekapcsolni a kettőt.

A további eszkaláció a valószínűbb forgatókönyv

A fentebb említett hosszú távú stratégiai célkitűzésektől egyelőre biztosan nem fognak elállni a riválisok, az azonban ettől függetlenül bármikor megtörténhet, hogy különböző okokból tűzszünetet kössenek, vagy akár kisebb engedményeket tegyenek, időleges, látszólagos kompromisszumokat kössenek, vagy egyszerűen megpróbálják becsapni egymást egy megegyezéssel.

Bármikor, de most aligha.

TRUMP-NAK LASSAN ÁT KELL ÁLLNIA KAMPÁNY-ÜZEMMÓDBA A JÖVŐ ÉVI ELNÖKVÁLASZTÁS MIATT, RÁADÁSUL MEGGYŐZŐDÉSE, HOGY A KÍNAI SEBEK ERŐSEBBEN FOGNAK VÉREZNI, MINT AZ AMERIKAIAK.

Ha kell, inkább szerelmet fog vallani Kim Dzsongunnak, minthogy mostanában engedje Kínát közvetítő szerepbe kerülni egy esetleg újra felizzó koreai válságban. Ha kell, akkor az EU-t, benne Németországot, továbbá Mexikót ugyanabban az üzenetben fogja dicsérni a Twitter-en, de a kínai projektet nem adja fel.

Hszi ugyancsak nem engedhet. Nem is az a típus, hogy visszafogottan fogalmazzunk, de ha valamikor nem mutathat gyengeséget, akkor a hong kongi válság idején biztosan nem. Talán éppen arra készül, hogy túlessen a maga, a generációja Tienanmen terén, ehhez képest egy leértékelési háború igazán semmiség. A világgazdasági jelentősége azonban óriási lenne, lényegében átírná a globális gazdasági versengés és együttműködés szabálykönyvét, felrúgná a 2008-09-es válságból való közös kilábalás békéjét. Most, a konjunktúraciklus tizenegyedik évében.

Mindez nem sok jót ígér.

(A cikk először az Indexen jelent meg, 2019.08.12-én. Címlapkép: Pxhere)


Ajánló

picture

1780 milliárd dollárt költ hadseregekre a világ

Olvasási idő: 1 p
Az USA önmagában több, mint a világ kiadásainak egyharmadát, Kínával együtt több mint felét adja.
picture

A Huawei amerikai áldozatai

Olvasási idő: 4 p
Jelentés az amerikai-kínai kereskedelmi háború „tábori kórházából”: gyűlnek a sérültek, köztük a legkomolyabbak a félvezető szektorból. A tőzsde egészén még nem hagyott érdemi nyomott a küzdelem, de látszik, hogy jelentős cégek is nagy áldozatot fizethetnek, gyűlnek a 20-25 százalékos esések néhány hét alatt.
picture

A büntetőeljárás árnyékában Trump még harcosabb lehet

Olvasási idő: 2 p
A kereskedelmi háború felpörgetése, nehezebb kínai megegyezés, Törökország és Irán még durvább kritikája lehet Trump válasza az ügyvédje nyilatkozata kiváltotta politikai válságra, de impeachment eljárástól – pláne büntetőeljárástól – nem kell tartania.