Elhallgatott dolgaink – magyar versenyképesség

picture

What is left unsaid, says it all

A Magyar Nemzeti Bank nemrég 330 pontban foglalta össze a magyar versenyképesség valóban gyászos alakulásának okait és a probléma megoldási lehetőségeit. Bár sok pontjával és megállapításával lehet és kell vitatkozni, nem kérdés, hogy ennél átfogóbb elemzés a magyar gazdaság állapotáról és a versenyképesség – vagy inkább versenyképtelenség – magyarázataként rég született, főleg kormányzati műhelyben.

Jelen írásban nem teszek kísérletet sem a monstre mű elemzésére, kritikájára vagy éppen a számomra is elfogadható (nagyszámú) megállapításának, javaslatának bemutatására, inkább arra az egy dologra összpontosítok, ami kimaradt belőle. Ugyanis, ahogy a cikk elején idézett mottó – szerintem zseniális egyszerűséggel – megfogalmazza,

ÁLTALÁBAN A KI NEM MONDOTT GONDOLATOK A LEGFONTOSABBAK ÉS NEM VÉLETLENÜL MARADNAK KIMONDATLANUL: MERT AKKOR NEM KELL A LÉNYEGGEL FOGLALKOZNI ÉS SZEMBENÉZNI ÖNMAGUNKKAL.

Kicsit messzebbről fogom kezdeni, de a végén könnyen érthetővé válik, hogy miért. Az elmúlt évek világviszonylatban is egyik legmeghatározóbb kiállításélménye számomra, és nyugodtan mondhatom ezzel nem vagyok egyedül, a Vasarely múzeum Égetett geometriák, zománcművészeti kísérletek Bonyhádon (1968-1972) című idei kiállítása volt. Noha Pécs Európa kulturális fővárosa volt, kevesen tudják még ma is, hogy létezett egy Pécsi Műhely nevű kezdeményezés, illetve művészcsoport, amelynek művészei vezető szerepet játszottak a magyar neoavantgárd alakulásában a hatvanas évek végén és a hetvenes években. Ez az a korszak, amelynek ismertebb (nem csak pécsi) művészei (Maurer Dóra, Nádler István, Keserü Ilona, Bak Imre, Jovánovics György, Tót Endre, hogy csak a legismertebbeket említsem) ma a világ leghíresebb köz- és magángyűjteményeiben akár ötven-százezer eurós, bár nemzetközi összehasonlításban még mindig méltatlanul alacsony értéken szerepelnek.

A nyomukban pedig ott „nyomulnak” a pécsi műhelyesek (Lantos Ferenc, Halász Károly, Ficzek Ferenc, Kismányoki Károly, Pinczehelyi Sándor, Szíjártó Kálmán), bár sajnos többen közülük már nem érhették meg a nemrég beköszöntő világhírt. Viszont nekik meghatározó szerepük volt a bonyhádi kísérletekben is, illetve az említett kiállítás anyaga is nagyrészt az ő munkáikból áll.

EZEK A ZOMÁNC MŰVEK MA MÁR TÖBB MILLIÓ FORINTÉRT KELNEK EL, MIKÖZBEN AZ ANYAG NEM JELENTÉKTELEN RÉSZE PÉCSETT NEMHOGY A KULTURÁLIS FŐVÁROSTÓL ELVÁRHATÓ FIGYELMET NEM KAPTA MEG, HANEM KÖZÉPÜLETEKRŐL ÉS KÖZÉPÜLETEKBŐL A HULLADÉKFÉM TELEPEKRE KERÜLT.

Az pedig ép ésszel fel sem fogható, hogy Breuer Marcell, és rajta keresztül bizonyos értelemben a Bauhaus szülővárosában működő építészeti kar homlokzatáról is állítólag a fémhulladék telepre kerültek a pécsi műhelyesek zománc munkái. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a jelenlegi műtárgypiaci tendenciáktól függetlenül is kiemelkedő kulturális érték ment tönkre Európa kulturális fővárosában.

Gondolhatnánk, hogy ez egy elszigetelt sajnálatos „baleset”.

Gondolhatnánk, ha nem az elmúlt hetekben derült volna fény arra, hogy a „kulturális tao”, vagyis a vállalati adóalap terhére történő, jegyár bevétel százalékában meghatározott kulturális támogatás megszüntetése eredményeként a vidéki és fővárosi kulturális élet legprogresszívebb intézményei lehetetlenülhetnek el. Ugyan a kormányzati ígéret szerint ennek a megszűnő (magánszektorból érkező) támogatásnak megfelelő összegű önkormányzati juttatás fogja felváltani a régi rendszert, de hogy, hogy nem, az eddigi információk alapján úgy tűnik, hogy vannak egyenlőbb állatok Magyarország kulturális (vagy talán kulturálatlan) állatkertjében.

AZ EGYENLŐBBEK TÁMOGATÁSA LÁTVÁNYOSAN NÖVEKSZIK, MÍG A TŰRT, NE ADJ ISTEN TILTOTT INTÉZMÉNYEKÉ PEDIG LÁTVÁNYOSAN CSÖKKEN,

ami megszűnésükhöz fog vezetni. A nemzetközi kulturális életben is elismert produkciók tűnnek el, miközben, némi képzavarral élve,

VIRÁGZIK A GICCS.

Egy közismert történész ismerősöm mondta korábbi kifakadásaimra: Gyurikám, ez csak politika. Nos, a politika sohasem csak CSAK. Illetve EZ nem csak politika, hanem témánk legfontosabb és egyben kimondatlan problémája. Mi köze van vajon a kulturális életnek a versenyképességhez, hiszen az „csak” kultúra… Pedig sok köze van, ugyanis szűkebb vizsgálódásaink és tevékenységünk területére, vagyis a gazdaság felé kalandozva hasonló mintákat találunk, mint in concreto Pécsett, illetve általánosságban az egész országban.

NEMZETKÖZILEG VERSENYKÉPTELEN SZEKTOROK ÉS VÁLLALATOK SORA MŰKÖDIK JELENTŐS KEDVEZMÉNYEKKEL, ÁLLAMI TÁMOGATÁSSAL, EU-S PÉNZEKBŐL, ÖTSZÁZALÉKOS ÁFÁVAL,

miközben alapításuk óta a nemzetközi versenyben helytálló vállalkozások működnek nemhogy ilyen támogatások nélkül, de gyakran további, más szektorokra, vagy vállalatokra ki nem rótt terhekkel együtt. Ez nem vitatéma, ez ténykérdés. A vitatéma az ok-okozati kapcsolatok feltárása lehet. Vagyis mennyiben hozható összefüggésbe a különböző támogatások szubjektív megítélésének, vagy kevésbé angolosan fogalmazva az állami favoritizmus rendszere a magyar versenyképességi krízissel.

Az évtized elején abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy magyar olimpikonokkal beszélgethettem egy rendezvényen. Megdöbbentő volt számomra közgazdászként, hogy mennyire erős volt a kapcsolat az adott sportágban mutatkozó pénzhiány és a sportág eredményessége között. Szaknyelven pozitív korreláció mutatkozott, vagyis minél kevesebb állami pénz volt az adott sportolók felkészülésére annál eredményesebbek voltak. (Nem szeretném leütni a magas labdát, hogy mely sportág kapta és kapja ma a legtöbb támogatást és milyen eredményeket ér el…) Amikor pedig az olimpiai arannyal hazatérő evezősök arról meséltek, hogy nincs rendes öltözőjük se (remélhetően ez a helyzet azóta javult), sokunknak összeszorult a gyomra.

Cím és mottó választásom kétséget nem hagyhat most már afelől, hogy mi a köze a Pécsett színesfém hulladékként eltűnt művészeti és pénzben is kifejezhető módon jelentős értékeknek, a kulturális, sport és gazdasági támogatások rendszerének és a magyar gazdaság versenyképességének.

ÉS ARRÓL SE LEGYEN EZ ALAPJÁN SENKINEK KÉTSÉGE, HOGY ABBAN A VALÓSZÍNŰTLEN ESETBEN, HA A 330 PONT TÖBBSÉGÉBEN POZITÍV VÁLTOZÁS KÖVETKEZNE BE ÉS EBBEN AZ EGYBEN NEM, AKKOR MAGYARORSZÁG NEM TÚL ELŐKELŐ HELYEN FOG KULLOGNI TOVÁBBRA IS A NEMZETKÖZI VERSENYKÉPESSÉGI LISTÁKON.

És nemcsak a versenyképességi, hanem tanulmányi, egészségügyi és egyéb listákon is.

Ne úgy legyen.

(A cikket elsőként az Index közölte 2019.06.18-án. Címlapkép: Pxhere)

Jelen blogbejegyzés a szerző magányvéleményét tükrözi, ami nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.


Ajánló

picture

Migráció: akarja tudni mire készülnek az okos országok?

Olvasási idő: 5 p
Több kutatás is azt bizonyítja, hogy a fejlett országokban egyértelműen pozitív a bevándorlás mérlege, akkor is, ha politikai kihívást jelent a növekedés eredményeinek kiterjesztése a befogadó társadalom minél nagyobb részére.
picture

Nem a kevés szülés, a sok halál az igazi baj

Olvasási idő: 2 p
Nem a népesség csökkenése, mérete a fő gond – a világ leggazdagabb országai többségében hozzánk hasonló kispopulációjú nemzetek –, hanem a struktúrája és egészségügyi állapota. Magyarország ebben tényleg nagyon rosszul áll, mivel nem is történt semmi ennek javítására.
picture

A munkaerőpiac és a mindenben megbújó aszimmetria, avagy győzzön az intolerancia

Olvasási idő: 4 p
Az egyik fontos budapesti éptíkezés ma állna, ha nem sikerült volna Törökországból vendégmunkásokat szervezni. A demográfiai és munkaerőpiaci válságra két megoldás van a fejlett világban: a migráció és a technológiai fejlődés.