Hogyan lett Macronból Franciaország egyik  legnépszerűtlenebb elnöke?

picture

Lassan másfél éve annak, hogy Emmanuel Macront Franciaország elnökének választották. Nagy izgalom övezte elnöki pozícióba kerülését, hiszen szinte a semmiből jött. Pártja, az „En marche” elnökké választása előtt egy évvel még nem is létezett. Macron 2016. áprilisában alapította az En marche-t, majd 2016. november 16-án jelentette be, hogy indul az elnökválasztásokon. A korábban befektetési bankárként is dolgozó politikus a maga 39 évével Franciaország legfiatalabb elnökeként vonul be a történelemkönyvekbe.  Nagy lendülettel, sok magasztos tervvel és reformígérettel robbant be az első helyre a választásokon, most viszont alig másfél évvel megválasztását követően 30% alá esett vissza népszerűsége, ezt a szintet az ötödik köztársaság fennállása – 1958 – óta egyedül csak Hollande-nak sikerült alulmúlni. Ilyen rossz népszerűségi mutatót még Valéry Giscard d’Estaingnek sem sikerült összehozni, pedig őt tartotta a francia közvélemény a következetlenség elnökének.

Mi lehet az oka a gyors népszerűségvesztésnek, és hogyan hathat Macron fennmaradó elnökségére, ezzel együtt Franciaország és az Európai Unió jövőjére?

Kezdjük ott, hogy Macron annak a politikai vákuumnak a nyertese, ami a korábban kormányzó szocialista párt hanyatlása, a republikánus párt botladozásai, illetve a szélsőséges pártok hatalomra kerülésének elkerülése révén nyílt meg. A francia középosztály status quo-ból való kiábrándultsága nem csak Macron új pártjának, hanem a Mélenchon által vezetett szélsőbal és Le Pen szélsőjobbos populistáinak is kedvezett. Macron október végi 29%-os népszerűsége, jól mutatja, hogy a 66.1%-os második fordulóban elért eredménye nem tisztán neki szólt, hanem jelentős részben Le Pen ellen.

Az elmúlt hónapokban lassan kihátráltak Macron mögül a Le Pen ellen szavazók, és nagyjából a direkt támogatói köre maradt meg, ami soha nem haladta meg a 25%-ot. Ez kevésnek tűnik ahhoz, hogy a Margaret Thatcher ihlette gazdasági reformprogramját véghez vigye.

Nehéz örökség, nagy tervek

Macron reformprogramja ambiciózus. Ennek része az állami vállalatok túlkapásainak visszaszorítása, a hatékonytalan működésük javítása, az állami kiadások lényeges csökkentése és a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele is. A francia munkaerőpiac merevségét és ennek a gazdaságra való negatív hatásait már a korábbi francia elnökök is felismerték. Jacques Chirac első elvesztegetett  hétéves elnöki ciklusa után, a második ciklusában 2002-től próbálkozott munkaerőpiaci reformokat bevezetni, de kevés sikerrel: mindig meghátrálni kényszerült, mert heves tüntetések törtek ki. Az őt követő Sarkozy és Hollande hasonlóan csak kis előrelépéseket tettek, de annyit elértek, hogy 2016-ra már könnyebb volt kirúgni a francia munkavállalókat, mint 2000-ben, viszont ez még sem csökkentette a munkanélküliséget, ahogy a szakmai átképzési reformprogramok sem, amire sok milliárd eurót költöttek el. Az alapvető probléma is maradt: a francia munkaerő – különösen igaz ez az alacsony hozzáadott értékű munkahelyek esetében – drága, a magas munkáltatói terhek gátat szabnak a foglalkoztatás emelkedésének.

Macron magas munkanélküliséget és alacsony gazdasági növekedést örökölt elődeitől. Kampánya alapján

ÚGY SZERETNÉ ERŐTELJESEBB NÖVEKEDÉSI PÁLYÁRA ÁLLÍTANI A GAZDASÁGOT ÉS CSÖKKENTENI A MUNKANÉLKÜLISÉGET, HOGY KÖZBEN MEGTARTJA A KÖLTSÉGVETÉSI EGYENSÚLYT.

A cél elérése érdekében nagy lendülettel vetette bele magát a kormányzásba. Az elmúlt másfél évben sorban jöttek a reformok: munkaerőpiaci reform, a vasúttársaság (SNCF) működésének reformja, üzemanyagadó-emelések, politikai moralitás törvénycsomag, stb.

A népszerűségcsökkenés egy része a lakosság reformokkal szembeni ellenállásából fakad. Nem népszerű az üzemanyagadó bevezetése, ahogy a nagy múlttal rendelkező szakszervezeteknek sem tetszik, hogy a munkaerőpiaci reform nyomán erejük csökken. Már tavaly is voltak tüntetések, de idén egyre nagyobb számban vonultak a franciák az utcára. Az ellenállásra és népszerűségcsökkenésére nyilván maga Macron is számított, de ennek mértékére valószínűleg nem, ahogy a Benalla-ügy eszkalálódására sem (Macron egyik testőre civilruhás rendőrként vert egy tüntetőt).

Az ilyen erőteljes népszerűségcsökkenés nem segít a további reformok bevezetésében, sem abban, hogy csökkentéseket hajtson végre az állami költségvetésben. Macron népszerűségcsökkenése mentén eldurrant a választások utáni gazdasági optimizmus-lufi is, amit a francia fogyasztói bizalmi index jól tükröz.

forrás: Reuters Eikon

A strukturális reformprogramjának két sarokpontja volt, amit mérni is tudunk:

  • az állami kiadások visszaszorítása,
  • a munkaerőpiaci részvétel erősítése.

A lenti grafikonokon láthatjuk, hogy mindkét ponton gyenge a nominális, és a többi EU-s országhoz viszonyított relatív teljesítmény is.

 

A francia részvénypiac már levonta a saját következtetéseit. Itt nem a CAC40 részvényindexet érdemes vizsgálni – bár a blue chip indexnek is megvolt a maga kis Macron-lufija, ami hamar eldurrant – hanem a kis kapitalizációjú, a francia belső piacra termelő cégek (Cac90 small) alulteljesítését érdemes megfigyelni a nagy, globális francia vállalatokhoz képest (CAC40). Az index hanyatlása világosan elmondja, hogy a választásokat követő optimizmusnak vége, a szürke valóság pedig az, hogy a francia gazdaság nem felzárkózik, hanem egyre inkább lemarad a globális átlaghoz mérten. Az alábbi ábrán a kis kapitalizációjú francia cégek (CAC90 small) teljesítménye látszik a nagy indexhez képest.

 

Amennyiben Macron népszerűsége nem javul, vagy esetleg tovább romlik, úgy számára sem marad más hátra az elkövetkezendő három és fél évben, mint ami általában minden modern francia elnöknek jutott: maximum kis változtatások végrehajtásáért küzdhet.

A közvéleménykutatások alapján a legtöbb középosztálybeli franciának nem tetszik, hogy elnökük fontossági sorrendje más, mint az övék. Amíg az elmúlt tíz évben életszínvonaluk nem növekedett, a munkanélküliség az európai uniós átlag felett van, addig elnökük az Európai Unió megmentőjét játssza, ahelyett, hogy a fókusz a francia gazdaság évtizedek óta fennálló problémáinak a megoldására helyeződne.

Ahhoz, hogy kilépjen ebből a népszerűtlenségi lejtmenetből, a francia elnöknek először is a beígért adócsökkentések bevezetésére lesz szüksége. Ha ez megvan, akkor szavak helyett további konkrét lépéseket, és a kampányban megfogalmazott gazdaságliberalizáló, népszerűtlen reformokat is meg kell valósítania, amihez a mostaninál szélesebb körű támogatottságra lesz szükség.

KÉTSÉGTELEN, HOGY NEM KÖNNYŰ A PROGRAMOT VÉGREHAJTANI ANÉLKÜL, HOGY CSÖKKENJEN AZ ELNÖK NÉPSZERŰSÉGE, UGYANAKKOR ILYEN ALACSONY NÉPSZERŰSÉGI MUTATÓVAL NEHÉZ BÁRMILYEN LÉNYEGES REFORMOT ÁTVINNI.

Így Macronnak gyorsan meg kell találnia a támogatottsága és a reformok közti egyensúlyi állapotot ahhoz, hogy elnökségének eredménye ne az legyen, mint Giscardé akiről a Le Monde azt írta 1980-ban, hogy „Le discours ne correspond pas à la realité” –avagy a beszéd nem felelt meg a valóságnak.

(Fotó: Wikipedia)