Romokban az olasz költségvetés
Az elmúlt időszakban az EU gazdasága szempontjából a legmeghatározóbb ügy a jövő évi olasz költségvetés ügye lett. Azoknak akik nem követik szorosan az eseményeket röviden felvázolnánk az elmúlt hetek történéseit. Az új populista olasz kormány néhány hete elfogadta az ország 2019-es költségvetését. A piacok elsősorban a jövő évi hiánycélra koncentráltak, mivel a legfőbb kérdés az volt, hogy az új kormány mennyit vált be polulista gazdasági ígéreteiből. Nos a válasz az, hogy keveset, de úgy fest ez a kevés is sok lesz. Kedden pedig az Európai Bizottság – az unió történetében eddig precedens nélküli módon – visszadobta az olasz költségvetést és annak újratervezésére szólította fel az olasz kormányt, a költségvetési hiány magas volta és az államadósság növekedésétől való félelem miatt.
Az előző olasz kormány azt ígérte, hogy 2019-ben a költségvetés hiánya nem fogja meghaladni a GDP 1.8 százalékát. Bár sokáig úgy tűnt, hogy az új kormány is vállalja ezt, végül máshogy döntöttek. A néhány hete benyújtott tervezet szerint a jövő évi hiány a GDP 2.4 százaléka lesz. Ez egyébként nem annyira kirívóan magas, és azt is gondolhatnánk, hogy néhány tizedszázalékon felesleges vitatkozni. Ugyanakkor úgy fest, hogy a piac – nyilván figyelemmel az EU görögök utáni második legmagasabb államadósságára is – ezt máshogy gondolja.
A költségvetés bemutatását követően az olasz hozamfelárak 0.6-0.7 százalékkal emelkedtek. Ez sem tűnik elsőre soknak, csakhogy az olasz gazdaság nyakig el van adósodva. Így a fenti hozamemelkedés a GDP 131 százalékára rugó államadosság szorzataként a költségvetés számára 1 százalékkal magasabb kamatkiadást jelent az elkövetkező években.
TEHÁT A 0.6 SZÁZALÉKKAL LAZÁBB KÖLTSÉGVETÉSI TERVEZET, AZAZ EKKORA MÉRTÉKŰ LAZÍTÁS VALÓJÁBAN 1 SZÁZALÉKOS SZIGORÍTÁST EREDMÉNYEZ.
Az emelkedő hozamfelárak gyorsan átárazódnak a banki hitelek kamatain keresztül az olasz gazdaságba is. Így az a terv, hogy a gazdaság költségvetési kiadások növelésével kerüljön ki az adósságcsapdából bedőlni látszik. Épp ellenkezőleg a magasabb kamatok miatt a gazdaság lassulhat a költségvetési lazításból pedig még nagyobb megszorítás lehet. (Az olasz GDP tavaly 1,6 százalékkal növekedett, de a korábbi években 1 százalék alatti ütemet, 2012-2013-ban visszaesést mutatott, így arról sincs szó, hogy eséllyel érvelhetnének az adósságprobléma kinövésével.)
A fenti események alapján egyenlőre úgy fest, hogy az olasz politikusok nem tanultak a görögök hibájából. Vagy nem megy nekik a négy alapművelet, és nem tudnak számolni, vagy a szándékos zsarolás esete forog fenn. Pont ugyanaz a zsarolási logika, ami a görögöknek nem jött be: a fejemhez szorítom a pisztolyt, és lövök ha nem adsz pénzt.
Ugyanis az teljesen nyilvánvaló volt már 2-3 nappal a költségvetés elfogadása után, hogy a piac nem fogja toleráni ezt a hiánycélt. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy nem ennyi lesz a hiány, hiszen az elszálló hozamfelárak miatt biztosan megszorításokat kell közbeiktatni. Az olasz elit valamiért azt gondolja, hogy “Brüsszel” segíteni fog nekik választási ígéreteik teljesítésében azért cserébe, hogy “ne kövessenek el öngyilkosságot”. Az olasz és görög zsarolási logika annyiban más, hogy az olasz gazdaság jóval nagyobb a görögnél, így abban bíznak az olasz politikusok, hogy Brüsszel – „too big to fail” alapon – nem hagyja hogy csődbe menjenek.
A történet innen kezd érdekes és félő, hogy tragikus lenni. Az Európai Központi Bank az év végével befejezi eszközvásárlási programját. Az olaszoknak pedig elvben a piacról kell finanszírozni és renfinanszírozni gigantikus méretű államadósságukat.
NEM BRÜSSZELLEL HANEM A PIACCAL KELLENE ALKUT KÖTNI ARRÓL, HOGY MI FENNTARTHATÓ MI NEM ÉS, HOGY MINDEZT MENNYIÉRT HAJLANDÓAK FINANSZÍROZNI A BEFEKTETŐK.
Az eddigi piaci reakcióból úgy tűnik, hogy a finanszírozási hajlandóság egy alapvetően szavazatvásárlási célokat szolgáló költségvetési költekezésre meglehetősen kicsi. És emiatt kicsi a mozgástér is, ami szintén nehezen fogadható el az olasz politikusoknak.
Márpedig egy ennyire eladósodott ország költségvetési mozgástere gyakorlatilag nulla. Ha a piac nem ad a fenti programra pénzt, akkor visszakanyarodunk az eredeti lehetőségre, Brüsszel zsarolására, ami az egyetlen lehetőség marad az olasz elit számára. Ezzel pedig
ELÉRKEZTÜNK EGY OLYAN DILEMMÁHOZ AMINEK A MEGOLDÁSA ISMÉT MEGKÉRDŐJELEZI MAJD AZ EURÓZÓNA LÉTÉT ÉS LÉTJOGOSULTSÁGÁT.
Ha nem adnak pénzt az olaszoknak akkor abból gigantikus válság kerekedhet. Ha viszont engednek a zsarolásnak, akkor előbb utóbb más államok is hasonló módon fognak eljárni, ami szintén nem fenntartható. Ha valamelyik fél nem enged, és a piacok hangulata sem változik, akkor szép lassan sodródunk majd egy újabb olasz adósságválság felé.
(Címlapkép: Colosseum, David Iliff, forrás: Wikipédia)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
